A történeti nyelvészet újgrammatikusnak nevezett iskolája az 1870-es évekre vezethető vissza, közelebbről a lipcsei egyetemen tanító és tanuló fiatal tudósok és tudósjelöltek egy csoportjára. Maga a név magyarul egyébként félrefordítás eredménye, a német Junggramatiker ugyanis ’ifjú grammatikus’-t jelent. Eredetileg gúnynévként akasztották rájuk, ők azonban büszkén viselték, és ez vált sztenderd megnevezésükké (a történet ezen mozzanata kicsit hasonló a jezsuita szóéhoz). Első generációjuk legfontosabb képviselői Karl Brugmann, Hermann Osthoff, Eduard Sievers, August Leskien, Hermann Paul, és ide sorolunk még néhány olyan nyelvészt, mint a dán Karl Verner, aki nem Lipcsében tanult vagy tanított, de szoros kapcsolatban állt Brugmannék csoportjával.

Az újgrammatikusok tanára, Georg Curtius
(Forrás: Wikimedia Commons )

Feltűnésük a tudomány világában bizonyos tekintetben elég zajosra sikeredett. Egy nevezetes tanáruk, Georg Curtius szerkesztője volt egy tudományos folyóiratnak, és mikor egy évre (1876) másirányú elfoglaltságai miatt átadta a szerkesztést tehetséges diákjának, Karl Brugmann-nak, ez utóbbi nem habozott két cikket is írni bele, amelyekkel jókora követ dobott a nyelvtudomány vizébe (amely egyébként egyáltalán nem volt állóvíz abban az időben). Az egyikben az indoeurópai alapnyelv magánhangzórendszerének egy újfajta rekonstrukcióját javasolja (erről később még lesz szó), a másikban pedig rekonstruál egy Nazálisoknak – azaz orrhangoknak – azokat a hangokat nevezzük, amelyeknek a képzése során a levegő az orrüregen – és nem, vagy nem kizárólag a szájüregen – keresztül áramlik ki a tüdőből. A magyar mássalhangzók közül ilyen az m, az n és az ny. Míg a magyarban csak a magánhangzók képesek szótagot alkotni, addig vannak nyelvek, ahol egyes mássalhangzók is. Brugman rekonstrukciója szerint tehát az indoeurópai alapnyelvben az m és az n a magánhangzókhoz hasonlóan szótagot alkothatott. olyan hangot az alapnyelvre (a szótagalkotó nazálist), amely egyik dokumentált leánynyelvben sem található meg változatlan formában. Az utókor a mai napig igazat ad neki mindkét kérdésben, Curtius azonban ezt még nem tudhatta, és rendkívül sértődötten reagált, mikor visszatért és visszavette a folyóirat szerkesztését: a következő számban elhatárolta magát a Brugmann által mondottaktól, és nem sokkal később teljes egészében megszüntette a folyóiratot.

A szótagalkotó nazálisok – ők nem tudták, mekkora baj lesz belőlük

Brugmann nem sokat teketóriázott, igazának tudatában barátjával és kollégájával, Hermann Osthoff-fal megalapította saját folyóiratát, a Morphologische Untersuchungent (Alaktani kutatások). A folyóirat érdekessége, hogy 1878 és 1910 között mindössze hat száma jelent meg (ebből az első négy még 1881-ig), és a két szerkesztőn kívül soha senki nem publikált benne. Rögtön az első számban megtalálható a híressé vált úgynevezett újgrammatikus kiáltvány, melyben a két szerző összegzi a nyelvészeti kutatás szerintük legfontosabb alapelveit és módszertani kérdéseit. Az irányzat nagyszabású, terjedelmes elméleti összegzése is hamar megszületett, ez Hermann Paul 1880-ban megjelent Prinzipien der Sprachgeschichte (A nyelvtörténet alapelvei) című könyve. Ha azonban az ember meg akarja érteni az újgrammatikusok jelentőségét, legjobb konkrét nyelvtörténeti elemzéseiket és leírásaikat, valamint kézikönyveiket forgatni (esetleg elődeikével összehasonlítani).

De mi köze ehhez a geológiának?

Megpróbáljuk röviden összefoglalni, miben mondtak és csináltak újat az újgrammatikusok. Először is elvi szinten leszögezték, hogy a nyelv nem élőlényszerű valami (lásd a korábban látott organikus nyelvszemléletet), nincsenek életciklusai, nem növekszik, nem öregszik, és nem képzelhető el olyan időszak, amikor lényegileg és minőségileg másfajta változások érintették volna. Ez utóbbi a történeti tudományok (beleértve az olyan természettudományokat is, mint pl. a geológia) egyik alapvető elvének, az uniformitarianizmusnak (vagy uniformizmusnak) a nyelvre való alkalmazása. Ez az elv lényegében azt mondja ki, hogy az időben változó rendszerek (mint a földkéreg, az élővilág, a nyelv, a szokásrendszerek, az emberi viselkedésformák) működésének és változásának a legalapvetőbb mechanizmusai változatlanok, mióta ezek a rendszerek egyáltalán léteznek.

A dolgot kissé leegyszerűsítve ez a következőt jelenti a geológiában: a konkrét felszíni képződmények rendkívüli változatosságot mutatnak, ezért egészen más a tájkép a Duna-kanyarban, a Góbi-sivatagban és a Himalájában, de mindezek létrejötte két mechanizmussal magyarázható, a kőzetlemezek mozgásával és az erózióval.

