Diskurzusjelölőkkel foglalkozó sorozatunk első részéből kiderült, hogy a látszólag csekély jelentéstartalommal bíró szavak, azaz a hát, az ugye, a persze, a tényleg és társaik fontos szerepet töltenek be a beszélgetés irányításában, a beszéd részeinek az összekötésében és a beszélő véleményének a kifejezésében. A diskurzusjelölők közül a legtöbbet használt és a leginkább megbélyegzett elem a hát. Azt mindannyian tapasztaljuk, hogy napjainkban igenis kezdünk hát-tal mondatot, érdemes utánajárni azonban annak is, hogyan alakult a hát története.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A laikus nyelvhasználók a Hát-tal nem kezdünk mondatot! álszabályon viccelődve a hát testrész jelentését is fel szokták hozni a nyelvi babona cáfolatára, ahogy azt számos internetes bejegyzés is mutatja. A Facebookra például 2012 márciusában Rímfaragó a következőt posztolta ki:

Háttal nem kezdünk mondatot. Én általában szembe fordulok azzal, akihez beszélek. Háttal nem kezdek mondatot. De vannak kivételek. Ha éppen rántottát sütök. És nagyon rákoncentrálok a tűzhelyre. Akkor háttal mondom a mondatot. Egyébként szemben mondom a mondatot. Szemtől szembe.

A bejegyzés írója nyilvánvalóan nyelvi játéknak szánta a monológját és valószínűleg nem is sejtette, hogy egyáltalán nem járt messze a hát egyik etimológiájától. Klemm Antal ugyanis 1923-ban a hát szót a ’hátulsó rész’ jelentésű hát főnév -t helyhatározóragos alakjának tartotta. Ennek a szófejtésnek az igazolására mások a vogul sis ’hát mint testrész’ főnevet hozták fel párhuzamként. Azonban a nyelvészek többsége és az etimológiai szótárak másként vélekednek a szó eredetéről.

Hát ez nem semmi!
(Forrás: menshealth.hu)

A hát eredete

Az 1970-es A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, az 1993-as Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen és a 2006-os Etimológiai szótár szerint a hát-nak a testrészt kifejező hát főnévből való származtatása nem valószínű. A szót inkább megszilárdult ragos alakulatnak tartják, amely az ősmagyar korban a ha-, ho- névmástőből alakult ki két határozóraggal: az -i lativusi és a -t locativusi raggal. A hát eredetileg ’oda, arra a helyre’, ’ott, azon a helyen’ jelentésű helyhatározószó vagy mutató névmás volt, majd ’akkor’ jelentésű időhatározószó lett, s időhatározói mondatokban jelent meg, ahogy azt a Müncheni Kódexből származó nem Twdgya az halalnak nehessegeth: ha nem chak hath Mikor az ketel mykor torkath zorytya példa is mutatja. Ez a példa a mai nyelvhasználatban valahogy így hangzana: nem tudja a halálnak a nehézségét, csak akkor (=hath), amikor a kétely a torkát elszorítja. Ez a jelentés aztán elhomályosult, ám a moldvai csángóknál a 20. század elején még adatolták a hát-nak az időhatározói jelentését.

Mivel az időhatározószói használat lehetővé tette az előzmény és a következmény viszonyának a kifejezését, így a hát az időbeli rákövetkezést jelölő időhatározószóból következtető értelmű kötőszóvá vált, azaz a ’tehát’ jelentés kódolására lett képes. Például: Ez teljesen logikus, hát menjünk tovább! Ezenkívül a szónak kifejlődött még a mondanivaló továbbfűzésére használt jelentésköre, az úgynevezett beszédtoldó szerepe is, amely a meséknek és a népies elbeszéléseknek a jellegzetes formulája. A történetmondás során a hát-ot ’és, és akkor, és aztán’ jelentéssel használják, például: Mentek-mendegéltek, hát elértek egy erdőbe. De a mondanivaló továbbvitelét segítő használata mellett a hát arra is képessé vált, hogy különféle beszélői attitűdöket fejezzen ki.

