A Magyar értelmező kéziszótár szerint a plágium jelentése ’szellemi alkotás eltulajdonítása’. A plagizál definíciója már kicsit konkrétabban fogalmaz: ’(idegen szellemi alkotást) a magáénak tüntet fel’. Még részletesebb az Idegen szavak szótárának meghatározása: plágium ’idegen szellemi alkotás részbeni vagy teljes eltulajdonítása; idegen műnek (műrészletnek) saját névvel való közlése’. Ez utóbbi definíció azért is fontos, mert ennek alapján érthetjük meg, hogy a Schmitt Pált ért plágiumvádak nem egyszerű, hanem rögtön kettős plágiummal vádolják az államfőt.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egy az egyben

A hvg.hu számításai szerint Schmitt Pál 215 oldalas doktori disszertációjából 180 oldal „Nikolaj Georgiev francia nyelvű munkájának többnyire szó szerinti fordítása és átvétele”. Amennyiben az állítás igaz, mondhatjuk, hogy Schmitt Pál egészében ellopta Georgiev munkáját – érdektelen az, ha bizonyos részleteken változtatott, vagy maga is hozzátett valamit – még az is, ha például bizonyos hibákat kijavított benne.

Az ilyen lopások viszonylag könnyen elkövethetőek, és az egyetemek nagyrészt tehetetlenek velük szemben – legalábbis 1992-ben még azok voltak. Elhangzanak ugyan olyan érvek, hogy a dolgozat bírálójának járatosnak kell lennie a szakirodalomban, tehát észre kell vennie, hogy hasonló dolgozat már létezik. Ez azonban irreális elvárás: tudományos cikkek, dolgozatok olyan nagy számban jelennek meg, hogy lehetetlen mindegyiket ismerni. Aki pedig plagizál, az általában igyekszik olyn dolgozatot másolni, mely kevéssé ismert. Ma már könnyebb az interneten rákeresni a gyanús szövegrészletekre, mint 1992-ben, de még ma sem biztos, hogy az ellopott szöveg az interneten elérhető – vagy ha elérhető, a keresők számára hozzáférhető. Ráadásul azt is tudnunk kell, milyen nyelven keressünk. Ha például bírálóként az A szegénység ábrázolása Tolsztoj korai műveiben című szakdolgozatot kapjuk kézhez bírálatra, nehéz lesz megtalálnunk a dolgozat eredetijét, ha az lengyel vagy svéd nyelven íródott. Ráadásul egy ilyen fáradságos kutatásba eleve akkor érdemes belekezdeni, ha alapos gyanúnk van – az összes diák ellenőrzése gyakorlatilag lehetetlen.

Fényjáték a 2007-2008-as tanévben benyújtott disszertációk címeivel
(Forrás: Wikimedia Commons / Keith Edkins / CC BY-SA 2.0)

Az egyetlen módszer, ami biztos védelmet jelenthet az ilyen csalások ellen, ha a témavezető lépésről lépésre végigköveti a dolgozat megszületését. Ez azonban sajnos a doktori iskolákban sem mindig jellemző gyakorlat – a diplomamunkák esetében pedig szinte lehetetlen elvárni.

Írt már Ön szakdolgozatot vagy doktori értekezést? Témavezetője mennyire szorosan követte a dolgozat születését? Kérjük, ossza meg velünk tapasztalatait kommentben!

Az ördög a részletekben

Azok, akik nem aktív résztvevői a tudományos életnek, bizonyára meglepetéssel olvashatták, hogy Schmitt Pál dolgozata – legalábbis az állítások szerint – nem felel meg a formai követelményeknek. Értetlenkedésük oka nyilvánvalóan az, hogy ha egyszer valaki ellopott egy dolgozatot, akkor miért nem mindegy, hogy vannak-e abban lábjegyzetek vagy nincsenek.

Ördög a részletekben
(Forrás: Wikimedia Commons / Jiří Sedláček - Frettie / CC BY-SA 3.0)

Nos, nem mindegy, sőt, ez a kérdés sokkal súlyosabb is, mint az előző. Picit persze pontosítanunk kell: a probléma nem az, hogy lábjegyzetek nincsenek a szövegben, hanem az, hogy nincs ott az, amit tipikus esetben a lábjegyzetbe szoktak írni: az adatok forrása. A tudomány ugyanis már régen nem úgy működik, hogy fejünkre esik egy alma, és akkor leírjuk, hogy van egy erő, amely azt az almát lefelé húzta. A tudomány mások korábbi eredményeire épül, és azok alapján hoz új eredményeket. Nyilvánvaló, hogy új eredmények csak akkor születhetnek, ha vannak saját megfigyeléseink, kísérleteink, vizsgálataink is, de már ezeket is az határozza meg, hogy milyen kutatások folytak korábban szakterületünkön. A tudományt művelni lényegében nem más, mint megszólalni egy hatalmas párbeszédben, ahol nem csupán udvariasságból hivatkozunk az előttünk megszólalókra, hanem azért is, mert állításunk minden részletét nem tudjuk kifejteni: az egyetlen lehetőségünk, ha utalunk arra, hol lehet utánanézni a részleteknek.

