Az ember azt hinné, hogy a politikailag korrekt beszéd kialakulása viszonylag újkeletű jelenség. A legtöbben biztosan a 20. század második felére tennénk a megjelenését. Így lettek a négerek szóban feketék, majd afroamerikaiak; a cigány helyett pedig egy időben biztosan illendőbb volt romát mondani. Aztán jöttek a foglalkozásnevek: a takarítóból higiéniai asszisztens, portásból front officer vagy recepciós lett. A legjobb tárházát az ilyen és ehhez hasonló elnevezéseknek az álláskereső oldalak biztosítják. Sokszor hosszas gondolkodás után lehet csak rájönni, hogy mindösszesen kertészt vagy konyhai mosogatót keresnek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Jó hírünk van az olvasó számára: ez a fajta képmutatás nem az elmúlt néhány évtized nyelvi és társadalmi fejleménye. Kosztolányi 1922. április 9-én a Pesti Hírlapban megjelent Szépítgetünk... című kis írásában rögzíti a jelenséget:

Szépítgettük a szavakat, s a házmestert házfelügyelőnek neveztük, a cselédet háztartási alkalmazottnak, a szolgát személyzetnek.

Látjuk, a mai politikailag korrekt elnevezések megfelelőit említi meg Kosztolányi a saját korából. A mai nyelvhasználó pedig mosolyog: egyrészt, mert ismeri a jelenséget: mi is ugyanígy szépítgetünk – és tegyük hozzá, hasonló indíttatásból is. Másrészt pedig azért, mert a sok szépítgetés hatására mára cselédnek és a szolgának legfeljebb metaforikus használatát tudjuk elképzelni, helyette van bejárónőnk, házvezetőnőnk, takarítónőnk, esetleg nurse-ünk, gondnokunk.

A budapesti Szabadság tér 1912-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

A cselédet azonban – a nyelv iróniája! – megőrizte például a cselédszoba kifejezés; ezt ma sem nevezzük másként. (Bár az előfordulhat, hogy mind kevesebb lakásban van ma már meg a cselédszoba.) Ugyanakkor a házmester annyira nem ritka alak ma sem, a házfelügyelő már kicsit furcsább, ma inkább közös képviselőnek hívjuk. (Bár az utóbbi nem feltétlenül lakik a házban, amelynek az ügyeire felügyel.) Látjuk tehát, hogy az a folyamat, amit Kosztolányi szépítgetésnek nevez, befolyásolja egy nyelv szókincsének az alakulását.

Ugyanakkor Kosztolányi azt is rögzíti, hogy a nyelvhasználók egy része igenis ragaszkodik ahhoz, hogy eredeti nevén nevezze a dolgokat:

Újabban azonban megfigyeltem, ezek az emberek, kik nehéz-nehéz munkát végeznek, bús daccal vállalják nevüket. Csak semmi körülírás és kesztyű. Kimondják bizony a szemünkbe, annál hangosabban, annál keményebben, minél szomorúbb a mesterségük, mintha kéjelegve kínoznák magukat és minket, akik halljuk.

Kosztolányi sorai több alapvető problémára is rávilágítanak a politikailag korrekt beszéddel kapcsolatban. Egyrészt világossá teszi, hogy a „szebb”, píszíbb elnevezés nem teszi a megjelölt dolgot is szebbé vagy könnyebbé. Attól, hogy takarítók helyett higiéniai asszisztenseket keresünk, a WC-t még ugyanúgy nekik kell majd kipucolni. Tehát az állásajánlat nem lesz vonzóbb.  Másrészt az is benne van a fenti sorokban, hogy a politikailag korrekt elnevezésekre általában nem az érintett csoportoknak, hanem a kivülállóknak van igényük és szükségük.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Hogy miért? – Mert a nyelv az egyik legalkalmasabb eszköze a képmutatásnak. Amikor az elnyomott csoportok tagjai vagy a nehéz munkát végző emberek fellázadnak a politikailag korrekt megfogalmazások ellen, az arra kell hogy emlékeztesse a nyelvhasználók közösségét, hogy ők, az érintettek bizony képmutatásnak élik meg a szépítgetést.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 42. oldal