Károly nevű olvasónk nem is annyira levelet, mint inkább önálló cikket küldött a Nyestnek. A szerkesztőség azonban jobbnak látta kérdésnek tekinteni, és engem válaszra kérni. Azt hiszem, ez nemcsak Károly levelének témája miatt történt, hanem ezért is, mert időről-időre jót tesz, ha tiszta vizet próbálunk önteni a pohárba a tudománytalan „nyelvvédelem” és a teljesen indokolt stilisztikai megfigyelések különbségével kapcsolatban.

Az ige mozgalmasságot, elevenséget érzékeltet, ez jelentéséből következik. De az átvitt értelemben használt vagy elvont jelentésű igék olykor úgy elárasztják a beszédet, hogy a mozgalmasság, elevenség nehézségbe csap át. [...] fel-felkapom a fejem a tudni ige gyakori használatán, burjánzásán.

Így kezdődik Károly levele, írása. Már ebből is látható, hogy olyan nyelvhasználati kérdésről lesz szó, amely nem annyira a nyelvérzéket, hanem inkább a stílusérzékünket érinti. A különbséget én abban látom, hogy ha egy kifejezésmód a nyelvérzékünket sérti, akkor a használójáról azt gondoljuk, hogy külföldi, vagy esetleg hogy a mienktől igen különböző nyelvváltozatot beszél. Ha viszont a stílusérzékünket, akkor nem gyanakszunk ilyesmire. A kétfajta furcsaságnak, a nyelvinek és a stilisztikainak van egy vékony határmezsgyéje: az, amikor egy bizonyos kifejezésmód különösen egy bizonyos társadalmi rétegre, kisebb csoportra jellemző, akiknek persze ugyanaz az anyanyelvük, mint a mienk, de használnak olyan nyelvi eszközöket, amelyeket mi nem, vagy gyakrabban használnak olyanokat, amelyeket mi ritkábban. Ilyenkor szoktak a „nyelvvédők” olyan sületlenségeket mondani, mint például hogy „nyelvi értékvesztés” történik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mondok egy példát. Megfigyelhető, hogy bizonyos beszélők igen gyakran kezdenek főmondatokat azzal a hogy szócskával, amelyik az én nyelvváltozatomban szinte kizárólag mellékmondat bevezetésére szolgál: Az a gond, hogy én teljesen másképp gondolom ezt. Hogy nekem ezzel más a bajom, mint neked. Mint a példa is mutatja, a hogy itt főmondatot vezet ugyan be, ezért is hangzik nekem furcsán, de valójában alárendelt mondatról van szó. A beszélő nyilván azt szeretné érzékeltetni, hogy még az előző gondolatot folytatja, és hogy a második főmondat elé is oda kell képzelni azt a főmondati bevezetést, hogy az a gond, ... És nekem úgy tűnik, terjedőben van a bevezető főmondat elhagyása, így a hogy szócska sokszor úgy vezet be mondatot, hogy nem nagyon lehet kikövetkeztetni az elégondolt, elhagyott bevezetést. Nos, én nem érzem úgy, hogy ennek az eszköznek a használói akár idegen anyanyelvűek lennének, akár az én nyelvváltozatomtól távolit beszélnének. A különbséget stilisztikainak ítélem. De el tudom képzelni, hogy valaki nyelvtani különbségnek érzékeli ezt a jelenséget, úgy gondolja, hogy aki gyakran használ főmondatot bevezető hogyot, az már más nyelvváltozatot beszél, mint ő. Ebben a kérdésben nem lehet tudományosan megalapozott döntést hozni, de talán nem is fontos: a jelenség a nyelvi és a stilisztikai különbségek határmezsgyéjén van.

Határmezsgye
(Forrás: Wikimedia Commons / Beentree / GNU-FDL 1.2)

Mivel szerintem stilisztikai kérdésről van szó, én teljesen jogosultnak gondolom azt a stilisztikai megjegyzést, hogy az ilyen fogalmazás eltér az irodalmi stilisztikai normától, mert olyan eszközt használ, amit az irodalmi nyelv szinte soha. Ha valaki mégis nyelvtani kérdésnek tekinti a főmondati hogy használatát, annak azt válaszolom, hogy rendben van, akkor létezik egy olyan nyelvváltozat, amelyre ez jellemző, és kész. A „nyelvvédők” azonban egészen mást mondanak az ilyesmiről: egyrészt nem tesznek különbséget nyelvtani és stilisztikai jellegzetességek között (hajlamosak „magyartalannak”, „helytelennek” bélyegezni az irodalmitól eltérő eszközhasználatot), másrészt pedig értéktelenebbnek tartják az irodalmi normától eltérő fogalmazást (ezért beszélhetnek „igénytelen”, „szegényes” nyelvhasználatról, sőt, „értékvesztésről”).

