A hóhelyzet miatt biztos sokan bosszankodnak a napokban, hogy nem jutnak el munkahelyükre, elkésnek, nem haladnak. A helyzet rendkívüli, rendkívüli engedményekkel. Ugyanakkor a dologban van némi képmutatás is: ki az, aki nem örül egy kicsit annak, ha végre kizökkenhet egy rövid időre a hétköznapi mókuskerékből, a szokásos monotonitásból? – A hó pedig remek alibit biztosít a munkakerülésre. (Ez alól sajnos kivételt képeznek például az online médiumok szerkesztői, akiken csak egy jó kis szerverleállás segíthetne...)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A hóhelyzet arra is remek alkalmat biztosít, hogy olyan dolgokon gondolkodjunk el, amelyeken amúgy nem szoktunk – idő hiányában. Erről a problémáról – nem a hóhelyzetről, hanem a munkakényszerről – ír Kosztolányi Dezső Munka és játék című cikkében, amely 1931. november 29-én jelent meg a Pesti Hírlapban, és a Nyelv és lélek című kötet művészetről szóló írásai között szerepel. Olvasóink jól sejtik, a művészetnek inkább a játékhoz lesz köze. De van-e köze a munkához?

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Kosztolányi Giuseppe Rensi olasz filozófus írásait olvasva töpreng el munka és játék ellentétén és összefüggésein. Nem átallja saját gyermekkori emlékeit kiteregetni; ezzel pedig rögtön szemlélteti is az alapvető szembenállást:

Valaha tanítóm így prédikált nekünk:

– A munka szent. A munka boldogít, fiaim. A munka az élet célja.

Én ezalatt sunyi tisztelettel lapítottam a padban, s belül konokul ezt ismételgettem:

– A munka undok. A munka boldogtalanná tesz, tanító bácsi. A munka nem enged élni.

(294. oldal)

Az bosszankodjon csak az ifjú Kosztolányi lázadó gondolatain, aki még sosem érzett hasonlót. A cikkben azonban nem a kiskorú Kosztolányi vitázik tanítójával, hanem a felnőtt művész interpretálja Rensi filozofikus gondolatait. A munka szerinte alapvető ellentmondást tartalmaz: aki dolgozik, az el akarja hitetni, hogy szeret is dolgozni, de közben várva várja a munka jól megérdemelt jutalmát, a pihenést. Saját korát (a 20. század elejét) a munka korának nevezi, amelynek az egyik legnagyobb problémája, hogy az emberek rengeteget dolgoznak azért, hogy később élvezhessék az életet, de ez sosem valósul meg, hiszen egyfolytában dolgoznak. (Ez ma már kicsit idejétmúlt szemlélet, de a 20. század elején még biztos nagyobb sokkot okozott az iparosodás, mint ma.)

Van, aki a hóban is dolgozik
(Forrás: MTI / Máthé Zoltán)

Rensi kizárólag rabszolgaságként tudja elképzelni a munkát, mivel minden tevékenységet rabszolgamunkának tekint, amit az ember nem önmagáért, nem kedvtelésből csinál. Ez a szemlélet – mondja – az ókori görögöknél természetes volt, ők nem becsülték, hanem lenézték a munkát. Szabad ember (értsd: a férfiak egy bizonyos kiváltságos hányada) nem is nagyon dolgozott, hanem a kedvteléseinek, a – tág értelemben vett – játéknak élt. A mai világban az ilyen életforma szinte elképzelhetetlen, az emberek ezért menhetetlenül boldogtalanok. Akik mégis képesek az ilyenfajta öncélú játékos tevékenységet megvalósítani, azok a művészek és a tudósok. Ők korunk kiváltságos emberei, akiknek a munkaköri leírásukban az szerepel, hogy szemlélődjenek a világban, és önmagáért keressék az igazságot.

Kosztolányi szeretne vitázni Rensivel, szeretné megvédeni a munka becsületét, de végül bele sem vág:

Nyugtalanul, fölzaklatva kelek fel a díványról. Ez a gondolkozó [Rensi] semmiféle tanáccsal, vigasszal, tervvel nem szolgál. Ilyesmi azonban nem a gondolkozó feladata, aki pusztána  valóság megismerésére törekszik. Ő ezt azokra hagyja, akikben van annyi elfogultság, hogy cselekedni is tudjanak. Nem bírok ellentmondani neki. (296. oldal)

És ennél a poénnál a Rensi-féle kígyó a saját farkába harap, ami igencsak mulatságos. A szemlélődés, a munkával kapcsolatos igazságok öncélú keresése valami rettentő kiábrándító végkövetketetéshez vezetett, nem pedig a boldogsághoz. Kosztolányi nem vitázik, egyszerűen zseniálisan kimutatja az alapvető ellentmondást Rensi gondolataiban.

Úgyhogy örüljünk a hótorlaszoknak, az ellopott munkaidőnek, szemlélődjünk, mint a művészek és a tudósok, de ne akarjuk, hogy mindennapossá váljanak az ilyen rendkívüli események!

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 294–297. oldal