A nyelvek pusztulásáról már sokszor írtunk a nyesten: tudjuk, hogy a ma a világon beszélt kb. öt-hatezer nyelvből száz év múlva körülbelül öt-hatszáz maradhat fenn. A nyelvek részben „természetes módon” halnak ki: a társadalmi viszonyok között visszaszorulnak, gyakran a fennmaradásukat támogató erőfeszítések ellenére is. Vannak azonban olyan esetek is, amikor tudatosan törekednek egyes nyelvek vissaszorítására, megsemmisítésére: ezeket hívjuk nyelvi genocídiumnak, nyelvirtásnak. A Listverse című honlap összeállította a modern kor tíz legsúlyosabb nyelvi genocídiumának listáját.

10. A Beszélj mandarinul!-kampány

1979-ben a szingapúri kormány meghirdette a Beszélj mandarinul!-programot. A Szingapúrban élő kínaiak a kínai Dél-Kínában használatos változatait beszélik. (A kínai különböző változatai annyira különböznek, hogy önálló nyelveknek tekinthetjük őket.) A szingapúri kormány betiltotta a mandarinon kívül az összes kínai rádió- és tévéadást, és a külföldi médiát is korlátozta. A kampány eredményeképpen a mandarin ismerete és használata valóban szélesebb körűvé vált, míg más kínai változatok visszaszorultak. Így viszont a generációk közötti kommunikációban jelentkeztek problémák.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

9. A hawaii

Az 1820-as években misszionáriusok jelentek meg a Hawaii-szigeteken, és ettől kezdve a hawaiiak egyre többen tanultak meg angolul. 1893-ban megbukott a monarchia, és az ideiglenes kormány biztosítani kívánta az angol dominanciáját a szigeteken. 1896-ban betiltották a hawaii használatát az iskolákban. Ma a helyi nyelvnek alig 2000 beszélője van, habár a tanulását ma már támogatják, és az iskolai oktatása is sikeresnek tűnik. (A nyelvről és helyzetéről l. korábbi cikkünket!)

8. A rjúkjúi nyelvek

A 19 század végén kezdődött a rjúkjúi nyelvek hanyatlása is: Japán ekkor foglalta el az addig független királyságot. A rjúkjúi nyelveket sem volt szabad használni az oktatásban: ha a tanulók anyanyelvüket használták, egy úgynevezett „nyelvjáráskártyát” kellett megszégyenítésül viselniük a nyakukban. Japánban a rjúkjúi nyelveket továbbra is a japán nyelvjárásainak tekintik, nem önálló nyelveknek. Napjainkban vannak, akik megpróbálják megőrizni a nyelvet, de ez nem lesz könnyű, mivel a gyerekek többsége ma már japán egynyelvű. (A rjúkjúi nyelvekről korábbi, a Japánban beszélt nyelvekről szóló cikkünkben olvashat.)

7. A koreai

A fentiekből láthatjuk, hogy a japánok nem nyelvi toleranciájukról híresek. 1910 és 1945 között Koreát is megszállás alatt tartották, és „természetesen” az iskolákban fokozatosan betiltották a koreai nyelv használatát. A munkahelyeken sem volt szabad koreaiul beszélni. Sőt, „lehetőséget biztosítottak” a koreaiaknak arra, hogy „önként” japán neveket vegyenek fel. A valóságban ez úgy zajlott le, hogy japán neveket kényszerítettek a koreaiakra. A megszállás emléke a mai napig beárnyékolja a koreai–japán viszonyt.

6. Az oroszosítás

Az oroszosítás történelmi korszakokat ível át a cári Oroszországtól a Szovjetunión át a mai Oroszországig. Az oroszosítás célja leginkább  hatalomgyakorlás eszköze volt, és nem egyszer vezetett lázadásokhoz. A Listverse cikke elsősorban a nagyobb európai nemzetek, az ukránok, a beloruszok, a lengyelek, a litvánok vagy a finnek elleni elnyomást emeli ki, illetve azt, hogy a Szovjetunióban élő muszlim népek arab írását cirillre cserélték (a latinizáció rövid periódusát nem említi). Nem szól arról, hogy az oroszosításnak több tucat kis, néhány ezer vagy néhány tucat beszélővel rendelkező nyelv is áldozatául esett. Az oroszosítás mai is folyik, és nem csupán Oroszországban, de a posztszovjet államokban is. Ukrajnában például az állam erős, gyakran szinte erőszakos ukránosítási politikája ellenére jóval több orosz nyelvű könyv és folyóirat jelenik meg, mint ukrán.

5. A Brit-szigetek

Wales, Skócia és Írország területén néhány száz éve kelta nyelveket beszéltek, ma mindenhol az angol dominál, a kelta nyelveket csak a kisebbség beszéli. Ez az erőszakos angolosítás eredménye. Itt is jellemző volt a helyi nyelvek betiltása az oktatásban: Walesben az 1800-as években a walesi használatát úgy büntették, hogy a gyerekek nyakába egy WN (Welsh Not, kb. ’walesiül nem’) feliratú táblát akasztottak – hasonló „vétségekért” a gyerekek gyakran fizikai bántalmazást is elszenvedtek. Az angol Skóciában beszélt változatának beszélőit ugyanolyan korlátozások sújtották, mint a kelta nyelvek beszélőit. Csak a 20. században léptek fel a brit kormányok e nyelvek védelméért, különböző sikerrel. Walesben a nyelv helyzetét sikerült megerősíteni, miközben a lassan száz éve független Ír Köztársaságban az ír nyelv helyzete gyakorlatilag semmit sem javult.

