Európához és az Egyesült Államokhoz hasonlítva társadalmi szempontból Japán rendkívül homogén ország. A lakosoknak csak mintegy 1,5 százaléka nem japán, ami 2 millió embert jelent a 127 milliós ország teljes népességéből. Még e bevándorlók egy nagy részének esetében is korábban kivándorolt japánok leszármazottairól van szó. Ők a Japán kormány biztatására települtek vissza a ’80-as évektől kezdve, főleg az amerikai kontinensről: Brazíliából, Peruból, az Egyesült Államokból.

Ainuk
(Forrás: Wikimédia)

Kisebbségek Japánban

A legismertebb japán kisebbség talán az ainu (ajnu) nép, akik feltehetően a Japán szigetek őslakosai voltak. Japán évszázados asszimilációs politikájának köszönhetően az ainuk többnyire beolvadtak a japán társadalomba, és a japántól teljesen eltérő nyelvüket ma már csak százas nagyságrendben beszélik. Náluk számban nagyobb kisebbség a Rjúkjú-szigetek lakossága, akik viszont sokkal kevésbé térnek el a japán jamato (saját etnikai megnevezésük) többségtől. Nyelveik, a rjúkjúi nyelvek is közeli rokonságban állnak a japán nyelvvel.

A Rjúkjú-szigetek leginkább arról lehetnek ismeretesek az európai ember számára, hogy itt alakultak ki a karate alapjai. A szigetek Tajvan és a Japán-szigetek között terülnek el egy ív mentén. A nagy Japán-szigetektől való távolságuk miatt a Rjúkjú-szigetek kultúrája külön fejlődött, így a nyelvük is nagyban eltér a bevett japántól. Ma is még egy millió, többnyire 60 év feletti lakos beszéli a rjúkjúi nyelveket, de a szigetek lakossága ma már a sztenderd japánt használja, igaz, helyi akcentussal.

Végül érdemes még megemlíteni a burakukat, akiket nyelvük ugyan nem különböztet meg a többségtől, de korábban ők végezték a legtisztátalanabb munkákat a társadalomban, és érinthetetlennek számítottak. A burakukkal szemben – India korábban érinthetetlen dalitjaihoz hasonlóan – ma is erős a diszkrimináció Japánban, bár a jelenség visszaszorulóban van.

Egy természeti nép és a nyelve

Japán ainu őslakosságának száma 25-200 ezerre tehető, de közülük már a ’80-as években csak 100 ismerte a nyelvet, és csak 15 használta rendszeresen. Az ainuk főleg Hokkaidón élnek, Japán leghidegebb, legészakibb szigetén. A korábban a közeli Szahalin-szigeten és a Kuril-szigeteken is elterjedt nyelv e helyeken ma már kihalt. Hokkaidón is erősen veszélyeztetettnek számít. Igaz azonban, hogy az utóbbi években felerősödött az ainu nyelv megmentésére irányuló mozgalom, így egy kicsit nőtt az ainut második nyelvként használók száma.

Az ainu a japánhoz és a koreaihoz hasonlóan SOV-típus, vagyis alany-tárgy-ige sorrendű és ragozó nyelv, de ebben ki is merül a hasonlóság. Az ainu a legtöbb nyelvész felfogása szerint izolált nyelv, de földrajzi okokból a paleoszibériai nyelvekkel szokták csoportosítani. Paleoszibériai nyelveknek Szibériának a türk és tunguz előtti nyelveit nevezzük. Ez alapvetően földrajzi megjelölés, amely a csukcsi-kamcsatkai, a jukagiri és a nyivh nyelvekre vonatkozik, és nem feltétlenül takar nyelvészetileg értelmezhető rokonságot. Az azonban igazoltnak látszik, hogy az ainu nyelv hosszú ideig szoros kapcsolatban állt a fent említett nyivh nyelvvel, a szibériai giljákok nyelvével, de a jövevényszavakon túl nem ismert a kölcsönhatás pontos mértéke.

Ainu
(Forrás: Wikimédia)

Az ainuk és a japánok

A több évszázados japán szomszédság miatt az ainu nyelv hokkaidói változatára a japán nyelv szavai is nagy hatást gyakoroltak, és ez (bár sokkal kisebb mértékben) fordítva is igaz. Példa erre a tengeri vidra ainu eredetű japán neve, a rakko.

Az ainukkal kapcsolatos biztos ismereteink alig előzik meg az i.sz. 13. században kezdődő érintkezéseiket a japánokkal. A japán szigeteken az i.e. 14. században kezdődő dzsómon kultúrát az ainukkal szokták összefüggésbe hozni, de ez is csak feltételezés. Az i.e. 5. században megjelenő rizstermelés már a jamato japánokhoz köthető. A Tokugawa (1600-1868) időszakban az ainuk már Hokkaidó szigetére szorultak, amelynek korábbi elnevezése Ezo (Ezocsi) volt. Az ezt követő Meidzsi-restauráció alatt, ami Japán modernizálásának kezdetét jelentette, a szigetet véglegesen csatolták a japán birodalomhoz az orosz terjeszkedés meggátolásának érdekében. 1899-ben a japán kormány az ainukat hivatalosan „volt őslakosoknak” nevezte meg, megfosztva őket ezzel ősi földjüktől, és az ezt követő mindössze 36 év alatt az ainuk szinte teljesen asszimilálódtak a többségi japán kultúrába.

Japán 1997-ig nem ismerte el hivatalosan, hogy az országban létezne etnikai kisebbség, és csak 2008. június 6-tól számítanak az ainuk hivatalosan is őslakosoknak. Az évszázados erőszakos beolvasztás politikája támogatta a vegyes házasságokat, és az ainuk ma nem különböztethetők meg a japánoktól, annak ellenére, hogy korábban világosabb bőrűek, európaiabb jellegűek voltak. Ma a Hokkaidó szigetén található Nibutani városkája mondható a leginkább ainu településnek, itt egyébként két ainu múzeum is működik.

Marad a beolvadás

A nyelv hokkaidói változatában az ainu szó jelentése: ember. A sziget és lakosainak régi japán elnevezése, az ezo, az ainu nyelv szahalini változatában jelent szintén embert. Az évszázados diszkrimináció miatt azonban az ainuk jobban szeretik saját megnevezésükre az utari kifejezést, amely bajtársat jelent a nyelvükön.

Az ainu nyelvnek sosem volt saját írása, az ainuk epikus szóbeli hagyományának neve yukar. Az írást mégis átvették valamelyest az ainuk a japánoktól, méghozzá a japán kana szótagírás formájában. Ez azonban hozzájárult az ainu nyelv torzulásához is, mert a japán szótagírás nem tudja megfelelően jelölni az ainu nyelv mássalhangzó-végződéseit, bár ma már erre is van megoldás.

Az ainu nyelv legnagyobb védelmezője Kajano Sigeru (1926-2006), a japán parlamentbe bejutott első ainu volt. Halálával bizony az ainu kisebbségi kérdés is újból háttérbe szorulhat Japánban. Már három hónappal a halálát követően beszüntették például az ainu szóhagyományhoz tartozó yukar történetek japánra fordításának finanszírozását. Csak remélhetjük, hogy az ainu nyelv nem fog hasonló gyorsasággal végleg eltűnni.

Források:

Isao Kumakura: A japán világ atlasza

David Crystal: A nyelv enciklopédiája

A nyelvek világatlasza: a világ nyelveinek eredete és fejlődése

Wikipédia