Diskurzusjelölőkkel foglalkozó sorozatunk előző részében a deviszont kapcsán számos példa segítségével azt mutattuk meg, hogy a szerkezetben előforduló két elem, a de és a viszont funkciója nem azonos. Ez azért lényeges, mert sokan arra az érvre alapozva ítélik el a deviszont használatát, miszerint az „azonos funkciók ismétlődése felesleges és kerülendő a nyelvhasználatban”. Ez az érvelés azonban alaptalan, hiszen láttuk, hogy mind a de, mind pedig a viszont sokféle szerepkörben megjelenik külön-külön és együtt is. A múltkori cikkünkben a mai nyelvhasználatból hoztunk példákat a szerkezet funkcióinak a bemutatására, ám a korábbi évszázadokból származó adatok is érdekességeket rejtenek.

Már a kódexek idejében is használták a de viszont-ot
(Forrás: Országos Széchényi Könyvtár)

A deviszont a kódexek korában

A deviszont használata korántsem tekinthető mai jelenségnek, már a régmúltból is adatolható ez a forma. Régen azonban még nem egybe, hanem külön írták: de viszont-ként. A szerkezet régiségét igazolja, hogy már az 1530 és 1532 között az óbudai klarisszák számára készült Tihanyi Kódexben is előfordul:

El végeztem val’a az feidelomsegot fel uennom: de vizonth urnak parancolattya zerent: alkolmasb ennekom magamat mindontoknek zolgaiul zorzenom.

A Tihanyi Kódexből származó példa A magyar nyelv történeti nyelvtanának II/2. kötete szerint azt mutatja, hogy a „de kötőszó a szembeállítást jelölő viszont kötőszóval együtt a megszorító ellentét meglepőbb, élesebb voltát jelöli”. Vagyis azt láthatjuk, hogy a de és a viszont együttes használata már régen is képes volt beszélői attitűdöt kódolni. A nyelvtörténeti szakirodalom szerint két ellentétes kötőszóval nyomatékosabban lehet kifejezni az ellentétet, ezért a mondanivaló hatásának erősítése miatt a fordítók és a másolók gyakran éltek a kötőszóhalmozással. Ám nemcsak a kódexekben van nyoma az alakulatnak, hanem a régi, a klasszikus és a modern magyar irodalom alkotásaiban is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A deviszont a szépirodalomban

Számos író és költő is alkalmazta műveiben a deviszont-ot, igaz, még náluk is különírva található meg a szerkezet, s a viszont helyett olykor viszontag áll, ugyanis korábban a viszont szót még egy rag funkciójú -g nyomósító elemmel is megtoldották. 1607-ben megjelent zsoltárfordításaiban a híres református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő és egyházi író, Szenczi Molnár Albert is használta mind a de viszont-ot, mind pedig a de viszontag-ot. A 104. zsoltárbeli viszontag ’viszonzásul’ értelemben szerepel Szenczinél:

Az úrnak dicséretet éneklek,
Valamíg én ez világon élek,
Az Úr Istent én egész életemben
Dicsérem és áldom szép éneklésben,
De viszontag azt kérem őtőle,
Hogy éneklésem jókedvvel vegye,
És osztán teljes szivemből örvendek,
Szép énekeket mondván szent nevének.

Míg a 132. zsoltárban álló viszont ellentétet fejez ki, s nyomatékosítja az előtte álló kötőszót:

Fölnevelem én egy szarvát
Az én szolgámnak, Dávidnak,
Kit én fölkentem magamnak,
Fölkészítöttem lámpását,
Hogy lássa világát annak.
De viszont ő ellenségét
Öltöztetem nagy szégyenben,
Midőn az koronát fején
Meglátják és dicsőségét,
Hogy megvirágzik ékessen.

Dávid és Saul (Sainte-Chapelle, Párizs)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Zrínyi Miklóstól is van adat a de viszont-ra és a de viszontag-ra is. Zrínyi a viszont-ot kötőszóként (’ellenben, de’ funkcióban), határozószóként (’viszonzásul, ugyanúgy, hasonlóképpen’ jelentésekben) és módosítószóként (’ellenkezőleg’ értelemben) is használta, a viszontag pedig kötőszóként és határozószóként is megjelent nála. A de viszont-ot és a de viszontag-ot is tagmondat kapcsolására és az ellentét nyomatékosítására használta Zrínyi, ahogy azt az alábbi példák is mutatják:

(1)

soha az pap [=érsek] uram gratiájában [=kegyességében] ne gyönyör
ködjem, se ne is vegyem, de viszont bizony rajtam való hatalmát sem engedem

(2)

Vitéz vagy, jól tudjuk; de vitézségedet
Kicsin helyre akarod mutatni s erődet;
Kevés haszon, kis tisztesség ebbül jühet,
De viszontag nagy veszély előkerülhet.

Pázmány Péter írásaiban is megjelenik a de viszontag szerkezet, néha az ellentét hangsúlyozásaként:

De viszontag, az mi kegyes Üdvözítőnk, az ő jó voltából minden üdőben oly bizonyos módot adott az igaz és hamis vallás isméretire, hogy ...

Máskor pedig a ’viszonzásul, válaszul’ szinonimájaként használja Pázmány:

De viszontag ezekre azt felelik az értelmes emberek, hogy szinte ugyanis ez az oka, hogy noha ezelőtt másban sem javallottad, hogy név nélkül írt, de most ma
gad is azt cselekeded, amit egyebekben gyaláztál: mert tudod, hogy gyalázatját vallanád, ha...

