Olvasóinkat láthatóan érdekli a nemek kérdése, de számos esetben már a kérdésekből is az derül ki, hogy számos tévképzet terjeng a nyelvtani nemekkel kapcsolatban. Névtelenségét megőrző olvasónk írja:

pár napja olvastam a luxemburgi miniszterelnök házasságáról, aki férjhez ment a szintén férfi partneréhez. Elkezdtem rajta gondolkodni, hogy ilyen esetekben vajon hogy hívják a First Ladyt, aztán azon, hogy milyen praktikus és genderqueer-szempontból korszerű nyelvünk van a nem nélküli személyes névmásainkkal (már MEGINT a világ előtt járunk).

Aztán azon, hogy ezek a névmások vajon tényleg nem nélküliek-e, vagy semlegesneműek, vagy eredetileg valamelyik nemet jelölték, csak lekopott a többi stb.

Aztán körbekérdeztem mindenféle ismerősök között, de mindenki a saját kalapácsához találta meg a kérdésben a szöget, így például megismerkedhettem a gendernyelvészet fogalmával, vagy azzal, hogy a diplomáciában a női miniszterelnökök férje First Spouse.

Mindazonáltal az eredeti kérdésemre (voltak-e a magyar nyelvben valaha nemek, ha nem, miért nem, amikor láthatóan a legtöbb nyelv ezt alapértelmezésben logikusnak tartja) nem kaptam igazi választ.

A levélből kiderül, hogy olvasónk is sejti, hogy két teljesen különböző kérdéskört feszeget, mégis keveri őket. Az egyik kérdés az, hogy vannak szavaink, melyek óhatatlanul is valamilyen nemű egyént jelölnek: ilyen például az apa vagy az anya, a férj vagy a feleség. Ettől teljesen különböző és független kérdés az, hogy egyes nyelvek személyes névmásai nemek szerint különbözhetnek. Az utóbbi eset nyelvtani probléma, az utóbbi eset szókincsbeli kérdés – olyasmi, mintha azt kérdeznénk, miért nincsen külön szavunk az apai és anyai nagyszülőkre, vagy az azonos spermadonortól származó, de különböző családban felnövő gyerekekre.

Nem a nyelvtanban

Kezdjük az utóbbi esettel! Ha a névmások jelölik a nemet, akkor is megkülönböztethetünk két típust. Az egyik, amikor a névmások valóban, a szó szoros értelmében a biológiai nemet jelölik: ilyen ma lényegében az angol, ahol a hímnemű élőlényekre a hímnemű, nőnemű élőlényekre a nőnemű, élettelen dolgokra (tárgyakra, elvont fogalmakra stb.) pedig a semleges nemű névmás utal. Kivételek persze vannak, az állatokra lehet úgy is utalni, mintha tárgyak lennének, viszont vannak tárgyak, melyekre nőnemű névmással is lehet utalni (hajók, autók).

Ezzel szemben a germán nyelvek többségében, a szláv nyelvekben, a latinban és az újlatin nyelvekben, a görögben vagy a kelta nyelvekben a nyelvtani nem nem a biológiai nemhez kapcsolódik, hanem az egyes főneveknek van nemük. Az élettelen dolgokra, fogalmakra utaló szavak gyakran hím- vagy nőneműek (jelentésüktől függetlenül), az élő dolgokra utaló szavak csak ritkán semleges neműek. Ezek általában gyereket vagy állatok kicsinyét jelölik: klasszikus példa a német semleges nemű Mädchen ’(kis)lány’. Arra nem tudunk példát mondani, hogy hímnemű élőlényre utaló szó nyelvtanilag nőnemű lenne, vagy fordítva. Előfordulhat azonban, hogy nőre is használhatnak hímnemű szót. Az oroszban pl. az инженер [inzsenyer] ’mérnök’ hímnemű, de nőre is használhatjuk. Vegyük észre, hogy ezekben az esetekben a különböző főnevek neméről beszélni megtévesztő, hiszen a nyelvtani nem csak nagyon áttételes kapcsolatban van a jelöltek biológiai nemével – a legtöbb esetben a jelölt fogalmak semmilyen tulajdonságához nincs köze.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A főnevek nyelvtani neme azt határozza meg, hogy milyen alakban kapcsolódnak hozzá a melléknevek, számnevek, egyes igealakok, illetve milyen névmások utalnak rá. A nyelvtani nemet tehát az egyeztetett alakok mutatják. A nyelvtanulók gyakran összekeverik a nemet a ragozási típussal. Az oroszban például az a-ra végződő főnevek tipikusan nőneműek (és a nőnemű szavak többsége is a-ra végződik). Vannak azonban hímnemű élőlényt jelölő a-ra végződő szavak is, mint a папа [papa] ’apu, papa’, melyek pont úgy ragozódnak, mint a nőnemű szavak (pl. мама [mama] ’anyu, mama’), éppen ezért a nyelvtanulók hajlamosak úgy gondolni, hogy ezek nyelvtanilag mégis nőneműek, csak a jelentésük miatt mondjuk őket hímneműeknek. Ez azonban nem igaz: azért mondjuk őket hímneműeknek, mert egyértelműen hímneműként egyeztetődnek velük a melléknevek (хороший папа [horosij papa] ’jó apa’, хорошая мама [horosaja mama] ’jó anya’), számnevek (два папы [dva papi] ’két apa’, две мамы [dv^je mami] ’két anya’, igék (папа ушёл [papa usol] ’apu elment’, мама ушла [mama usla] ’anyu elment’) stb. Az orosz инженер szóról is azért állíthatjuk, hogy hímnemű akkor is, amikor nőt jelöl, mert pl. a hozzá kapcsolódó melléknév ezt mutatja: az Ő jó mérnök mondat, ha nőről van szó, úgy fordítható le, hogy Она хороший инженер [ona horosij inzsenyer], nem pedig úgy, hogy *Она хорошая инженер [ona horosaja inzsenyer] (az előbbi esetben a ’jó’ jelentésű melléknév hím-, az utóbbiban nőnemű alakja szerepel).

