Ha azt szeretnénk, hogy írásművünk tudományosnak látsszon, alapvető feltétel, hogy adataink forrását jelöljük, mások vizsgálataira hivatkozzunk. A tudomány művelése nem más, mint bekapcsolódás egy hatalmas párbeszédbe. Másokra hivatkozni, másokat idézni azért érdemes, mert amit mások – legalábbis látszólag – bizonyítottak, azt nekünk már nem kell újra igazolni. Ha valaki nem ért egyet az adott állítással, akkor visszamehet ahhoz, akinél az adott eredmény megszületett. Persze a kóklerek, dilettánsok alapozhatnak arra, hogy sok olvasójuk akkor sem fogja állításukat a szakirodalomban ellenőrizni, ha megadja a pontos forrásokat. (Azt azonban szögezzük le, hogy a pontatlan idézés nemcsak szándékos torzításnak köszönhetően állhat elő, lehet szó egyszerű figyelmetlenségről is.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az alábbiakban olvasónk, elhe taifin adatai alapján a kreatív forrásfelhasználás egy példájára szeretnénk rámutatni. A sumer-magyarológiai szakirodalomban többször találunk hivatkozást Samuel Noah Kramer: The Sumerians: Their History, Culture, and Character (A sumerok: történetük, kultúrájuk és jellemük) című 1963-as munkájára. Zakar András Az írás bölcsőjénél című (évszám nélkül megjelent, egyes források szerint 1970-es) munkájának 20. oldalán a következőket írja:

A már említetteken kívül a sumér és magyar  szerkezeti hasonlóságát, rokonságát állítják újabban többek között POEBEL (Grundzüge...6.1.) és DEIMEL (Sum. Gramm. 5.1.) stb. mellett a legújabbak közül pl. a következők:

[...]

SAMUEL NOAH KRAMER:  The Sumerians c. munkája 306. oldalán áll a szerző világos álláspontjának a lényege:  "...Szerkezetében tehát a sumér nyelv nagyon hasonlít az olyan agglutináló nyelvekhez, mint a török, magyar és néhány kaukázusi nyelv..."

A székelykapu őse?
(Forrás: Wikimedia Commons / Gryffindor)

Hasonlókat olvashatunk Kramer álláspontjáról Bíró József A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című 2002-es művének 185. oldalán:

Kramer határozottan különbséget tesz a „sumir” nyelv és a nyugati nyelvek között, és a magyar nyelvet nem sorolja a nyugati nyelvek közé, sőt nyelvünket a „sumirral” rokonosítja. Idézem Kramer másik híres könyvéből: The Sumerians, Their history, culture and character 306. oldaláról:

„Sumerian is an agglutinative tongue, not an inflected one like Indo-
European or Semitic. Its roots, by and large, are invariable. Its basic
grammatical unit is the word complex rather than the individual word. Its
gramatical particles tend to retain their independent structure rather than become inextricably attached to the word roots. In structure, therefore, Sumerian resembles no little such agglutinative languages as Turkish, Hungarian, and some of the Caucasian languages.” Vagyis:

„A sumir ragozó nyelv, nem flexibilis, mint az indo-európai, vagy a semita. A szótövek általában nem változnak. A nyelvtani alapegysége a szó komplexum, az összetett szó, inkább, mint az önálló szó. A nyelvtani részek igyekeznek megőrizni a független szerkezetüket, mintsem bonyolultan kapcsolódnának a szótőhöz. Szerkezetében tehát a sumir nem kevésbé hasonlít az olyan ragozó nyelvekhez, mint a török, a magyar és néhány kaukázusi nyelv.”

Bíró fordítása kissé pontatlan. A terminusok helytelen fordítása (sumir a sumer – esetleg sumér – , flexibilis a hajlító vagy flektáló, semita a sémi helyett) csupán arról árulkodik, hogy a szerző járatlan a magyar nyelvű szakirodalomban, a megértést nem befolyásolja. A harmadik mondat az eredetiben is problémás, mivel a word complex nem egy bevett nyelvészeti terminus, az azonban biztos, hogy összetett szavakról szól sincs. A szövegkörnyezetből arra következtethetünk, hogy Kramer szerint a nyelvtan alapegysége (bármit is jelentsen ez) a toldalékolt szóalak, és nem a puszta szó(tő). A toldalékok nem bonyolultan, hanem elválaszthatatlanul, elhatárolhatatlanul nem kapcsolódnak a tőhöz. A sumer pedig nem nem kevésbé hasonlít a ragozó nyelvekhez, hanem nem kevésbé ragozó, mint a török vagy a magyar stb. (Azaz Zakar fordítása a helyes.) Világos, hogy Bíró nem érti pontosan, mit is ír Kramer. Ez azonban még nem tekinthető torzításnak.

