Rácz János munkásságával már korábban is foglalkoztunk Hogyan ne írjunk enciklopédiát? című könyvkritikánkban. Akkor a szerző Állatnevek enciklopédiája című terjedelmes kötetéről derült ki, hogy nem egy-két helyen pontatlan, következetlen, sőt szakszerűtlen, olykor bizonyítottnak, magától értetődőnek tűnő etimológiai állításokat fogalmaz meg mindennemű hitelesnek tekinthető érvelés nélkül, meglevő hivatkozásai nem elégségesek. A legnagyobb problémát azonban kétségkívül az jelentette, hogy a címszóban megnevezett állatok zoológiai leírása szinte minden esetben valamely hasonló tematikájú internetes oldal, esetleg a kétséges megbízhatóságú Wikipédia vagy Metapédia vonatkozó anyagának jelöletlen, szó szerinti vagy tartalmi átvétele. Az idézeteket tehát idézőjellel vagy hivatkozással, forrásmegjelöléssel nem látta el, a források legtöbbször még a bibliográfiában sem szerepeltek.

A 2014-ben, az Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központ Nonprofit Kft. gondozásában megjelent Gyümölcsneves könyvben hasonló hibákat, A plágium mint fogalom nem szerepel a hatályos törvények szövegében. Viszont a szellemi tulajdon eltulajdonítása bitorlás néven már az 1961-es Btk.-ban megjelent. Ilyen néven szerepel a jelenleg érvényes, 2012-ben elfogadott Btk.-ban is. Emellett a szerzői jogi törvény foglalkozik a szerzői jogok megsértésének polgári jogi következményeivel. valamint plágiumot tapasztaltunk. Utóbbi a 2012. évi módosított büntető törvénykönyv szerint bűntettnek minősül. Úgy látszik tehát, Rácz János nem tanult a korábbiakból. Az akkori plágiumvádat tagadta, cáfolni azonban nem tudta…

...piros volt, de csak férges alma volt...

Az új kötet szintén enciklopédia, a gyümölcsöket betűrend szerinti címszavakban tárgyalja. A címszóban megnevezett gyümölcs magyar elnevezését a latin terminus követi (kivéve, ahol nem), majd a növény rövid botanikai leírása olvasható. Ezt nagyobb terjedelmű szócikkek esetén művelődéstörténeti fejtegetés (mitológiai, történelmi kitekintés) követi. A nyelvészeti leírás csak ezek után következik: először az esetleges jelentés- és alakzatváltozatokról, a nyelvjárási adatokról esik szó, majd a címszónak a magyar nyelvtörténet jelen állása szerinti első (ismert) említéseit, ezek alakját, a szó eredetét, névadásának motivációját, idegen nyelvi megfelelőit tárgyalja. Amennyiben a címszó nemzetségnév, ezeket követi a nemzetségen belüli különböző fajok, fajták és hibridek elnevezései, ezek korabeli magyar növénytani, orvosbotanikai, gyógyszerészeti, gyümölcstani (pomológiai), növénygyűjteményekből és -határozókból származó stb. munkákból vett előfordulásai, illetőleg mindegyikhez tartozik az általános botanikai leíráson túl rövid specifikus jellemzés is.

A kötet borítója

Rácz a terjedelmes bevezetésben külön fejezetet szentel a gyümölcsneveink helyesírásával kapcsolatos kérdéseknek. Okkal teszi, ugyanis a kis- és nagybetűk használata, az egybe- vagy különírás olykor rendszertani különbséget jelöl. A zoológiában például a fekete rigó (Turdus merula) külön-, míg a sárgarigó (Oriolus oriolus) egybeírandó, ezzel jelezvén, hogy a két faj eltérő családba tartozik. Így van ez a növénynevek esetében is. Priszter Szaniszló botanikus, az MTA Helyesírási Bizottságának egykori tagja ezt a következőképpen fogalmazta meg Növényneveink című, A magyar és a tudományos növénynevek szótára alcímű alapvető munkájában:

