Nyelvhasználónak lenni azért is nagyszerű, mert az embert bármikor érheti kritika azért, amit mond, sőt, azért is, ahogyan mondja. Nyelvhasználónak lenni még azért is nagyszerű, mert bármikor kritizálhatunk más nyelvhasználókat azért, mert nem a mi elvárásainknak, előítéleteinknek, (urambocsá’) tévhiteinknek megfelelően használják a nyelvet. Különösen igaz mindez az írásbeliségre. A nyelvhasználókban mélyen él az a hit (és az az elvárás), hogy az írott nyelv a végletekig szabályozott: a helyesírástól kezdve a mondatszerkesztési elveken át egészen a szóhasználatig mindenről meg van adva, mit hogyan illik (sőt: kell) leírni. És mivel az írott nyelv hordozója a kultúrának, aki nyelvileg hibázik, az a kultúra ellen is vét, ily módon erkölcsi felelőssége megkérdőjelezhetetlen.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Különösen szorult helyzetben vannak ilyen szempontból az írók és a műfordítók. Ők aztán tényleg a nyelvhasználat koronázatlan királyai. Ennek ellenére még velük is megeshet, hogy az egyszeri nyelvhasználók kikérik maguknak az általuk a nyelv ellen elkövetett merényleteket. Ez történt a minap Varró Dániellel, az egyre kevésbé fiatal magyar költővel és műfordítóval. Hivatalos Facebook-oldalán tette közkinccsé egy szülő levelét, amelyben újabb Kisvakond-fordítását kifogásolja. (Azt talán mondanunk sem kell, hogy a gyerekeknek szóló szövegek szerzőinek a felelőssége meghatványozódik, hiszen a gyerekeket rosszra tanítani tényleg erkölcsi vétség!) Az aggódó szülő levele eképp szól:

Tisztelt Kiadó!

Pár napja került a kezembe a kisfiam óvodájában ez a könyv. Azzal a szándékkal nyitottam ki, hogy felolvasom neki, de felháborodásomra olyan kifejezéseket találtam benne, amik véleményem szerint nem valók mesekönyvbe. Idéznék párat: „Elolvadt a hó, a helyén kis katicák néznek hülyén. Elolvadtak mind a gondok, jókedvű a kis vakondok. Minden vidám – de csak szinte. »Mért pityeregsz, te kis cinke?« »Kipottyantam a fészekből, elkenődtem egész ettől. Itt az anyukámtól messze, kisvakond, el vagyok veszve.« »Cinke, most már semmi gond« – nyugtatja a kisvakond. »Nincs rád többet, aki frászt hoz, hazaszállhatsz anyukádhoz.«” Hülye, elkenődtem, frászt hoz? Magánemberként és szülőként azt gondolom, hogy ilyen, és ezekhez hasonló kifejezéseknek nincs helyük egy gyermekeknek szánt könyvben. Tisztában vagyok azzal, hogy a hétköznapi életben ezek eléggé elterjedtek, és a gyerekek épp elégszer hallhatják őket. Éppen ezért nem kéne még a mesekönyvet is teletömni velük. A könyveknek példát kellene mutatniuk, alternatívát, bőséges, választékos szókincset kínálni a gyermekeknek. Kedves kis versikék, de ebben a formában nem javaslom senkinek.

Üdvözlettel S. M.

Forrás: avorospostakocsi.hu

Hülyén néz (és nem hülye, ahogy a levél idézi!), elkenődtem, frászt hoz: teljesen hétköznapi kifejezések, a levélírónak abban igaza van, hogy bármilyen hétköznapi szövegkörnyezetben előfordulhatnak. Csak szerinte ez „gyerekeknek nem való”. Végül is vannak ilyen dolgok a világban: nem visszük gyermekeinket szexshopba, kocsmába vagy a traumatológiára, hogy szembesüljenek az élet dolgaival. De hogy a fenti kifejezések is olyanok lennének, amelyektől óvnunk kéne a felnövő generációt? Egyértelműen stigmatizált, a normába bele nem tartozó kifejezések ezek?