4. La Vergonha – a szégyen

Az okcitán la vergonha kifejezés a francia kormányok kisebbségi nyelvekkel kapcsolatos politikájára vonatkozik. Aligha lepődünk meg azon, hogy Franciaországban is tiltották a kisebbségi nyelvek iskolai használatát – és itt is valamilyen jelet akasztottak azon tanulók nyakába, akik anyanyelvükön szólaltak meg. Az oktatásban és a közigazgatásban a helyi nyelvek használatát a 18. század végétől tiltották, a cél az ország „nyelvi egységesítése” volt. Franciaországban a nyelvi diszkrimináció a mai napig tart, és nem is illik róla beszélni – habár az utóbbi években Franciaország is csatlakozott a A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájához.

3. A kínai Indonéziában

1967 és 1998 között Suharto elnök kormányozta Indonéziát. Uralma alatt Indonézia kínai lakossága rendkívüli elnyomástól szenvedett. A kínai nyelvet kitiltották az élet minden területéről. A kínai iskolákat bezárták, egy kivételével az összes kínai újságot betiltották. A kínai feliratokat is betiltották, és a rendőrség nyíltan zaklathatott bárkit, aki a nyilvános helyen kínaiul szólalt meg. A neveiket is „indonézabbul hangzóra” kellett változtatniuk. A diszkrimináció meghozta eredményét, sok fiatal asszimilálódott. Suharto bukása után az intézkedéseket visszavonták.

2. Franco Spanyolországa

1938 és 1975 között Spanyolországban a spanyol volt az egyedüli hivatalos nyelv, minden más nyelv nyilvános használatát vagy tiltották, vagy az e nyelveken beszélőket lenézték. A neveknek is spanyolnak kellett lenniük. A helyi nyelvek használatáért a büntetés súlyossága területtől és időtől függően változott. A legsúlyosabb a negyvenes-ötvenes években volt a helyzet, később fokozatosan enyhült. A spanyollal rokonságban álló nyelveket, mint például a galiciait és a katalánt egyszerűen spanyol nyelvjárásoknak tekintették.

A kisebbségi nyelvek nem voltak teljesen tiltottak. A katalánt nem használhatták a hivatalokban, nyilvános eseményeken, reklámokban vagy a médiában, de katalán nyelvű könyvek megjelenhettek, és az ötvenes évektől katalán nyelvű színházi előadásokat is lehetett tartani.

1. A kurd

A kurdot több országban is beszélik, és ha őket magukat nem is, nyelvüket többször is megpróbálták kiirtani. Pillanatnyilag Irakban a legjobb a nyelv helyzete: saját tartományukban hivatalos és oktatási nyelv, a média is főként ezt használja.

Törökország az 1930-as évektől kezdve igyekezett a kurdokat asszimilálni, a kurd nyelvet betiltották, az identitásuk bármilyen kifejezési módja bűncselekménynek számított. 1991-ben ez a politika enyhült, engedélyezték a kurd nyelv használatát a magánszférában. Azóta van kurd nyelvű oktatás is, és bizonyos korlátozásokkal kurd tv-adások is vannak. Ettől függetlenül a nyelv szabad használatáról még nem lehet beszélni.

Hasonló a helyzet Iránban is, ahol a 20. század elején a „perzsásítás” során betiltották a kurd nyelv használatát az iskolákban és más állami intézményekben, és később a nyelv használatát betiltották az élet minden területén. A kurd használata Szíriában is tilos az élet legtöbb területén.

Ami a listából kimaradt

Bár nehéz meghatározni, hogyan is mérhetjük a nyelvirtások súlyosságát, meg kell említenünk, hogy van még jó néhány eset, amely felkerülhetett volna a listára. Ilyen az ausztráliai őslakosok és az amerikai indiánokat ért diszkrimináció, vagy az új-zélandi maori nyelv sorsa. A fenti példákból is láthattuk, hogy a nyelvirtás gyakori eszköze a közoktatás: a kisebb népek nyelveit gyakran úgy semmisítik meg, hogy bentlakásos iskolákat hoznak létre, ahol csak a hivatalos nyelvet szabad használni: így akár egy generáció alatt is el lehet vágni a nyelv továbbörökítésének lehetőségét. Ezzel az eszközzel éltek Ausztráliában, az Egyesült Államokban, de a Szovjetunióban is.

Európában jelentős nyelvirtásként tarthatjuk számon a számi nyelvek irtását is: a skandináv államokban és Finnországban is az asszimiláció volt a cél – egészen a 20. század utolsó évtizedeiig.

Mindezeken túl említhető az a számtalan eset, amikor nem önálló nyelveket, hanem a hivatalos nyelvek nyelvjárásait nyomták el. Bizonyára mindenki ismer olyan eseteket, amikor gyerekeket az iskolában azért szégyenítettek meg, mert nem az ott elvárt változatot beszélték (és most nem az illetlen kifejezésekről van szó!). Klasszikus példa erre, amit Illyés Gyula ír le a Puszták népében:

Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. [...]

A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár.

- Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”

- A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.

- Nem áff, hanem eff.

- Igenis.

- Mondd ki, hogy eff.

- Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

- Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

- No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

- Mi lesz?

- Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.

- Hová való vagy? – kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

- Pusztai! – kiáltotta valaki.

- Bregócs.

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.

[...]

Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud – valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

A hivatalos nyelvek megjelenése és a közoktatás általánossá válása óta tehát folyamatos a nyelvirtás, csak éppen eszközei és szigorúsága változott. A nyelvirtás ma is folyik, közelebb, mint gondolnánk.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)