Jelentésváltozás esetén – ha a faji jelzős fajnévnek melléknévi vagy melléknévi igenévi minőségjelzője van ugyan, de az illető növényfaj nem tartozik az utónévként szereplő nemzetséghez – a minőségjelzőt egybe kell írni a nemzetségnévvel; ezáltal juttatva kifejezésre a jelentésváltozást, valamint a rendszertani különállóságot is. (18)

Így például a lilaakác vagy kékakác (Wisteria sinensis) egybeírandó, ugyanis nem rokona az akác (Robinia) nemzetségnek. Szabályozták továbbá, hogy a fajneveket jellemzően kis, a fajtaneveket mindig nagy kezdőbetűvel kell írni.

Lilaakácos út, ha végigmegyek rajtad...
(Forrás: Wikimedia Commons / Fontema / CC BY-SA 3.0)

Rácz János a gyakorlatban nem fordít különösebb gondot a növénynevek helyesírására, így aztán jelentős az eltérés a címszavak és a Priszter Szaniszló-féle szakszerű szótáranyag helyesírása között. Az akébia szócikkben például éppen Priszterre hivatkozva írja a folyandár-kékhüvely, a földi szeder szócikkben pedig a vad szeder alakot, pedig ha kézbe vesszük a botanikus már idézett kötetét, abban a folyandárkékhüvely és vadszeder alak található.

Rácz	Priszter
Jonathán (18; 42); Jonatán (41)	Jonathan (23)
Sclerocarya birrea subsp. Caffra (37)	Sclerocarya birrea subsp. caffra (28)
folyandár-kékhüvely (38)	folyandárkékhüvely (90)
bambaradió (54)	Bambara-dió (32)
vad szeder (91)	vadszeder (235)
Flacourtia rukam (138)	Flacourtia rucam (168)
sün szeder (188)	sünszeder (235)
szírszilva (204)	szír szilva (240)

Rácz megemlíti a kelta „Maeldum” és az alma történetét. Nos, sokféleképpen lehet írni ezt a nevet: óír nyelven (Máel Dúin), latinosan (Maeldun), célszerűbb azonban a magyar átírást alkalmazni: Máeldun. Dömötör Tekla néprajzkutató is az utóbbit használta az általa szerkesztett Germán, kelta regék és mondák című kötetben. Maeldumról azonban nincs szó a kelta mitológiában.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Heon tilutoá...

Rácz János munkamódszerét az alma szócikk segítségével mutatjuk be.

Rácz, 2014

Kereszty, 1998

[...] A Malus silvestris (erdei vadalma) gyümölcsét a kőkorszaki emberek már gyűjtötték. […] Az alma nagy elterjedtsége miatt sokrétű, jelképes tartalmat hordoz. Indiában a szerelem kinyilvánításának a jele. Innen ered az a balkáni országokban még ma is divatos szokás, hogy leánykérésnél almát küldenek a lányos házba, amelynek visszaküldése a szerelem viszonzását jelentette. […] A görög-római kultúrában a szerelmes nőt liliomhoz, a férfit az almafához hasonlították. […] Horatius nyomán vált közismertté a mulatozással egybekötött nagy római lakomákról elterjedt mondás: „a tojástól az almáig énekelünk.” […] A tiltott fáról a Biblia nem ad semmiféle bővebb leírást, csak annyit, hogy „látásra csábító és jóízű”. A bizánci ábrázolások még fügefára utalnak, de szóba kerülhet a birsalma, gránátalma, narancs is. A kora középkori Európából terjedt el az almával való azonosítás, amit a latin névazonosság is erősített: az alma latin neve, a malus ugyanis melléknévként ’rossz’ jelentésű, ami ez esetben a bűnbeesést és annak eszközét jelképezi. Egy másik legenda szerint Jézus keresztfája egy Jeruzsálem közelében nőtt nagy almafa változatos sorsú fájából készült. Ádám és Éva is ettek róla a paradicsomból való kiűzetésük után. Ádám halálakor szájában a fa ágát magával vitte a sírba. Ebből az ágból erős egyenes fa nőtt, amely így Ádám koponyájában gyökerezett. Az özönvíz idején a fa, gyökerei közé rejtve a koponyát, a Libanonra sodródott, ahonnan a Salamon által rendelt cédrusfákkal együtt került Jeruzsálembe. Látván, hogy almafa, nem használták fel. Megmaradt egészen a bibliai időkig, amikor is Jézus keresztjének tartóoszlopa lett. Amikor a Megfeszített vére lefolyt a fán, megjelent Ádám feje és felitta a vért. Innen származik a feszületek alatti koponyaábrázolás, amely azon a Golgota nevére is utal. (38–39)