Szenczi Molnár Albert zsoltároskönyvének 1607-es kiadása
(Forrás: Wikimedia Commons)

Tehát már a korai adatok igazolják, hogy nyomatékosító szerep köthető a szerkezethez, vagyis a de viszont, illetve régebbi formája a de viszontag diskurzusjelölőnek tűnik, pontosabban diskurzusjelölő-kollokációnak. A diskurzusjelölő-kollokációk Dirk Siepmann, illetve Dér Csilla Ilona szerint olyan „közepes gyakoriságú, két vagy több nyomtatott szóból álló rögzült kifejezések vagy kollokációk, amelyek egyetlen egységként viselkednek”. Mostanra már a helyesírás is jelzi a szerkezet állandósulását, hiszen egybeírva került be a deviszont a Magyar nyelv nagyszótárába.

Az íróktól és a költőktől származó példák sorát egészen napjainkig lehetne folytatni. Az eddig említetteken kívül de viszont-ozott még többek között Balassi Bálint, Verseghy Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Arany János és Karinthy Frigyes is. A szépírói adatokat gyakran szokták különböző fórumhozzászólásokban, még nyelvészeti vitafórumokon is idézni a nyelvhasználók egymás meggyőzésére és annak alátámasztására, hogy egyáltalán nem helytelen a de viszont. Nem csupán szépirodalmi alkotásokban érdemes azonban megnézni a de viszont használatát, hanem tudományos munkákban, például nyelvészeti írásokban is. Lássuk, hogy vajon megtalálható-e ez a szerkezet a két legismertebb hazai nyelvészeti szaklapban, a Magyar Nyelvőrben és a Magyar Nyelvben.

A deviszont a nyelvészeti szakcikkekben

Az Arcanum Digitális Tudománytár DVD-i segítségével a Magyar Nyelvőr 1872 és 2009 közti, valamint a Magyar Nyelv 1905 és 2010 közti anyagai közt rákeresve a nem metanyelvi, tehát nem nyelvi adatként idézett, hanem a szöveg megformálásában résztvevő de viszont-okra az alábbi ábrán látható eredmények adódtak.

A „de viszont” a Magyar Nyelvőrben és a Magyar Nyelvben
(Forrás: Schirm Anita)

A grafikonon jól látszik, hogy mindkét folyóiratból már az indulástól kezdve adatolható a de viszont. Az is megfigyelhető, hogy a szerkezet a kezdeti előretörése után először kissé visszaesett, majd az 1950-es évektől kezdve már komolyan visszaszorult. Ez nagyjából egybeesik a Szabó Tamás Péter által megadott idősávval, ő ugyanis nyelvműveléstörténeti kutatása során azt találta, hogy 1954-ben egy kiadványszerkesztési tanácsadóban jelent meg először a de viszont elítélése. Az ábrán nemcsak ez a hirtelen visszaesés a szembetűnő, hanem az is, hogy 1982 óta egyik vizsgált nyelvészeti szakfolyóiratban sem fordult elő a szerkezet nem metanyelvi használatban.

A Magyar Nyelvben és a Magyar Nyelvőrben egyébként olyan ismert nyelvészek használták a de viszont-ot írásaikban, mint Simonyi Zsigmond, Gombocz Zoltán, Csűry Bálint vagy Bárczi Géza. Még a szegedi egyetem „fura uraként” számon tartott Horger Antal nyelvészprofesszortól is vannak adatok a szerkezetre. 1912-ben a Magyar Nyelvben Horger például a következőket írja Gombocz Zoltánnak a bolgár-török jövevényszavakkal foglalkozó könyvével kapcsolatban:

Nagyon meg vagyok t. i. elégedve azzal, a mi benne van, mert a szerző tagadhatatlanul sok új és nagy értékű megfigyelését közli …, de viszont nagyon meglep, hogy a szerzőnek máskülönben oly éles szemét elkerülte egy véleményem szerint nagyfontosságú tanulság.

Láthatóan itt is az ellentétet nyomatékosítja a de viszont. Ám egyáltalán nem kell kivételes adatokként kezelni a cikkben felvonultatott példákat: nem véletlenül lett szótárazva a deviszont, ugyanis része a nyelvünknek. Ám hogy a modern kori irodalmi alkotásokban, a tudományos írásokban és az ismeretterjesztő cikkekben mennyire fog elterjedni egybeírva, azt nem lehet és nem is a feladatunk megjósolni. Deviszont folyamatosan figyelhetjük az adatokat.

Felhasznált irodalom

Beke József 2004: Zrínyi-szótár, Zrínyi Miklós életművének magyar szókészlete, Argumentum, Budapest

Benkő Loránd (főszerk.) 1992: A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2, Akadémiai Kiadó, Budapest

Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1984: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–IV, Akadémiai Kiadó, Budapest

Dér Csilla Ilona 2009: Többszavas diskurzusjelölők a magyar nyelvben, In: Gecső Tamás – Sárdi Csilla (szerk.): A kommunikáció nyelvészeti aspektusai, Kodolányi János Főiskola – Tinta Könyvkiadó, Székesfehérvár – Budapest, 74–78.

Domonkosi Ágnes 2007: Nyelvi babonák és sztereotípiák: a helyes és a helytelen a népi nyelvészeti szemléletben, In: Domonkosi Ágnes – Lanstyák István – Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről, Gramma Nyelvi Iroda – Tinta Könyvkiadó, Dunaszerdahely – Budapest, 141–153.

Ittzés Nóra 2014: A magyar nyelv nagyszótára V, MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest

Siepmann, Dirk 2005: Discourse markers across languages. A contrastive study of second-level discourse markers in native and non-native text with implications for general and pedagogic lexicography, Routledge, Abingdon – New York

Szabó Tamár Péter 2008: Diakrónia a nyelvhelyességi szabályok közvetítésében, In: Büky László – Forgács Tamás – Sinkovics Balázs (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei V, Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged, 215–226.