Idézni, fordítani...
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az már annál inkább, hogy mind Zakar, mind Bíró itt fejezik be az idézetet, holott a szöveg folytatódik, méghozzá egy olyan mondattal, amely homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, minta  két magyar szerző:

In vocabulary, grammar, and syntax, however, Sumerian still stands alone and seems to be unrelated to any other language, living or dead.

De szókincsében, nyelvtanában és mondattanában a sumer egyedül áll, és úgy tűnik, nincs rokonságban egyetlen élő vagy holt nyelvvel sem.

Természetesen Zakar és Bíró vitathatná Kramer ezen állítását, de nem ezt teszik. Kramer tekintélyét kihasználják, amíg Kramer olyat állít, amely nézeteikkel egybevág, ám egyszerűen eltagadják, amikor olyat állít, amely nem felel meg nézeteiknek.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a csúsztatás már a hivatkozás bevezetőjében ott van. Zakar azt írja: „a sumér és magyar szerkezeti hasonlóságát, rokonságát állítják” – ez a megfogalmazás kétértelmű, hiszen értelmezhető úgy is, hogy ’szerkezeti hasonlóságát és [szerkezeti] rokonságát’ – ami lényegében elfogatható, bár felmerül a kérdés, mi szükség a mellérendelésre, mi a különbség a kettő között. Bíró viszont egyértelműen valótlant állít: „sőt nyelvünket a »sumirral« rokonosítja” (szakszerűen: rokonítja), hiszen Kramer a rokonságot éppen hogy tagadja.

Zakar csúsztatására már igen hamar felfigyeltek. 1971-ben megjelent Zakarnak egy igen rövid közleménye a Current Anthropology című folyóiratban. Ebben Zakar szintén a fenti idézetre hivatkozik, ám válaszában Elain K. Ristinen felhívja a figyelmet arra, hogy Kramer szövege mivel folytatódik. Zakar viszontválaszában viszont azt mondja, hogy

[...] the single sentence immediately following my quotation cannot be interpreted as the result of a systematic and detailed comparison of Sumerian and Hungarian grammar and vocabulary.

[...] az idézetemet követő egyetlen mondatot nem értékelhetjük úgy, mint a sumer és a magyar nyelvtan és szókincs rendszeres és részletes összehasonlítását.

Ebben Zakarnak kétségtelenül igaza van, ám ez nem változtat azon, hogy tendenciózusan idéz. A korrekt eljárás az lett volna, ha Kramernek ezen kijelentését is idézi, azzal együtt, hogy e megállapítását nem tartja megalapozottnak. Lehetséges, hogy a folyóiratban erre nem volt lehetősége, de önálló kötetben megtehette volna. Ráadásul ebben az esetben kettős mércét alkalmaz: Kramertől elvárná, hogy cáfolatát részletesebben támassza alá, ugyanakkor ő saját állításait nem érzi szükségesnek részletesebb vizsgálatokkal megtámogatni.

Írni, az külön mesterség
(Forrás: Wikipedia Commons / Gbaotic / GNU-FDL 1.2)

Még érdekesebb ebből a szempontból Bíró eljárása. Több lehetőség is felmerül. Az egyik az, hogy nem ismeri Zakar András munkáit. Ez felettébb meglepő lenne, de nem teljesen elképzelhetetlen, hiszen a Zakar név csak egyszer fordul elő művében: a nyomdai munkálatok felelős vezetőjét hívják Zakar Tibornak. Felmerül a kérdés, hogy mennyire vehetjük komolyan Bíró kutatásait, ha még elvbarátjának műveit sem veszi figyelembe? Egy másik lehetőség, hogy Bíró igenis ismeri Zakar műveit,  és tud arról is, hogy Zakar idézési módját már kifogásolták, ő mégis még egyszer elköveti ugyanazt a hibát. Sőt, azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy Bíró Kramer könyvét nem is ismeri, csak Zakar valamelyik angol nyelvű művéből veszi az idézetet – és nem ismerve Zakar helyes fordítását, még rosszul is fordítja le. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, csak egyetlen variációt nem tudunk elképzelni: amely Bíróra nézve kedvező lenne.

Ez az tendenciózus idézési technika természetesen időnként előfordul komoly tudományos művekben is, de a tudományos körökben ez ellen tiltakozni szokás. Hétköznapi vitáinkban is tisztességtelennek éreznénk, ha vitapartnerünk ezt a stratégiát alkalmazná. Nem kell tehát csodálkozni, ha a dilettánsok műveit a komoly kutatók ezért is támadják. Végső soron az ilyen viselkedés kerülése is a tudományos érvelés, hanem bármilyen komolyan veendő vita alapfeltétele.