[...] A vadalmát a kőkorszaki ember is gyűjtötte Európában, amelynek akkoriban melegebb tájain sok más vadon termő gyümölcsöt is talált. […] Horatius nyomán vált közismertté a mulatozással egybekötött nagy római lakomákról elterjedt szólás: „a tojástól az almáig énekelünk”. […] Az alma nagy elterjedtsége miatt sokrétű, jelképes tartalmat hordoz. Indiában a szerelem kinyilvánításának jele. Innen ered az a balkáni országokban még ma is élő szokás, hogy előzetes leánykérésnél almát küldenek a lányos házba, amelynek visszaküldése a szerelem viszonzását jelentette. […] A görög-római kultúrában a szerelmes nőt a liliomhoz, a férfit az almafához hasonlították. […] A tiltott fa. E fáról a Biblia nem ad semmilyen bővebb leírást azon túlmenően, hogy gyümölcse „látásra csábító és jóízű” (Ter 3,6). A bizánci ábrázolások még fügefára utalnak. Szóba került még a birsalma, gránátalma, kínai és keserű narancs, de még a datolyapálma is. […] A kora középkori Európából terjedt el az almával való azonosítás, amit a latin névazonosság is erősített: az alma latin neve, ,malus’ ugyanis melléknévként ,rosszat’ jelent, ami ez esetben a bűnbeesést és annak eszközét együtt szimbolizálja. […] A legenda szerint Jézus keresztfája egy Jeruzsálem közelében nőtt nagy almafa változatos sorsú fájából készült. Ádám és Éva is ettek róla a paradicsomból való kiűzetésük után. Ádám halálakor szájában a fa ágát magával vitte a sírba. Ebből az ágból erős egyenes fa nőtt, amelyik így Ádám koponyájában gyökerezett. Az özönvíz idején a fa, gyökerei közé rejtve a koponyát, a Libanonra sodródott, ahonnan a Salamon által rendelt cédrusfákkal együtt került Jeruzsálembe. Látván, hogy almafa, nem használták fel. […] Így maradt meg egészen a bibliai időkig, amikor is Jézus keresztjének tartóoszlopa lett. Amikor a Megfeszített vére lefolyt a fán, megjelent Ádám feje és felitta a vért. Innen származik a feszületek alatti koponya ábrázolás, amely azon túlmenően, hogy a Golgota nevére utal, mély szimbolikus kifejezése annak, hogy az első ember és általa az emberiség bűne halálhoz vezetett, de az új Ádám halálával és feltámadásával örök üdvösséget hozott számunkra. (291–293)

Fa-ntasztikus történet
(Forrás: Wikimedia Commons / Jean de Court II)

A megdöbbentő terjedelmű szó szerinti átvétel egyértelmű, mégsem említtetik a vonatkozó szöveghelyen Kereszty és műve. A szemfüles olvasónak azonban feltűnhet Rácz bevezetésében a következő mondat:

„Számos gyümölcs a Szentírásban is szerepel. Ezek kultúrtörténeti vonatkozásait a hozzájuk kapcsolódó tudományos, művészeti, néprajzi és vallási érdekességekkel a neves botanikus és hittanár, Kereszty Zoltán gyűjtötte össze (»Nézzétek a mező liliomait«. Bp., 1998). Művéből számos új kutatási eredményt vettünk át” (9).