Az indoeurópai alapnyelvben kezdetben valószínűleg csak két „nem” volt: élő és élettelen. Az élő aztán kétfelé fejlődött, és lett belőle hím- és nőnem (az élettelent pedig ettől kezdve semlegesnek nevezzük). Lényegében ez a helyzet állt vissza a svédben és a dánban, illetve a holland bizonyos változataiban, ahol ma csak (a hím- és nőnemből fejlődött) közös és semleges nem van meg – ám a személyes névmásoknál megvan a nőnem is, melyet kizárólag élőlényekkel, elsősorban emberekkel kapcsolatban használnak. Az újlatin nyelvekben viszont a hím- és semleges nem esett egybe, így ma a nyelvtanok csak hím- és nőnemet különböztetnek meg (bizonyos kivételektől eltekintve). Hasonló a helyzet a kelta vagy a hindusztáni nyelvekben. Vannak indoeurópai nyelvek, melyekből teljesen eltűnt a nem kategóriája: ilyen a farszi (újperzsa – az óperzsában még megvoltak), az örmény vagy a bengáli. Vannak azonban szláv nyelvek, melyekben egyes nyelvészek már négy nemet különböztetnek meg: a hagyományosan hímneműnek tekintett kategórián belül ugyanis különbség van az élő és az élettelen névszók egyeztetése (és ragozása) között.

A nem kategóriája valójában egy sokkal általánosabb nyelvtani kategóriába, a főnévi osztályok kategóriájába illeszkedik. A főnévi osztály terminust általában olyan nyelvekkel kapcsolatban használják, ahol a főnevek még több kategóriába sorolhatóak, mint a két-három nem: külön csoportba tartoznak pl. a növények, az állatok, az absztrakt fogalmak; vagy aszerint kerülnek nyelvtani kategóriába a szavak, hogy milyen formájú dolgokat jelölnek (természetesen kivételek ugyanúgy akadhatnak, mint a nemek esetében). Azok a nyelvek, amelyek a nemek alapján különböztetnek meg szóosztályokat, alapjában véve nem különböznek ezektől.

Láttuk, hogy az indoeurópai nyelvek története során a nemek száma változott, logikus tehát olvasónk kérdése, hogy a magyarban lehettek-e valaha nemek. Nos, a válasz az, hogy ameddig vissza tudunk menni az időben, addig ennek semmi nyomát nem látjuk: a rokon nyelvek egyikében sincs erre utaló jel. Az érdekesség kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy az egyik legtávolabbi rokon nyelvünkben, a déli szamojéd nyelvek közé tartozó szölkupban két ragozási típus alakult ki, az élő és az élettelen. Ez már akár egy kis lépésnek is tekinthető a nemek kialakulása felé – igaz, a melléknevek, számnevek, igék stb. nem egyeztetődnek a két kategóriával. Sajnos valószínű, hogy sosem fogjuk már látni, hogy ez a folyamat elvezet-e a nemek kialakulásához: a szölkupot már legfeljebb ezren, jobbára idősek beszélik, a nyelv néhány évtizeden belül ki fog halni.

Olvasónk téved, amikor úgy véli, hogy „a legtöbb nyelv ezt alapértelmezésben logikusnak tartja”. A Nyelvi szerkezetek világatlasza (World Atlas of Language Structures) adatbázisában szereplő 257 nyelv kb. 56%-ában nincsenek nemek, 32%-ában vannak a biológiai nemmel összefüggő nyelvtani nemek, és kb. 10%-ában más főnévi osztályok.