A hát jelentésváltozása nem kivételes eset, ugyanis ez a szó a nyelvi változás tipikus szakaszain ment keresztül, mire a mai diskurzusjelölői használata kialakult. A helyviszony → időviszony → logikai viszony → diskurzusjelölő változási sor egy nyelviváltozás-típusnak, a grammatikalizációnak a jellegzetes ösvénye. A grammatikalizáció során Dér Csilla Ilona meghatározása szerint „erősen meghatározott pragmatikai és morfoszintaktikai környezetben lexikai vagy kevésbé grammatikai/pragmatikai egységekből grammatikaibb/pragmatikaibb egységek jönnek létre.” Ez esetünkben azt jelenti, hogy bizonyos kontextusok hatására a hát egyre inkább képessé vált a beszélői vélekedések és a különféle pragmatikai információk jelzésére.

A grammatikalizáció ösvényén
(Forrás: Wikimedia Commons / Daderot / CC0 1.0)

Hát nem megmondtam?

A hát diskurzusjelölővé válását az is segítette, hogy gyakran fordult elő mondással, illetve kérdéssel kapcsolatos szerkezetekben (pl. mond neky, azt monthak neky, monda, kérde, kérdém tőllők), így könnyen hozzátapadhatott a beszélői attitűd kifejezése, ami aztán a szó használati körének a részévé vált. Így a hát többek között nyomatékosítást, megengedést és beleegyezést is képes volt jelölni, ahogy azt az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár hát szócikkének a 16–17. századból származó példái is mutatják. A szónak ezek a szerepkörei még ma is használatosak, hiszen a Nézzük hát meg, milyen jelentései voltak a szónak! Vegyük hát elő a régi adatokat! példákban a hát a mondanivalót nyomósítja, míg a Jól van hát, elhiszem, hogy nem is mindig töltelékszó mondat esetén pedig a megengedést és a beleegyezést jelzi a szó.

S bár a nyelvtörténeti szakirodalomban is megjelenik néhány hát-os példa közlésénél az elem tartalmatlanságára utaló töltelékszó, illetve toldalékszó terminus, de már a korai adatoknál is megfigyelhető, hogy a hát-ot használók bizony észrevették az elem retorikus funkcióját. Ahogy arra Horváth János is rámutatott, a reformáció korában a híres református püspök és író Méliusz Juhász Péter is előszeretettel alkalmazta stilisztikai megfontolásból a hát-ot, ugyanis az élőszót imitálta vele írásaiban. Például: „Mit árt hát neked az ördög, az halál, az bűn, az fegyver? Semmit nem!”

Méliusz Juhász Péter: Magyar prédikációk (Debrecen, 1553)
(Forrás: Wikipédia)

De nem csupán a szépirodalomban használták és használják ki napjainkban is a hát retorizáló szerepét, hanem a hétköznapi beszélgetésekben is. A kérdésekben megjelenő hát ugyanis a sugallt pragmatikai jelentést illetően képes a kérdést állítássá átalakítani, így jelezve a beszélőnek a mondandóhoz való viszonyulását. Ennek a használati körnek a bemutatásához képzeljük el a következő helyzetet. A férj és a feleség készülődnek egy barátjuk születésnapi köszöntésére. Kissé késésben vannak, már indulniuk kellene, ezért a feleség a fürdőszobából kikiabál a konyhában tartózkodó férjének: Péter, amíg elkészülök, kérlek, csomagold már be az ajándékot! Erre Péter a következőt feleli: Hát tudom én, hol az ajándék? Ebben az esetben a hát egyértelműen a mondanivaló retorizálására való, s a kérdés valójában nem is kérdésnek tekinthető, hanem ellentétes értelmű állításnak, a férj ugyanis így adja a felesége tudtára, hogy fogalma sincs arról, hol van az ajándék. Az idézett kérdés ugyan nem a hát szócska miatt retorikai, anélkül is az, vagyis nem lesz agrammatikus a kérdés a hát elhagyásával sem, azonban a megjelenésének ilyen esetekben Kiefer Ferenc szerint érzelmi oka van, nyomatékosítást fejez ki.

Hát tudom én, hol az ajándék?
(Forrás: Wikimedia Commons / Keith Allison / CC BY-SA 2.0)

Hát alatt vőgy is van

Mivel a nyelvjárások jellegüknél fogva jobban őrzik a nyelv archaikus vonásait, ezért a szó szerepköreinek a feltérképezéséhez érdemes a tájszótárak és a nyelvjárási gyűjtések adatait is felhasználni. A regionális tájszótárak közül a hát-hoz a legtöbb jelentést Csűry Bálint Szamosháti szótára és Keresztes Kálmán Ormánysági szótára társítja, mindkét munka 9-9 jelentést közöl. A Szamosháti szótár a ’tehát’ és az ’akkor’ jelentéseken túl a hát-ot egyfelől a továbbfolytatott kérdés bevezető szavaként említi (pl.: Hát a lú elég nagy vóut?), másfelől a meglepetés és a csodálkozás tartalmának a jelölőjeként (pl.: Hát hagyod magad?), illetve az ’ugyanbizony, vajon’ jelentésben is adatolja a szót (pl.: Na, hát mit akārsz?). Emellett a főmondati szakasz bevezető szavának is tartja (pl.: Még ez a kasza, akit ideadott édesapám, hát jobb), illetve az előző mondat tartalmát megerősítő felelet kezdő szavaként is adatolja a hát-ot (pl.: Ki kém má hāitani a jóuszágot. Hát ki biz : a, hallod), valamint a ’persze, természetesen, hogyne’ (pl.: Pista is ot vóut? Hát!) és a ’no, nos’ jelentésére (pl.: Hát hallom, hoty szép ety tempóut tettek a cséplésnél) is hoz példát a szónak. Az Ormánysági szótár pedig az előbbi, a Szamosháti szótárban már említett ’tehát’ jelentésen és az előzőekben mondottakat megerősítő használaton kívül a hát-ot ’igen’-ként, ’de’-ként, illetve ’ugyan’ értelemben is közli. Továbbá a szótár szerint állhat a hát Baranyában valaminek a vállalását, helybenhagyását és elfogadását jelző szóként, kifejezhet erős felindultságot is, alkalmazhatják a figyelem felcsigázására, valamint az elbeszélt cselekmény befejezésére is. A népnyelvi adatok is egyértelműen azt mutatják, hogy teljesen természetes a hát a beszédben. Ám a nyelvjárásokban is megbélyegzik a hát túlzottan gyakori használatát. Az Új magyar tájszótár 2. kötetéből megtudhatjuk, hogy Hódmezővásárhelyen az olyan emberre, aki gyakran kezdi a mondanivalóját hát-tal, a Hát alatt vőgy is van szólást használják. A hát túlságosan sokszori ismételgetése tehát nem tünteti fel jó színben a beszélőt, ám mind a történeti, mind a jelenkori adatok azt mutatják, hogy a hát volt, van és valószínűleg lesz is.

Hát alatt vőgy – a Mecsekben
(Forrás: Wikimedia Commons / Cserlajos / CC BY-SA 2.5)

Felhasznált irodalom

Benkő Loránd (főszerk.) 1970: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest

Benkő Loránd (főszerk.) 1993: Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I., Akadémiai Kiadó, Budapest

B. Lőrinczy Éva 1988: Új magyar tájszótár 2. E–J, Akadémiai Kiadó, Budapest

Dér Csilla Ilona 2008: Grammatikalizáció, Nyelvtudományi Értekezések 158, Akadémiai Kiadó, Budapest

Csűry Bálint 1935: Szamosháti szótár, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest

Horváth János 1952: Néhány XVI. századi írónk nyelvéről, Magyar Nyelv 48, 7–8.

Keresztes Kálmán (szerk.) 1952: Ormánysági szótár, Akadémiai Kiadó, Budapest

Kiefer Ferenc 1988: Modal particles as discourse markers in questions, Acta Linguistica Hungarica 38, 107–125.

Schirm Anita 2007–2008: A hát diskurzusjelölő története, Nyelvtudomány III – IV., 185–201.

Szabó T. Attila 1975–2005: Erdélyi magyar szótörténeti tár I–XII, Budapest–Kolozsvár, Akadémiai Kiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület

Zaicz Gábor (főszerk.) 2006: Etimológiai szótár, Magyar szavak és toldalékok eredete, Tinta Könyvkiadó, Budapest