Az átvétel annyira sikeresnek bizonyult, hogy a felületes olvasó észre sem vette volna, hogy például a fenti szövegrész (amelyben egyébként alig esik szó a Szentírásról) nem Rácz János, hanem Kereszty Zoltán szellemi terméke, Rácz csupán ennek a szellemi terméknek az eltulajdonítója. A másolás hevében ráadásul benne maradt a kötetben az azon túlmenően szerkezet első tagja, amelynek ott a folytatás elmaradása miatt semmi keresnivalója nem volna. Rácz (a szerkesztő? a lektor?) minden bizonnyal csak utólag rövidítette az utolsó mondatot, így maradt hiba a gépezetben. Az említett legendának ráadásul ez csak az egyik variánsa, mivel azonban forrása nem említett többet, Rácz sem.

Időnként szerzőnk jelöli a szó szerinti idézetet, ám igyekezete ekkor sem jár maradéktalan sikerrel. A következő részletben Bolyai Farkasról van szó.

Bedőházi János „A két Bólyai” (Marosvásárhely, 1897) című könyvében írja, hogy „a kegyelet két ponyik almafát ültetett fejfájául sírdombjához”. (40)

Ráczcal ellentétben Bedőházi nagyon jól tudta, hogy Bolyai Farkas rövid o-val írta a nevét, munkájának címe: A két Bolyai. Szerzőnk ezúttal azonban következetes: három sorral feljebb is hosszú ó-val írja a neves matematikus családnevét. A rövid idézetbe pedig csupán két hiba csúszott. Az eredetiben ugyanis ez olvasható:

A kegyelet ponyik almafát ültetett fejfául sírdombjához… (364)

Pónyik alma
(Forrás: barnaesfiai.hu)

Igen különösen jár el Rácz a Lippay János, az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyv szerzője által említett almafajták felsorolásánál is. Itt ugyan utal a forrásra, később azonban ismételten idézőjel nélkül folytatja a szöveget. Ugyan változtat a központozáson, ám feltűnő a „Rácz-szövegben” megmaradt korabeli (17. századi), még nem szabályozott írásmód: pl. „Darás alma (a ki édes szabású)”; „Posoni perlinger (vörös vonyással, jó leves, bor ízű nyári)”; „Szegletes alma (a ki föllyül négy szegű)”.

Az alma szócikket a következő mondattal zárja:

Shakespeare „IV. Henrik” című drámájában Falstaffnak „ranettalmát és egy tál köményt” kínálnak. (42)

Ez a költői zárlat szó szerinti átvétel Lesley Bremness és Dorling Kindersley Füveskönyvéből (32).

Tereb(ély)ess nagy fa...

Van még egy kedves forrása Rácznak: Terebess Gábor orientalista könyvkiadó honlapja. Innen másolta át a fügekaktusz, az illatos mangó, a kukle, a langszat, a licsi, a mangó, a pitanga, a rambután és a szögletes guáva növénytani leírását, idézőjelek és forrásmegjelölés nélkül. Általában elmarad a hivatkozás a Magyar tájszótárra, az Új magyar tájszótárra, Surányi Dezső Kerti növények regénye, valamint Péntek János és Szabó Attila Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete című munkájára.

Ne nézz bután – rambután!
(Forrás: Wikimedia Commons / Forest & Kim Starr / CC BY 3.0)

A szótörténeti és etimológiai ismertetéseknél szerencsésebb esetekben A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárára (TESz.) hivatkozik, a betűhív átírásra azonban nem szán időt és energiát (ami a TESz.-ben *brěkynja ’berkenye’, nála brekynja, ami a TESz.-ben chereʃnӳe, nála cheresnye stb.), a nyelvemlékekből vett szóelőfordulásoknál sem ügyel a formai elemekre, a kis- és nagybetűk esetlegesen váltakoznak, a mellékjelek eltűnnek a hanyag másolás nehézkes folyamatában. A szőlő szócikkben úgy fogalmaz: „Szőlő szavunk későbbi jelentéstapadással keletkezett ótörök eredetű jövevényszavunk.” Igencsak különös volna, ha egy jövevényszó (vagy bármilyen szó) jelentéstapadással keletkeznék. Így legföljebb a szó mai jelentése alakult ki, de nem a szó maga.