Összefoglalóan tehát megjegyezhetjük, hogy semmi jelentősége nincs annak, hogy mely nyelvek és hogyan jelölik nyelvtanilag a nemet. Ez is csak olyan kérdés, mint hogy mely nyelvben mennyire részletesen kell vagy lehet jelölni az időviszonyokat (van-e külön múlt vagy jövő idő, és ha igen, akkor hány), vagy hogy hogyan jelölik a nyelvtani számot (van-e többes, illetve kettes szám, mikor kötelező a használata, milyen számot használnak számnevek után stb.). Ezeknek a kérdéseknek nincs közvetlen kapcsolatuk a nyelven kívüli világgal, éppen ezért nem igényelhető és nem is adható arra magyarázat, hogy a magyarban miért nincsenek nemek.

Hasonlóképpen nincs értelme azt a kérdést feltenni, hogy az egyetlen nem milyen. A nemekről csak akkor beszélhetünk, ha van belőlük legalább kettő. Ha egy nyelv egy alakot használ a jelenben, a múltban és a jövőben zajló események megnevezésére, akkor nincs értelme feltenni a kérdést, hogy ez az egy alak jelen, jövő vagy múlt idejű. Hasonlóképpen ha egy nyelv ugyanazt az alakot használja bizonyos személyekre, tárgyakra vagy jelenségekre akkor, ha több van belőlük, mint ha csak egy, akkor nincs értelme feltenni azt a kérdést, hogy ez az alak egyes vagy többes számú-e.

Nem a szókincsben

Térjünk át a szókincs kérdésére, azaz az olyan szavakra, melyek valamilyen nemű egyént jelölnek (apa, anya, férj  feleség)! Általában ezeknek is vannak nemsemleges megfelelőik (szülő, házastárs), de ezek használata megtévesztő lehet. Ha például egy férfi házastársáról beszélünk, egyéb szövegkörnyezet híján nőre fogunk gondolni; ha viszont egy férfi férjéről beszélünk, az furcsán fog hatni – talán azért, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy férje nőnek szokott lenni. Lehet, hogy a társadalmi szokások változásának hatására nyelvhasználatunk is változni fog. Még akkor is, ha Magyarországon nem engedélyezik a melegházasságot, hiszen pl. a luxemburgi miniszterelnök családi viszonyairól még így is beszélhetünk. Másfelől az is lehet, hogy nem régi szavainkat fogjuk másként használni, hanem új kifejezések fognak születni.

Ide kapcsolódó, de árnyalatnyival különböző kérdés, hogy a magyarban ritkábbak az ilyen egyértelműen nemhez kötődő szavak. Színésznek mondhatunk férfit és nőt egyaránt, de a szó alapesetben mégis férfit jelöl (pl. az olyan szövegelőzmény nélküli mondatokban, mint hogy Egy színész lépett a színpadra – ha nőnemű, azt külön jelölhetjük a színésznő szóval, de ez nem kötelező: mondhatjuk, hogy Csákányi Eszter remek színész. Az angolban hosszú ideig az actor csak férfiakra, az actress csak nőkre vonatkozhatott (az utóbbi időben a nőkre is használják az actort). Ezzel szemben az orosz aктёр [aktyor] vagy a cseh herec csak férfit, az orosz актриса [aktrisza] és a cseh herečka [herecska] csak nőt jelölhet. Az indoeurópai nyelvekre általában jellemző, hogy a foglalkozásneveknek külön hím- és nőnemű alakjuk van (az utóbbit általában az előbbiből képzik), de ezekben a nyelvekben is előfordulnak olyan foglalkozásnevek, melyek nemsemlegesek (l. fent az инженер [inzsenyer] ’mérnök’ vagy шофёр [sofjor] ’gépjárművezető, sofőr’ példáját). A két típus aránya nyelvenként változó.

A magyarban a -nő utótag használata a nem jelölésére általában fakultatív, és csak kevés az olyan kivétel, ahol csak női forma van. Az óvónőnek nincs is pontos hímnemű megfelelője: az óvóbácsi az óvónéni megfelelője, az óvodapedagógus pedig nemsemleges; hasonló még a fejőnő vagy a védőnő. Ugyanakkor míg egy nőt mondhatunk uralkodónak, addig nem nevezhetjük királynak vagy császárnak, csak királynőnek vagy császárnőnek. Ilyen szempontból tehát a magyar sem „gendersemleges”, arról nem is beszélve, hogy míg azt, hogy az adott foglalkozás képviselőjének nőségét gyakorlatilag mindig jelezhetjük a -nő utótaggal, addig férfi mivoltát a foglalkozásnévben soha nem egyértelműsíthetjük. Valójában persze ennek nincs sok jelentősége, hiszen több szóval ezt jelezni tudjuk, ha szükséges.

Lényegében ehhez a problémakörhöz tartozik az, hogy a First Lady (szó szerint: ’első hölgy’) megfelelője a First Spouse (’első házastárs’) – persze az kérdés, hogy ez lesz-e a hivatalos forma akkor is, ha férfi férfi házastársáról van szó. (Az igazán nemsemleges megoldás persze az lenne, ha bármilyen nemű bármilyen házastársat ugyanazzal a kifejezéssel neveznének meg.)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése