Az senkit nem lep meg, hogy a tudományos hírek között számtalanszor találunk sületlenségeket – nem feltétlenül brit tudósoktól. Természetesen végzetét a nyelvtudomány sem kerülheti el. De honnan tudja az egyszerű, nyelvészetileg nem képzett olvasó, hogy az általa olvasott hír legalábbis kamugyanús? Ebben az ügyben sietett a nagyközönség segítségére Johanna Laakso, aki 12 pontban összegyűjtötte, milyen hírtípusok, kulcsmondatok esetén kell fenntartásokkal kezelni a a nyelvekről szóló, tudományosnak mondott híreket. Lássuk tehát a listát! (Az indoklásokat helyenként módosítottuk, rövidítettük vagy bővítettük.)

1. Szókincs Guinness-szemszögből

Erősen gyanakodhatunk, ha olyasmit olvasunk, hogy „x nyelvben y szó van (z-re)”, „x nyelvben nagyon sok/kevés szó van (z-re)”, „x nyelvben több/kevesebb szó van (z-re), mint y nyelvben” stb. A nyelvek szókincse nyitott, bármikor át lehet venni új szavakat – az sem mindegy, hogy a számoláskor figyelembe vesszük-e a nyelvjárási és a szlengszavakat, szakkifejezéseket, vagy csak az olyan közhasználatúakat, melyeket mindenki ismer és használ. Ráadásul az ilyen típusú kijelentésekkel gyakran valamelyik nyelv „gazdagságát” szeretnék bizonyítani – ezek azonban romantikus érzelgések, nem tudományos megállapítások.

Inkább igyunk!
(Forrás: Wikimedia Commons / Morabito92)

2. A leghosszabb szó keresése

Ez is játéknak jó, tudományosan semmi jelentősége. Persze a nyelvek szerkezeti különbségeiből is fakad, hogy mennyire hosszú szavakat lehet velük alkotni (azért itt se feledkezzünk meg arról, hogy ez a szó fogalmának definíciójától is függ!), de az extrém hosszú szavak alkotása amúgy is mesterkélt játék, és a határokat inkább az egyes beszélők (időben is változó) emlékezőképessége határozza meg, mint a nyelv tulajdonságai.

3. Nincs arra szó, hogy...

Gyakran olvashatunk olyasmit, hogy „x nyelvben nincs szó z-re”. Az, hogy a kijelentés igaz-e, megint csak függhet attól, hogy mit nevezünk szónak. Ráadásul a nyelvről ez nem sokat mond, hiszen bármelyik átvehet vagy alkothat egy szót az adott jelentésben. Bármilyen nyelven kifejezhetünk bármit – ha máshogy nem, hosszadalmas körülírással –, de nem kell meglepődni, ha egy fekete-afrikai nyelvben nincs szó a hóra. Amikor megismerkednek a hóval – agy legalább hallanak, olvasnak róla –, akkor átveszik egy európai nyelvből vagy alkotnak rá valami olyan kifejezést, mint „fehérvíz” vagy „esődara”. A példa is mutatja, hogy az adott esetben összekeverik a nyelv tulajdonságait a kultúra jellemzőivel. Ráadásul az ilyen kijelentéseket gyakran megcáfolni is könnyű.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

4. Nincs megfelelője annak...

Ez a kijelentés az előző fordítottja: nem azt állítja, hogy egy nyelvnek nincs szava valamire, hanem azt, hogy csak annak az egy nyelvnek van. (Ne felejtsük el, itt is az az alapprobléma, hogy mi a szó.)  Gyakran találkozhatunk vele „amit nem lehet lefordítani” formában is. Ráadásul az állítások sokszor nem is igazak, például az egyedülállónak hirdetett német Schadenfreude pontos megfelelője a magyar káröröm (vagy a finn vahingonilo, hiszen tükörfordítással számtalan európai nyelvben elterjedt).

Az is kérdés, hogy mit tekintünk egy szó megfelelőjének egy másik nyelvben. Mennyire pontosan kell megfelelni? Stílusában is? Mondhatjuk-e, hogy a magyar baracknak nincs más nyelvben megfelelője? Hiszen aligha találunk még egy nyelvet, ahol ugyanazt a szót használják ’őszibarack’ és ’sárgabarack’ jelentésben is... Vagy egyedülálló-e a magyar alma, mert jelenti azt is, hogy ’nincs’?

Barackok – hát akad még nyelv, melyen ezt ilyen tömören el tudnánk mondani?
(Forrás: Wikimedia Commons / Tael / GNU-FDL 1.2)

5. Egyedülálló!

Nem ritkán futhatunk bele az „x nyelv egyedülálló, mert sehol a világon nincs más nyelv, melyben az y jelenség meglenne”. Az ilyen állítások már csak azért is igen bátrak, mert a világon jelenleg beszélt nyelvek –  melyek számát 6000 körülire becsülik – nagy része egyáltalán nincs leírva. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy nem tudunk olyanról, hogy hogy ugyanaz a jelenség meglenne.