Szerzőnk szerint „a kajszi szó végső forrása minden bizonnyal a perzsa”. Nem tudni, kire vagy mire hivatkozva írja ezt a határozott állítást, ugyanis a TESz. szerint a kajszibarack „[e]lőtagja oszmán-török eredetű […]. A török szó valószínűleg a perzsából való […], bár a perzsa szótárak török eredetűnek jelzik.”

Mindezeken túl tudománytalan nyelvtörténeti kijelentéssel is találkozhatunk: „Az etimológia föladata a nyelvi jel végső eredetének kikutatása és az általa jelölt dologgal kapcsolatban a tulajdonképpeni igazi (görög étymosz ’valós, igazi, eredeti’) jelentés megadása” (28). Mit jelent ez? Azt, hogy a szőlő igazi jelentése ’bogyó’, az ige tulajdonképpeni jelentése ’(varázs)szó, beszéd’, a munka eredeti jelentése pedig ’kín, gyötrelem’. Mindaz, amit ma gondolunk e szavak jelentéséről, amit ma szőlőn, igén vagy munkán értünk, csupán valamiféle felszínes vagy kimondottan áljelentés. Visszatértünk tehát a Saussure előtti szemlélethez, maholnap pedig már Platón szófejtései jönnek ismét divatba! (Érdemes megismerni a kérdésről Nádasdy Ádám véleményét – később az Ízlések és szabályok című kötetének Az eredeti és a tényleges című írásában vissza is tért rá.)

Azon esetekben, amelyekben Rácz hajlandó hivatkozni, mindezt oldalszám megadása nélkül teszi, lehetetlenné téve a visszakereshetőséget. Az Állatnevek enciklopédiája kritikája után arra hivatkozott egy kommentben:

Egyrészt terjedelmi okokból, másrészt a zömmel hiányzó igény miatt sem került sor a szokásos, kimerítő adatolásra. […] Nem könnyű középutat találni szakfolyóirat és piaci könyv követelményei, igényei között.

Ha egy 552 oldalas műnél erre hivatkozott, a jelen 242 oldalas könyvnél alkalmasint még inkább erre fog. Az igény hiánya minden bizonnyal a kiadó részéről mutatkozott, hacsak nem feltételezzük, hogy Rácz jövőbeli olvasóinak gondolatában olvas. Ha azonban a „piaci könyv követelményei” a növény- és gyümölcstanban járatlan olvasók igényeinek figyelembevételét is jelenti (mert a Gyümölcsneves könyv nem pusztán a szűkebb értelemben vett szakmának, szakmabelieknek készült), akkor fölmerül: miért nem magyarázza meg például az ampelográfia, herbárium, onomasziológia, pomológia, taxonómia terminusokat?

Ez akkor most taxonómia?
(Forrás: Wikimedia Commons / Hons084 / CC BY-SA 4.0)

Minden beojtott virágom...

A szerkesztés is hagy némi kívánnivalót maga után. A bibliográfia hiányos, bizonyos címek, amelyek a kötet bevezetésében előfordulnak, nem szerepelnek az irodalomjegyzékben (ilyen pl. a Kertészeti lexikon; a Nyelvművelő kézikönyv; a Helyesírási tanácsadó szótár), bizonyos rövidítések nincsenek feloldva (MKsz.). Némely rövidítések pedig indokolatlanul térnek el a nyelvészeti szakirodalomban megszokottól. Például a Magyar értelmező kéziszótár megszokott rövidítése ÉKSz. A hivatkozáslistában ez valóban így szerepel Rácznál, de a szövegben Éksz. (9) és MÉrtK. (31) alakban is találkozunk vele. A legalapvetőbb helyesírási kézikönyv, A magyar helyesírás szabályai sem szerepel a forrásjegyzékben, a bevezető részben viszont a szokásostól eltérő rövidítéssel találkozunk vele: AkH. helyett AKH. áll például a 18. oldalon. A szerző bevezetőjében olvasható mondata tehát – mely szerint „[v]alamennyi gyakran idézett forrás rövidített névvel szerepel, ezek föloldása az irodalom megadásánál található” (33) – két valótlan állítást is tartalmaz.