Mi a helyzet Károly problémájával? Úgy látszik, szerinte a beszélők egy része túl gyakran használja például a tud igét, amelynek valóban „elvont” a jelentése, legalábbis abban az értelemben, hogy nem közvetlenül megfigyelhető eseményekre utal, hanem valamiféle képességre, amely csak lehetővé tesz bizonyos közvetlenül megfigyelhető tevékenységeket. Ilyen példákat idéz:

tudtuk követni – követtük; megtudjuk állapítani – megállapíthatjuk; le tudtuk zárni – lezártuk; átfogják tudni venni – átvehetik; tudjanak repülni – repülhetnek; tudjuk megosztani – megoszthatjuk; megtudták venni – megvehették, tudtunk átadni – átadhattuk; nem tud színes lángra gyúlni – nem gyúl színes lángra; kevés helyen tud megtörténni – kevés helyen történhet; ki tudjuk mutatni – kimutathatjuk; letudjuk váltani – leválthatjuk; ezzel tudtunk szakítani – ezzel szakíthattunk; felújítani tudtunk- felújíthattuk; ezt az örömhírt tudtam bejelenteni – ezt az örömhírt jelenthettem; megfogjuk tudni kötni – megköthettük; az ő munkáját tudtuk teljesíteni- teljesíthettük; az a nemzet, amelyik megtudja élni- …megélheti; megtudja szerezni az előnyt,- megszerezheti…; a fájlkezelőt tudjuk elindítani – …elindíthatjuk, egy gombnyomásra le tudjuk zárni – …lezárhatjuk; még nem tudjuk zárni a kérdéseket –… nem zárhatjuk stb. stb. – Így fogalmaz az államtitkár, a rádióbemondó, a tiszteletes, az országházi politikus, az akadémia tagja,az író, a tudományos kutató, a zene ismertető, az igazgató és felsorolhatatlanul sokan mások, azok, akikre figyelünk, s akiket aztán utánoz az egyszerű ember, az iparos, a polgár, a tanuló, az egyetemi hallgató, újságíró, katona és még a válogatott cigánylegény is.

Az idézett példák közösek abban, hogy egyiknek az esetében sem gyanakszunk idegenajkú beszélőre vagy a standardtól nagyon eltérő nyelvváltozatot használóra. Számomra tehát nyilvánvaló, hogy stilisztikai kérdésről van szó. Ugyanakkor a példák egymástól nagy eltéréseket mutatnak. Egy részük esetében a tud valóban „elhagyható” abban az értelemben, hogy a legtöbb helyzetben, amelyet hozzájuk tudunk képzelni megfelelő lehet a tud nélküli változat is, például tudtuk követni és követtük. Itt nyilván arról van szó, hogy a követés (mondjuk egy gyanúsított követése) ténylegesen megvalósult, tehát az egyszerű múlt idejű követtük alak is megfelelt volna a helyzet leírására. És ha az illetőknek sikerült a követés, akkor nyilván a képességük is megvolt rá, tehát tudták követni az illetőt. Károly szerint „egyszerűbb”, „mozgalmasabb” lett volna a fogalmazás, ha a tud nincs ott. A beszélőnek azonban láthatóan mások voltak a szempontjai (divatos szóval: a prioritásai). Ő igenis hangsúlyozni akarta, hogy azért sikerült követni az illetőt, mert megvolt hozzá a képesség: lám, ilyen ügyesek voltak, hogy képesek voltak követni. Ebből is látszik, hogy messzemenően nem nyelvi természetű kérdésről van szó: miért is ne lenne joga a beszélőnek (akár önfényezésből) hangsúlyozni a saját képességeit? És ha valakiben ez visszatetszést kelt, miért a nyelvi formát okolja, miért nem egyszerűen azt a következtetést vonja le, hogy a beszélő rátarti vagy felfuvalkodott? Mi köze ennek a szerencsétlen tud segédigéhez és az elvontsághoz?

A példák másik részében egészen másról van szó. Ezeknél Károly is elismeri, hogy a tartalom szerves része a képesség vagy lehetőség jelenléte, és a tud segédigét tartalmazó szerkezet helyett hat/ het toldalékos ige használatát tartaná szerencsésnek. Nos, ez teljesen ízlésbeli kérdés, mert mindkét megoldás a magyar nyelvi eszköztár gyakran használt része. Még stilisztikai különbséget sem látok köztük, amikor jelentéstanilag mindkét szerkezet használható: le tudjuk zárni az ügyet, vagy lezárhatjuk az ügyet, egyre megy. Persze vannak olyan esetek, amikor a kettő nem felcserélhető, de Károly nyilván nem azokra az esetekre gondol, hiszen a tud helyett -hat/-het-es alakot javasol. Ilyen eset az, amikor a tud egy cselekvés elvégzéséhez szükséges képességnek, nem pedig a külső lehetőségnek a meglétére utal, akkor nem helyettesíthető -hat/-het toldalékos igével: Én nem tudom becsavarni ezt a körtét egészen mást jelent, mint Én nem csavarhatom be ezt a körtét.

