A lelő és a meglő különbségével kapcsolatos nagy sikerű cikkünk érdekes kommenteket generált – olyanokat is, amelyeknek semmi közük nem volt a cikk tartalmához. A cikk bevezetőjében ezt írtuk:

Egy kommentelő – szerencsére nem a mienk – a „lelő” és a „meglő” közötti különbséget kéri számon a magyar médián.

Egyik olvasónk ezzel kapcsolatban a következő megjegyzést tette a Facebookon:

"Egy kommentelő – szerencsére nem a mienk"
Az a MIENK is megérne egy kis odafigyelést.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nem tudjuk, olvasónk szerint miért érné meg az odafigyelést. Az egyetlen dolog, amire tippelni tudunk, hogy a mienknek van egy másik változata is, a miénk. Azt azonban nem gondolnánk, hogy minden szó, amelynek több alakváltozata van, odafigyelést érdemel: a fel és a föl vagy a benn és a bent különbségével kapcsolatban el lehet mesélni érdekes dolgokat, de nincs miért „odafigyelni” rájuk.

Ha azonban az olvasó kifejezetten kéri, hát odafigyelünk rá. Fel is csaptuk a Nyelvművelő kézikönyvet, hogy megtudjuk, a hivatásos nyelvőrök miként vélekednek a két változatról. A birtokos névmás címszó alatt a következőket találtuk:

A birtokos névmás a személyes névmás -é birtokjeles alakjainak felel meg, s a dolgokat mint az egyes, ill. a többes számú 1., 2. vagy 3. személy birtokát (tartozékait) nevezi meg: (az) enyém, tied, övé, mienk, tietek, övék; enyéim, tieid, mieink, tieitek, övéik (az én-é stb. helyett).

A definíció is megérne egy misét, és az alakok felsorolásából is kimarad az övéi, de a lényeg számunkra az, hogy ahol e-s és és é-s alak is előfordul, ott az e-st tartja normatívnak. Lejjebb ki is tér az alakváltozatokra:

Az egyes szám 1. személyű enyém helyett a beszélt nyelvben gyakori az enyim változat. A tied, mienk, tieitek mellett él a tiéd, miénk, tiétek is: e választékos és kissé régies formák használata nem helytelen; [...]

A nyelvápolók bibliája szerint tehát az általunk alkalmazott forma feddhetetlen, de az sem lenne baj, ha a másik alakváltozatot használnánk. Akkor pedig mire is kellene odafigyelni olvasónk szerint? Nem tudjuk. Töprengés helyett hallgassunk egy kis zenét...

Az érdekesség – és a tanulság – kedvéért lássuk, mi az, amire már a Nyelvművelő kézikönyv is bekeményít:

Nem lehetünk viszont ilyen elnézők az elemismétléses, tehát az -é birtokjellel fölösen megtoldott enyimé, tiedé, mienké, övéké alakváltozatok iránt. E nyelvjárási eredetű formák az igényesebb köznyelvben hibának minősülnek [...]

A Nyelvművelő kézikönyv sem tartja hibának olyan esetekben, amikor az -é birtokjel nem a személyes névmással jelölt személyre vonatkozi, pl. Ez az én fiam sapkája, az meg a tiedé (’a te fiadé’ – ebben az esetben az -é a fiúra vonatkozik).

Valójában nem elemismétléses alakról van szó, hiszen az övéké kivételével az -é csak egyszer szerepel. Ettől független kérdés az, hogy az enyim, tied, mienk önmagában is azt fejezi ki, amit máskor -é jeles alakok szoktak. (A valódi elemismétlésre az aztat, őtet lenne még jó példa.) Az sem derül ki, hogy ezen alakok miért minősülnek hibának.

A tied...
(Forrás: hobo.hu)

Az olyan alakokról viszont, mint az enyémek, enyimek stb. a Nyelvművelő kézikönyv az alábbiakat írja:

Nem súlyos hiba ez, de ma még pongyolaságnak számít.

Homályban marad, hogy mi a különbség a hiba és a pongyolaság között. A kézikönyvben azt olvashatjuk, hogy a pongyolaság pontatlan fogalmazás, melynek olyan megnyilvánulásai vannak, mint a szűkszavúság vagy a bőbeszédűség (szószaporítás). Utóbbiak közé sorolja a tautológiát, azaz a fölöslegesen alkalmazott szinonimákat. Ezek közé sorolhatnánk a fent említett enyimé, tiedé, mienké, övéké alakokat (csak itt a szavak helyett a szóelemek „felesleges szaporításáról” beszélhetnénk) – ám a kézikönyv az ilyen alakokat nem pongyolaságnak, hanem hibáknak minősíti. A pongyolának minősített enyémek, enyimek alakokban viszont nem ilyesmiről van szó, hanem más többesjel használatáról. A pongyolaságról szóló leírás viszont ilyen jelenséget nem említ.

A bölcsnek ennyi is elég a nyelvművelés tudományos alapjairól.