Hasonlóképpen a nyelvek történetében sem képzelhető el olyan időszakok, amikor például nem zajlottak hangváltozások vagy analógiás (alaktani) változások, mert a nyelv korai „növekedési” fázisban volt (ahogy Schleicher gondolta). Avagy éppen nem képzelhető el olyan időszak sem, amikor a nyelvnek nem volt nyelvtana, csak szavakat (vagy gyököket) rakosgattak össze-vissza. Az uniformitarianizmus értelmében azért nem, mert a belátható és adatolt időtartamon belül, beleértve a jelent is természetesen, egyetlen olyan nyelvet sem ismerünk, amelynek ne volna nyelvtana, amelyben ne zajlanának hangváltozások és alaktani változások, ezért a mégoly távoli múltra vonatkozóan sem tételezhetünk fel ilyeneket.

Már az ősember is…
(Forrás: Wikimedia Commons / Joe Mabel / CC BY-SA 3.0)

Az úgrammatikusok szerint a nyelvi változások csak a beszélő emberből kiindulva érthetők meg. Ebből az következik, hogy alaposan fel kell tárnunk a beszéd fiziológiai mechanizmusait (artikulációs fonetika), és a nyelvi viselkedést irányító pszichológiai folyamatokat. E kettő közül az elsőben lényegesen nagyobb sikereket értek el a korszak tudósai – ezzel szemben a lélektani alapú magyarázatok másodlagosak maradtak, és egyáltalán nem bizonyultak maradandónak (pl. a szóösszetételek kialakulását a szavakhoz tartozó képzetek szorosabb kapcsolódásával magyarázták, ugyanakkor eme szorosabb kapcsolódások egyetlen bizonyítéka éppen a szóösszetételek kialakulása volt – vagyis a magyarázat körben forog, ami olyan, mintha nem is lenne).

Kivétel nélküli, vagy nem?

Az újgrammatikusokkal kapcsolatban az egyik legismertebb tézis az, hogy a hangváltozások „kivétel nélküliségét” hirdették. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudták volna, hogy bizonyos változások alól igenis vannak kivételek. Egyfelől azt jelenti, hogy alapvetően más mechanizmussal magyarázták azokat a hangváltozás-szerűségeket, amelyek valóban rendszertelenek: szerintük ilyen például a két hang fölcserélődése (metatézis), mint a magyar malozsa > mazsola esetében, ami nem valódi hangváltozás, mert az artikuláció fokozatos, lassú eltolódásával nem modellezhető. Másfelől jelenti azt is – módszertani elvként –, hogy ha egy hangváltozás esetlegesnek, rendszertelennek tűnik, a hasonló hangalakú szavakban hol lejátszódik, hol nem, a nyelvésznek olyan magyarázatot kell keresnie, amely a hangváltozás elvileg mechanikus, kivétel nélküli érvényességével összeegyeztethető.

Malozsa, amely egészen kivételes
(Forrás: Wikimedia Commons / Paweł Kuźniar / GNU-FDL 1.2)

Zseniális példáit adták ennek az 1870-es évekkel kezdődően, és talán ez a legmaradandóbb öröksége ennek a generációnak. Külön kiemelve látjuk Karl Verner fölfedezését, de említhetjük az indoeurópai magánhangzórendszer Brugmann-féle rekonstrukcióját, amely szerint nem három (i, a, u) hanem öt (i, e, a, o, u) magánhangzó volt, tehát a görög magánhangzórendszere archaikusabb, mint a szanszkrité (ez okozta a botrányt, amiről a cikk elején írtunk); és a híres-neves hangtörvények sorát még folytathatnánk.

A Verner-törvény

Már jóval Verner előtt fölfigyeltek arra, hogy az indoeurópai zöngétlen zárhangok megfelelői a germán nyelvekben látszólag rendszertelenül kétfélék lehetnek:

latin pater ~ német Vater, ’apa’ de

latin frater ~ német Bruder ’testvér’

Verner volt az, aki az összefüggést megtalálta, mégpedig a szanszkrit hangsúllyal: a hangváltozás kimenete attól függött, hogy a hangsúly megelőzi-e a kérdéses hangot, ld.

szanszkrit pitá ’apa’, de bhrátar- ’testvér’

Persze mindez csak akkor állja meg a helyét, ha a szanszkrit hangsúlyt az indoeurópai alapnyelv hangsúlyával azonosnak (vagyis archaikusnak) tartjuk, és feltételezzük, hogy az ősgermánban is megmaradt legalább ennek a hangváltozásnak az idejéig.

Verner fölfedezése, amelyet 29 évesen tett és 31 évesen publikált, a germanisztika szempontjából alapvető fontosságú, minden idők egyik leghíresebb hangtörténeti felfedezése.

Az újgrammatikusok jelentőségét az utókor számára talán az mutatja a legjobban, hogy ha egy konkrét nyelvtörténeti, etimológiai kérdés irodalmának akarunk utánajárni, általában azt még nagyon érdemes megnézni, hogy ők mit mondtak a kérdésről, az őket megelőző nyelvészekre ez már nem áll. Röviden: Brugmannt és társait a mai nyelvésznek is érdemes olvasnia, Schleichert és kortársait, illetve elődeit lényegében már nem. Ez így persze kissé szónokias túlzás, de mégis jelzi az újgramatikusok jelentőségét. Közülük a nagyok rendkívül széles tudású és a nyelvről mélyen, de pozitivista szellemben szigorúan tényekben gondolkodó tudósok voltak, akik ma már elképzelhetetlen módon az adatok, konkrét kéziratok szintjén ismerték a régi indoeurópai nyelvek szinte mindegyikét a szanszkrittól a balti nyelveken keresztül a keltáig. Mindezt pedig úgy, hogy a nyelvek nagy többségéhez jó kézikönyvek, szótárak, nyelvtanok, nyelvtörténetek sem voltak – hiszen ezeket is többnyire maguk az újgrammatikusok írták meg pár évtized leforgása alatt.