Becsavarnivaló körte
(Forrás: Wikimedia Commons / KMJ / GNU-FDL 1.2)

Érdekes, hogy Károly a tud használatának „problémáját” egy kalap alá veszi a „képzőszerűnek” nevezhető igék használatával. Ezek azok az igék, amelyekre azt is mondják, hogy „üresek”, „nem jelentenek semmit”, csak arra szolgálnak, hogy a bővítményükben kifejezett dologgal kapcsolatos jelentésű igei szerkezetet alkossanak. Károly néhány példája:

Ha nem vagyok rest javítgatom a fölöslegesen használt igékkel együtt: Javaslatot tesz – javasol; tudomására hozza –tudatja; kérdést intéz – kérdez; megállapítást nyert – megállapították; intézkedés történt – intézkedtek; azt célozza – az a célja; kivételt képez- kivételez; kezdetét veszi – kezdődik, örömömre szolgál – örvendek neki.

Az ilyen igés szerkezetek régi vesszőparipái némely „nyelvvédőnek”. Úgy gondolják, hogy ha van egyszavas (általában képzős) ige, amely hasonlót jelent, akkor az igés szerkezet használata „felesleges”, „indokolatlan”, „csúnya”. Ezen az alapon azt is követelhetnék, hogy ha valamire van két szótagos ige, akkor ne használjunk három szótagosat. Mire ez a nagy spórolás? És egyáltalán, ha a nyelvhasználók szükségesnek látták megalkotni ezeket a szerkezeteket, és ezek sikeresek, elterjedtek, akkor mi értelme kifogásolni őket? Lehet, hogy éppen a hosszúságukat kedvelik a beszélők, mert így nehezebb őket félreérteni, és amíg kimondjuk őket, könnyebb a következő mondaton gondolkozni. Na és? Mi ezzel a baj? Amúgy pedig szóvá kell tennem, hogy Károly példái közül legalább az egyik, a kivételt képez szerencsétlen is, mert nem illusztrálja a jelenséget: teljesen mást jelent, mint a kivételez (az első azt jelenti, hogy az alany kivételszámba megy, ő maga a kivétel, a második pedig azt, hogy az alany egy másik dolgot kivételesként kezel). Még a legelvetemültebb „nyelvvédőnek” is el kell ismernie tehát, hogy szükség van a magyar nyelvben ilyen igés szerkezetekre. Más esetekben stilisztikai különbség van a kétféle kifejezésmód között: a perifrasztikus, több szóból álló kifejezés általában hivatalosabb, formálisabb. Végül vannak olyan esetek, amikor a személytelen (vagyis az alany személyére nem utaló) kifejezések megalkotása indokolja a perifrázist. Például az intézkedtek alak használata sok esetben félreérthető (ha például az előző mondat alanya többes számú, akkor úgy lehet érteni, hogy az indézkedtek igének is ugyanaz az alanya). Ezért nagyonis indokolt lehet a kifejezetten személytelen intézkedés történt használata. És persze vannak a példák közt olyan párok, amelyek valóban szinonimak, mint például a javaslatot tesz és a javasol. Megdöbbentő, hogy amit egyrészről „a nyelv gazdagságának” minősíthet a laikus, a szinonimák sokasága, azt másrészről „feleslegesnek” is lehet mondani. Ebből látszik, hogy mindkét vélekedés sületlenség.

Barackfa
(Forrás: Wikimedia Commons / General Sisi / CC BY-SA 3.0)

Végül idézem Károlynak még egy megjegyzését, pusztán azért, mert nagyon jellemző a „nyelvvédők” hozzáállására.

Sejtem, hogy svédben a kan, az angolban a can segédige lopakodott szóban és írásban elkövetett fogalmazványainkba.

Nos, a svéd–magyar nyelvi érintkezés elhanyagolható; az angol nyelv hatása vitathatatlan, de semmi bizonyítékát nem látom annak, hogy a tud használata valaha is eltért volna egymástól a két nyelvben, tehát hogy az angolban régebben gyakoribb lett volna, mint a magyarban. Ilyen állítást komolyan vehető módon csak az tehet, aki statisztikailag adatolni, bizonyítani is tudja. Másrészt pedig: ha angol hatásról lenne is szó, mi a baj azzal? A Magyarországon honos növény-, állat- és embervilág jelentős részben idegen eredetű. Vágjuk ki a barackfákat? Miért lennének kevésbé értékesek az idegen eredetű élőlények és tárgyak, mint a hazaiak? És miért lenne más a helyzet a nyelvi eszközökkel?