Vegyünk egy egészen konkrét példát. Tegyük fel, hogy tanárként egy olyan szakdolgozatot kell értékelnünk, amely a helyesírás és az internet kapcsolatát vizsgálja. A dolgozatban a következő mondatot találjuk:

A Nyelv és Tudomány portál oldalain a helyesírási hibák 8 százaléka ly~j-tévesztés.

Ez az állítás egy halom kérdést vet fel. A vizsgálat szempontjából nem mindegy, hogy a számítás a cikkek szövegére vonatkozik-e, vagy az olvasói kommentekre is. Ha a cikkek szövegeire, akkor a máshonnan átvett cikkekére is (pl. az MTI híreire), vagy csak a saját cikkekre. Az sem mindegy, hogy a vizsgálat a portál teljes anyagára kiterjedt, vagy csak egy mintára, és utóbbi esetben hogyan válogatták a vizsgálathoz a mintaanyagot. Ha a szerző maga végezte a vizsgálatot, akkor mindezekről számot kell adnia – vagy hivatkoznia kell saját korábbi művére, ahol ezek az adatok, illetve a módszer részletei ellenőrizhetők.

Forrás: Wikimedia Commons / Rugby471, Cronholm144 / GNU-FDL 1.2

Ha sem a módszer részletei nincsenek tisztázva, sem a hivatkozás nincs rendesen feltüntetve, akkor az adatok nem tekinthetőek hitelesnek. Ha pedig a dolgozat gondolatmenete nem hiteles adatokra épül, akkor aligha fogadható el. Természetesen az a ritkább eset, ha a dolgozatírók maguk találják ki az adatokat – sokkal gyakoribb az, hogy nem hivatkoznak a forrásra. Éppen ezért minden ilyen esetben plágiumra kell gondolni. (Természetesen előfordul, hogy véletlenül marad el a hivatkozás, ami ugyan bocsánatos bűn, de hiba. Ha viszont sorozatosan szerepelnek olyan adatok, melyekhez sem önálló vizsgálat leírása, sem forrásmegjelölés nem kapcsolódik, bizony szándékos plágiumról kell beszélnünk.)

Az tehát, hogy a dolgozat nem felel meg a formai követelményeknek, nem azt jelenti, hogy a kézirat nem úgy van megformálva, ahogy kellene de a dolgozat tartalmilag rendben van. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy a dolgozat vagy nem tudományos mű, mert nem kapcsolódik a tudományos párbeszédhez, vagy pedig felrúgja a tudományban elvárható etikai normákat. Bármelyikről is van szó, a fokozat nem ítélhető meg.

A plagizátort is alkalom szüli?
(Forrás: Wikimedia Commons / Paul-Charles Chocarne-Moreau)

A teljes dolgozat ellopásától ez az eset abban is különbözik, hogy könnyű vele lebukni – mi több, elvben nem lehet vele nem le- (és meg)bukni. Azt ugyanis könnyű észrevenni, hogy egy állítás nincs alátámasztva – és innentől kezdve mindegy, hogy a hivatkozás maradt el, vagy pedig a vizsgálat leírása. Ha tömegesen fordul elő, akkor nyilvánvaló, hogy az illető nem kutathatott ki maga mindent, tehát biztos a plágium. A plágium az ilyen esetekben akkor is nyilvánvaló, ha nem sikerül felkutatni azokat a munkákat, amelyekből a szerző az adatait (esetleg a szó szerinti idézeteket) vette. A hvg.hu információ szerint Schmitt dolgozatának egyik bírálója meg is jegyezte, hogy „[a] megnevezett szakirodalom alapján aligha lehetett volna a sportágak ilyen részletes programelemzését elvégezni” – ennek alapján pedig egyetlen lehetősége az lett volna, ha a doktori cím megítélését nem javasolja.

Míg a teljes dolgozat ellopása esetén a bírálók vagy az egyetemek könnyen jóhiszeműnek mondhatók, az ilyen esetekben nem csupán a tisztességtelen módon fokozatot szerzők felelősségre vonása merül fel. Ilyen esetekben a bírálók és a bizottság tagjai is bűnrészesések, s magának az intézménynek a hitele is megkérdőjeleződik – gyanússá válik minden fokozat, amelyet ugyanezek az emberek és intézmények ítéltek oda. Az ilyen ügyeknek áldozatai azok is, akik ugyanezen intézményekben tisztességes munkával szereztek diplomát, hiszen a történtek fényében ők is gyanúsakká válnak.

Schmitt könnyen tisztázhatja magát

Schmitt Pál mellett többen is felszólaltak. A Köztársasági elnöki hivatal közleménye lényegében két dologra hivatkozik:

1. A dolgozatot szakemberek bírálták el, akik a munkát igen jónak értékelték, ezen tehát nincs mit vitatni. Ez az érv azonban semmiképpen nem állja meg a helyét, hiszen ha az információk igazak, akkor a bírálók maguk jelezték, hogy a dolgozattal komoly bajok vannak – és ennek ellenére javasolták a summa cum laude fokozatot. A vád tehát az, hogy a csalásnak a bírálók is részesei voltak – az ügy tehát nem intézhető el azzal, hogy a bírálók jelentik a garanciát a tisztességességre.
2. A KEH honlapja Nyikolaj Georgijev alakban közli a kutató nevét, ami a cirill betűs Николай Георгиев téves, az orosz nyelv hangjelölésének megfelelő átirata. A bolgár nevet úgy ejtik, ahogy azt a hvg.hu is leírta: Nikolaj Georgiev. Schmitt Pál és Nikolaj Georgiev munkájuk során szorosan együttműködtek, ezzel magyarázhatóak a két dolgozat közötti hasonlóságok. Ez azonban nem lehet magyarázat, hiszen a hasonlóságok mértéke az információk szerint olyan mértékű, hogy az is valószínűtlen, hogy ugyanaz az ember két különböző alkalommal ennyire hasonlóan írta volna le kutatási eredményeit. Arról nem is szólva, hogy ha a munka közös kutatás eredménye, akkor azt úgy kellett volna feltüntetni, de legalábbis mindenképp köszönetet illett volna mondani a dolgozatban a nagyfokú segítségért – ilyen köszönetnyilvánításról azonban nem tudunk.

Nikolaj Georgiev
(Forrás: http://www.bgolympic.org/)

Hasonló nyilatkozatot adott ki a NOB is. Ők is a bírálók döntésére hivatkoznak, illetve arra, hogy Schmitt a NOB-nál kiváló munkát végzett. Ez azonban a kérdés szempontjából szintén irreleváns: egy egyébként tisztességes ember is csalhat időnként, ahogyan egy gazember is lehet alkalmanként tisztességes: most pedig elsősorban azt kell tisztázni, hogy a doktori fokozatot megfelelő módon szerezte-e meg. Arról nem is szólva, hogy a gyakorlati munka és a tudományos kutatás sokszor egészen más képességeket kíván: lehetséges, hogy egy komoly tudományos szakember a gyakorlatban nem tud helyt állni, viszont egy kitűnő gyakorlati szakember nem alkalmas tudományos kutatásra.

Tóth Miklós, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának dékánja azt mondta, hogy nincs ok azt feltételezni, hogy annak idején a bizottság nem megfelelő döntést hozott. Ez azonban kétszeresen sem igaz. Egyfelől a hvg.hu információi szerint a bírálók annak ellenére javasolták a fokozat megítélését, hogy a dolgozat nem felelt meg a követelményeknek – azaz igenis van okunk a gyanakvásra. Másfelől viszont ha a bizottság döntése teljesen szabályos is, de a dolgozatot Schmitt Pál – természetesen a bizottság tudtán kívül – valóban lopta, akkor irreleváns kérdés, hogy a bizottság megfelelő döntést hozott-e, vagy sem.

Schmitt Pál egyféleképpen, de nagyon egyszerűen tisztázhatná magát a vádak alól: dolgozatának nyilvánossá tételével. Ennek köszönhetően mindenki (de legalábbis a tudományos munkák megítélésében járatosak) által azonnal ellenőrizhetővé válna, hogy a hivatkozások rendben vannak-e, az általa megadott adatok forrásait feltüntette-e. Ezzel azonnal tisztázná magát a vádak jelentős része alól, és nem utolsó sorban tisztázná bírálóit, a bizottság tagjait, illetve a neki doktori címet adó intézményt a csalás gyanúja alól. A másolás gyanúja ezzel ugyan nem hárulna el azonnal, hiszen Georgiev dolgozata nem férhető hozzá bárki számára, de már az a tény, hogy a maga részéről megkönnyíti az összehasonlítást, sokat javítana pozícióján. Ezen túl a NOB-nál is közbenjárhatna annak érdekében, hogy Georgiev művét is tegyék hozzáférhetővé, így az összehasonlítás lehetősége is sokak számára megnyílna.

Ha Schmitt dolgozata nem válik nyilvánossá, nem fogja tudni magát tisztázni a vádak alól. Ha pedig Schmitt bűnös, akkor semmi értelme a tagadásnak: nincs arra mód, hogy tisztázza magát. Magatartásával csak azokat keveri kellemetlen helyzetbe, akik megpróbálnak a védelmére kelni.  Ha a hvg.hu által feltárt tények igazak, Schmittnek azonnali hatállyal le kell mondania: ha másról nem is, doktori címéről mindenképp.