A latin (al)nemzetség-, faj-, fajta- és hibridnevek hol a címszó után, hol egészen másutt olvashatók a szócikkben, ráadásul a tipográfiai szokásoktól eltérően rendre kurziválatlanok. Igen szokatlan módon szakkönyvünk szerzőjének egyik fő forrása a Metapédia (21), ám a bevezetőn kívül egyszer sem említtetik, (M.) formában sem. A könyv enciklopédikus jellege ellenére az élőfej nem segíti a tájékozódást. A lexikográfiai gyakorlat szerint egy szótár vagy enciklopédia fejléce a páros oldalon az ott szereplő első címszót, a páratlanon pedig az utolsót közli. Jelen kötet élőfejében csupán két kategória található: Bevezetés és Szótári rész.

Rácz a függelékben megadja a felhasznált képek forrását, mindegyik mellett feltüntetve, hogy egyik-másik hányadik oldalon található képhez tartozik. A 20 oldalszámból 18 nem egyezik a képek valós oldalszámával. Mindegyik internetes oldalra vonatkozik, ám egyik esetben sincs feltüntetve az utolsó letöltés időpontja. A sors fintora, hogy két forrás már most elérhetetlen, egy esetben pedig már a felhasználttól eltérő kép látható a honlapon. A képek elrendezése teljes mértékben esetleges, még csak véletlenül sincs egyetlen kép sem a hozzá tartozó címszó közelében, általában 20–40 oldallal odébb találhatóak. Ezen túl meglehetősen rossz minőségűek, szemléltetésre alkalmatlanok. Igaz, Rácz azt írja – noha nem a képekkel kapcsolatban: „ennek a könyvnek nem célkitűzése, hogy az egyes növényeket […] a természetben azonosítani tudjuk” (31). A mézbogyó fényképét sajnos nem másolhatjuk ide, ugyanis a képet közlő honlapon egyértelműen az szerepel, hogy annak semmilyen része nem használható fel a kiadó előzetes engedélye nélkül. Rácz könyvében azonban nem találunk utalást arra, hogy e kép közlését engedélyezte volna a Cyberian.

A fentiek dacára a kötetnek van lektora: az Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központ Nonprofit Kft. vezetője, Balázs Géza. A szakirodalmi mutatók szerint Balázs Gézának növénynevekkel vagy gyümölcsnevekkel kapcsolatos munkássága nincs. (Hacsak A magyar nyelv virágai és vadvirágai című előadását nem tekintjük annak.) Legalábbis különösnek mondható, ha ennek tudatában szakmai lektorálásra vállalkozott. Az pedig (a fentiek alapján) nyilvánvaló, hogy valódi nyelvi lektoráláson nem esett át a könyv. A fenti hibákat botanikai végzettség és tapasztalat nélkül is észre lehetett volna venni.

Felhasznált irodalom

Bedőházi János: A két Bolyai. Marosvásárhely, Evangélikus Református Kollégium, 1897.

Dömötör Tekla (szerk.): Germán, kelta regék és mondák. Bp., Móra, 1965.

Kereszty Zoltán: „Nézzétek a mező liliomait…” Bibliai növények a hit és a tudomány fényében. Bp., MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete, 1998.

Lesley Bremness és Dorling Kindersley: Füveskönyv. Bp., Novotrade, 1990.

Lovas Borbála: Ádám a kereszt alatt.

Priszter Szaniszló: Növényneveink. A magyar és a tudományos növénynevek szótára. Bp., Mezőgazda, 1998.

Stipta Zsuzsa: A plágium büntetőjogi vonatkozásai

Takáts Rózsa (szerk.): Melléklet Bereczki Máté és Dörgő Dániel levelezése I–VII. kötetéhez. In: Tolnay Gábor (szerk.): Bereczki Máté és Dörgő Dániel levelezése I–VII. kötet. Szolnok, Verseghy Ferenc Könyvtár, 2012–2013.