A kérdés több szempontból is érdekes. Egyrészt a fenti szavak használatával kapcsolatosan nincsen konszenzus azt illetően, hogy mennyire tartoznak a normához. A Magyar Nemzeti Szövegtárban keresve a frászt hoz alakra szépirodalmi találatot valóban nem kaptunk, csak akkor hozott eredményt a keresésünk, amikor a sajtónyelvi szövegeket is hozzávettük a szűrési feltételekhez. A kifejezés „csúnya” részére, a frász-ra keresve viszont a szépirodalmi korpuszban 65 találatot kaptunk. Tehát legalább nem Varró Dani az első író, aki leírta! A hülyén [csinál valamit] a szépirodalmi korpuszban 116-szor fordul elő. Az elkenődtem alak ebben a formában (és jelentésben!) csak egyetlen találatot hozott, azt történetesen Vas Istvántól. Azt tehát – a korpuszunk alapján – nem mondhatjuk, hogy a fenti kifejezések ne léteznének a szépirodalom nyelvében.

Persze, ettől függetlenül még lehet, hogy ezek a szépirodalmi művek megkérdőjelezhető értékűek, vagy hogy nem adnánk gyerekek kezébe őket. Itt érdemes rátérni a szülői levél érvére, amely szerint azért nem szabad gyerekkönyvbe ilyesmiket írni, mert azokban a nyelv sokféleségét kell bemutatni. Az érv persze önnön farkába harap, hiszen ha a sokféleséget, a gazdag szókincset akarjuk bemutatni a gyermekeknek, akkor éppen hogy minél sokfélébb szót kell használni, nemcsak a viszonylag szűk szépirodalmi normát.

Álljunk meg egy szóra!
(Forrás: jolka.qwqw.hu)

A fő gond persze az – a levélben ki nem mondott – feltevés, hogy vannak jó, szép, rendes, értékes szavak, és vannak rossz, csúnya, rendetlen, értéktelen szavak. A levélíró által kipécézettek szerinte az utóbbi kategóriába tartoznak; emiatt kell gyermekeinket ezektől megvédenünk. Aki így gondolkodik, azt felejti el, hogy a szavaknak önértékük nincsen, de még a stilisztikai minőségük is leginkább a kontextusban derül ki, és nem önmagában. Az idézett kontextus pedig – Varró Dániel fordítása – a legkevésbé sem tűnik olyan szövegkörnyezetnek, amelyben ezek a szavak sértőek, bántóak lennének, hogy tőlük bárkit meg kelljen védelmezni.

Végül van még egy kérdés, amely felvetődik a levél kapcsán: olyat olvassunk a gyereknek, amit ért, ami közel áll a világához (a világunkhoz), ami természetes, vagy olyat, ami évszázados érték ugyan, de igen távol áll tőlünk? Varró Dani vélhetően a kis befogadókra (meg a rímekre) gondolva fordította így a szöveget: teljesen hétköznapi, befogadható nyelven. A veretesebb kifejezéseket valószínűleg nem abban az életkorban tanulja meg a gyerek, amelynek ez a könyv szól. Itt a lényeg a sztori és a párbeszédek dinamikájának a megértésén van.

Nyelvészeti ismeretterjesztő portálnak lenni azért nagyszerű dolog, mert minden olyan esetben, amikor a nyelvhasználók kifakadnak, és tévhiteken alapuló elkeseredésükben egymásnak feszülnek, mi leírhatjuk, hogy peace, nem eszik olyan forrón a kását, a nyelv végtelen gazdagsága például azért végtelen, mert nagyon sokféleképpen lehet használni, és ha valaki nem pont úgy használja, ahogy mi elvárnánk, az lehet idegesítő, de a kultúra elleni erkölcsi vétség semmiképp.