„s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”

(Radnóti Miklós)

Bede Márton, a 444 újságírója szabad folyást engedett indulatainak a magyar nyelv „világnapja” alkalmából. A cikk hangneme kétségtelenné teszi, hogy Bede félig sem gondolja komolyan, amit ír (ellenkező esetben kénytelenek lennénk lingvicista fröcsögésről beszélni), az írással mégis foglalkozunk, mert egy kitétele érdekes jelenséget érint. Bede az s ’és, meg’ kötőszó használatáról így ír (az idézet eredeti helyesírását megőrizzük):

Az és hellyett csak egy s-t használók például azt képzelik, hogy a magyar nyelvet választékosan használó, széles műveltségükkel környezetüket lenyűgöző uraknak vagy hölgyeknek tűnnek. A világ azonban csak azt látja, hogy egy modoros idióta monokliigazítás közben hatalmasat zuhan a velocipédjéről. 2014-ben normális járműveket, normális szemüvegeket és normális kötőszavakat használunk. (Külön elmekórtani kategóriát képeznek azok a – újabb listaesélyes szó – közírók, akik s-el mondatot, sőt, bekezdést kezdenek.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Abban a kérdésben nem nyitnánk vitát, hogy vannak-e olyanok, akik tényleg modorosságból használnak s-t az és helyett. Azt azonban nehéz meghatározni, hogy ki használja modorosságból, és ki azért, mert nyelvhasználatának természetes része. Az s használata főleg a keleti magyar területre jellemző, különösen az erdélyi, azon belül a székely nyelvjárásra – vannak, akik kifejezetten az erdélyieket utánzó modorosságnak tartják. (Egyes feltételezések szerint a magyar és és a román şi [si] ’és’ együttes hatása okozta, hogy a „kompromisszumos” s vált általánossá – ezt azonban nehéz lenne bizonyítani.)

A Nyelvművelő kézikönyv egyáltalán nem ítéli el az s használatát, hanem az és egyenértékű megfelelőjének tartja, habár egyes esetekben némi jelentéskülönbséget is fel vél fedezni. Eszerint az „s utólagos hozzátoldás árnyalatát is kifejezi, bár ez nem általános” (?) – példaként a S mindjárt ki is fizette! szerepel. Felhívja a figyelmet arra is, hogy bizonyos összetételekben és kifejezésekben „mindig vagy nagyrészt” az s fordul elő: egyszersmint, idestova, egyről s másról, ez s az. Az összetételeket ebben az esetben nem tartjuk mérvadónak, mivel ezek már szóvá szilárdult szerkezetek – a szerkezetek példája számunkra is meggyőzőnek tűnik, de a puszta adatok mást mutatnak (bár kétségtelen, hogy az s ezekben gyakoribbnak tűnik, mint máshol).

modoroS?
(Forrás: Wikimedia Commons / Ile-de-re / GNU-FDL 1.2)

A Nyelvművelő kézikönyv egyébként az s és az és együttes gyakoriságának csökkentésére ajánlja a meg használatát. Érdekes módon többek között azt ajánlja, hogy ne „engedjük kiszorítani” bizonyos hagyományos szerkezetekből, mint az ez meg az. De vajon mi a különbség az ez s az, illetve az ez meg az között?