Természetesen itt is felmerül a kérdés, mennyi eltérés lehetséges, hogy még mindig ugyanarról a jelenségről beszélhessünk. Több finnugor nyelvben van tárgyas ragozás, de mindegyikben másképp működik – de nem pontosan ugyanúgy működik a magyar nyelvhasználók között sem.

6. Nyelv és írás

Számos esetben tapasztalhatjuk, hogy a az írást összekeverik a nyelvvel. Elég megnézni a Wikipédia szócikkeit: ha egy nyelvről csak egy bekezdés olvasható, akkor az a nyelv írásrendszeréről szól. A valóságban azonban a nyelvnek nem sok köze van az íráshoz: a nyelvek nagy részének nincs írásbelisége (amelyiknek van, a legtöbbnek legfeljebb néhány száz éve, miközben nyelvek több tízezer éve léteznek), és egy-egy nyelvhez bármikor lehet többféle írásrendszert is kötni (gyakran többet is alkalmaznak: a magyar esetében a latin betűs mellett, ha jelentőségében el is törpül, ma valamilyen értelemben mégis él a székely írás).

Amikor egy anyuka azt mondja, hogy a gyermeke „még nem tudja szépen kiejteni az r betűt”, vagy valaki arra panaszkodik, hogy a másik motyog, „elnyeli a betűk felét”, azt természetesnek vesszük, de ha egy cikkben hangok helyett betűkről olvasunk, akkor sejthetjük, hogy valami nincs rendben. (Tulajdonképpen a hang és a fonéma fogalmát is illene megkülönböztetni, de a fonéma annyira ismeretlen fogalom – annak ellenére, hogy nyelvtanórán szó esik róla –, hogy még a nyesten sem merjük használni.)

Johanna Laakso ide sorolja azokat az eseteket is, amikor lelkes amatőrök „ősmagyar rovásírásként” azonosítanak mindenféle karcolást, amely némi jóindulattal a székely írás betűire emlékeztet. Mindezt persze anélkül, hogy a szöveget – már ha egyáltalán tényleg szöveg, nem sorminta – valóban elemeznék, és megpróbálnák értelmezni. Az pedig nem érdekli őket, hogy a hasonlóság általában abból ered, hogy kemény felületre hasonló vonalakat lehet jól rajzolni.

Minden magyar, ha erősen akarjuk
(Forrás: Yarmouth County Museum)

7. Rétestészta a múltba

Ez az a hiba, amikor például a tízezer évvel ezelőtti magyar nyelvről olvashatunk. Tízezer éve még nem volt magyar nyelv, és a magyar nyelv néhány évszázaddal ezelőtt sem olyan volt, mint ma. Ide sorolhatóak az olyan tévedések is, amikor több ezer éves kapcsolatok vagy ősi rokonság bizonyítékának tartanak olyan szavakat, melyek jól dokumentálhatóan később keletkeztek (például olyan nyelvújítási szavak, amelyekről még azt is tudjuk, ki alkotta őket).

8. Forradalmi áttörés!

Forradalmi áttörésekről különösen a nyelvrokonsággal kapcsolatban olvashatunk. A szenzációszagú kijelentések mindig gyanúsak, a történeti nyelvtudománnyal különösen kell vigyázni, főleg, ha a kutatásokat olyanok végezték, akiknek nem ez a szakterületük. Az európai nyelvek történetét már a 19. század óta intenzíven kutatják, igen valószínűtlen, hogy megjelennek olyan kutatási eredmények, melyek mai ismereteinket radikálisan átírják.

Amire még érdemes figyelni, hogy a nyelvrokonság nem azonos a hasonlósággal: amennyiben azt látjuk, hogy a cikk azzal érvel két nyelv rokonsága mellett, hogy mennyi hasonlóság van közöttük, akkor nem szabad komolyan vennünk a fejtegetéseket.

Bonus track

Itt kell megemlítenünk egy további gyanús motívumot. Ha egy kutató forradalmi felfedezéseit először nem szaklapban publikálja, hanem a sajtóval osztja meg, akkor valószínűleg nem vehető komolyan. Hasonló eset az, amikor olyan kutató nyilatkozik, akit „a saját szakmája nem ért meg”, ezért fordul a szélesebb olvasóközönséghez. Gyanúra adhat okot, ha néhány kutató ugyan nagy megértéssel viseltetik egymás iránt, de véleményük alapvetően különböző, sőt egymást kizáró. Az ilyeneket a valódi szakmából való kiszorulásuk tartja össze, nem az, hogy tudományos álláspontjuk hasonló.

Természetesen mindez nem jelenti, hogy ne lehetnének olyan kutatók, akiknek eredményeit csak később ismeri el a szakma. A valódi újítók azonban jellemzően szakmájuk módszertanát, a kutatás hangsúlyait, szempontjait újítják meg – ezek pedig a nagyközönség számára kevésbé izgalmasak.

 9. Régi és új nyelvek

Ha eltekintünk az olyan mesterséges nyelvektől, mint például az eszperantó, akkor minden nyelv története az idők ködébe vész. Éppen ezért az olyan kijelentések, mint hogy „a baszk Európa egyik legősibb nyelve”, vagy hogy „az ukrán fiatal nyelv” teljesen értelmetlenek.

Na ez új...
(Forrás: Wikimedia Commons / Ziko / GNU-FDL 1.2)

10. Helytelen terminológia, homályos megfogalmazások

 Ha egy cikkben azt olvassuk, hogy „a z fölé helyezett pont a fémfúró zúgásához hasonló hangzást kíván”, már sejthetjük, hogy értelmetlen hadoválásról van szó. Azt az információt kívánja átadni, hogy a ż betű a [zs] hangot jelöli (a lengyelben), de abban sem lehetünk biztosak, hogy a mondat megalkotója értette-e, mit is ír valójában.

Ha érdekel bennünket egy téma, akkor nem árt megtanulni a hozzá kötődő alapvető kifejezéseket. Ha például valahol finnugor elméletről,  alapnyelv helyett ősnyelvről, finnugrisztika helyett finnugorizmusról olvasunk, vagy ha a nyelvtörténeti kutatásokat egyszerűen nyelvészetnek nevezik, vagy Kunda-sigiri helyett Kunda Sungirit ír, biztosak lehetünk benne, hogy a szerzők nem ismerik azt, amiről beszélnek. Hasonlóképpen figyelmeztető kifejezések a nyelvhelyesség, a romló nyelv vagy a nyelvi értékvesztés, de az is, ha valaki az idegen szavak beáramlásának veszélyére (vagy bármiféle veszélyre) figyelmeztet. Amikor pedig valaki azzal áll elő, hogy vannak, akik szándékosan próbálják elaltatni a veszélyérzetet, hogy a nyelvet elpusztítsák, az már igen súlyos problémára utal.

11. Nyelv, nép és kultúra keverése

Hátterében az az elképzelés áll, hogy az azonos nyelven beszélők azonos kultúrájúak és azonos géneket hordoznak, és mindezen tulajdonságaikban élesen elkülönülnek más csoportoktól. Tipikus esete, amikor genetikai vizsgálattal szeretnék megerősíteni vagy cáfolni a „finnugor elméletet”, vagy régészeti kultúrákat mai népekkel és nyelvekkel kapcsolnak össze. (Természetesen az összekapcsolás lehet tudományos, ha írásos leletekre épül, vagy ha más forrásaink vannak a lakosság nyelvére nézve.)

12. Kalevalizmus

Johanna Laakso arra hívja fel a figyelmet, hogy sok finn hajlamos úgy tekinteni a Kalevalára, mint az ősfinn hit és őstörténet dokumentumára. A Kalevala a 19. század romantikus légkörében Elias Lönnrot íróasztalán született, ráadásul nem is finn, hanem karjalai népköltészeti anyag alapján. Példaként egy közelmúltban megjelent cikket említ, mely az eposz Louhi nevű hősnőjének, „Pohjola asszonyának” alakjára alapozva azt állítja, hogy Észak-Karjalát valaha női uralkodók irányították. Csakhogy Louhi alakját Lönnrot találta ki, az eredeti népköltészeti anyagban semmiféle északi gazdaasszonynak nincs nyoma.

Louhi szárnyal
(Forrás: Wikimedia Commons / Akseli Gallen-Kallela (1865–1931))

A magyaroknál e jelenség megfelelőjének a középkori krónikák dokumentumértékében való hitet tarthatjuk. Ezek természetesen fontos dokumentumok, de nem abban az értelemben, hogy a bennük leírtakat szó szerint el kell hinnünk. A bennük leírtak után évszázadokkal később keletkeztek, gyakran ismert toposzokat húznak rá a szereplőkre, és megalkotásukat elsősorban pillanatnyi politikai érdekek diktálták.

Hasonlóan téves elképzelés, hogy azért, mert Gárdonyi sok történelmi dokumentumot megvizsgált, amikor az Egri csillagokon dolgozott, az ott leírtak történelmileg hitelesek. Nem nyújt történelmileg hiteles képet a két világháború közötti katonaiskolák életéről az Iskola a határon, a református lánykollégiumok  háború alatti életéről az Abigél – még akkor sem, ha jelentős azon részletek száma, melyek megfelelnek a történeti valóságnak. A regényeket azonban elsősorban a művészi igény formálja, és csak külön kutatásokkal deríthető ki, mi volt a művek valós alapja. Ha egy regényt egy írás az alapján értékel, hogy abból mennyi mindent megtudhatunk egy bizonyos történelmi eseményről, akkor egészen biztos, hogy sem a történettudományhoz, sem az irodalomtudományhoz nem ért a szerzője.