Nyelv és lélek című sorozatunkban már többször foglalkoztunk Kosztolányi Dezső nyelvtanulással kapcsolatos gondolataival. Írásaiban visszatérő gondolat, hogy az idegen nyelv megtanulása és tudása sosem azonos az anyanyelv tudásával. Az anyanyelvről gondolkodva pedig Kosztolányi visszatérően a tudás ösztönösségét és a nyelv végtelenségét emeli ki.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Pesti Hírlapban 1927. május 22-én megjelent Anyanyelv című írásában ehhez képest sok újat nem mond az anyanyelv és az idegen nyelv természetéről, a velük kapcsolatos viszonyunk különbözőségéről. Ami miatt mégis érdemes és izgalmas elolvasni a rövidke írást, az az, hogy benne Kosztolányi egy ismeretlen úr történetén keresztül tökéletesen, kézzelfoghatóan érzékelteti anyanyelv és idegen nyelv tudásának általa vallott különbségét.

A fiktív történetet az idegen (és névtelen) úr meséli el egyes szám első személyben – az író a háttérben marad; egész végig meg sem szólal. Hősünk fiatal korában kerül Magyarországról Argentínába, Buenos Airesbe. Nagyon jól érzi magát, az emberek kedvesek vele, de a nyelvvel meggyűlik a baja:

Egyetlen dologgal tusakodtam keményen: a nyelvvel. Fél év alatt valahogy gagyogtam spanyolul, a másik fél év alatt már beszéltem, társalogtam is. Gyakran azonban bizonytalanságot éreztem. Még mindig az agyammal beszéltem, nem az ösztönömmel. A következő évben határozottan önállóságra tettem szert. Voltak kitűnő napjaim, mikor minden úgy ment, mint a karikacsapás, de bizony akadt baljós, rossz napom is. Ezt elpanaszoltam barátaimnak. Azzal vigasztaltak, hogy csak akkor tudok majd tökéletesen, ha spanyolul álmodom is. Hát a harmadik évben ez is megtörtént. Képzeljék, spanyolul álmodtam. Roppant örültem. Folyékonyan írtam-olvastam, leveleztem.

(66. oldal)

A történet nagyon szépen érzékelteti azokat a fokozatokat, amelyeken minden nyelvtanulónak át kell esnie, ha idegen nyelvi környezetbe kerül. A bizonytalanság, a nyelvtudás egyenetlensége sokunk számára ismerős lehet. Az is nagyon szép, hogy a nyelvtanulás végső céljaként nem valami hasznos, praktikus dolog áll, hanem a spanyol nyelvű álom. A spanyol nyelvű álom azt jelenti, hogy az illető a legbelső lényével is spanyol nyelvű, öntudatlan állapotában is ez a nyelv jelenik meg számára. És valóban, emberünk valóban megéli azt, hogy a nyelv tökéletes megtanulásával más emberré válik:

Anyanyelvem ködbe veszett. Tetőtől talpig spanyol lettem.

(66. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

A történet persze itt nem ér véget; elolvashatjuk a fiatalember 12 évvel későbbi hazatérését is. Ahogy közeledik a távoli Argentínából Magyarország felé, egyre nagyobb feszültséget él át. Az írás – a spanyoltanulás, spanyoltudás ellenpontjaként – ezt is lépésről lépésre jeleníti meg:

Vajon mit fogok beszélni az otthoniakkal azon a nyelven, amelyre édesanyám tanított? Még nem mertem véglegezni, hogy mit felejtettem, mit nem. Amint európai földre léptem, izgalmam növekedett. Ausztriában itt-ott már hallottam magyar szót. Tátott füllel, tátott lélekkel fogadtam magamba. Milyen idegenszerű volt és régies és édes és igaz. Elhatároztam, hogy a határállomásnál megszólalok.

(66. oldal)

Hamar kiderül, hogy az anyanyelv ugyan a ködbe veszett, de visszatérve abba a nyelvi környezetbe, amelyben emberünk felnőtt, azonnal visszatér a ködös homályból a tudás. Emberünk egyáltalán nem panaszkodik arra, hogy a magyar szót ne értené, vagy hogy olyan nyelvi nehézségeket élne át, amilyeneket argentínai tartózkodása első néhány évében. Végül elhatározza, hogy meg is szólal:

Mindent előre kiterveltem. Leszállok, bemegyek a vendéglőbe, s vásárlok egy cigarettát. Összeszedegettem azokat a szókat, melyek öntudatom mélyén még sértetlenül aludtak. A mondatot is megfogalmaztam: „Kérek egy cigarettát.”

(66. oldal)

Nagyon fontos a kezdeti spanyol „gagyogáshoz” képest, hogy emberünknek itt nem kell megszólalnia. Egyszerűen meg akar szólalni, szeretne magyarul beszélni – ehhez képest a cigarettavásárlás csak ürügy. A feszültség a végletekig fokozódik, miközben Kosztolányi tényleg az anyamellen való csüngéshez, a szopáshoz hasonlítja az anyanyelven való újra-megszólalás élményét:

Végre berobogtunk. Mindenki magyarul beszélt. Tüstént leugrottam a kocsiból, a vendéglő felé rohantam, hogy megtörjem tizenkét évi némaságomat, mert most tudtam csak meg, hogy az, amit idegen nyelven fecsegtem, csak némaság volt. Szájam hozzácsücsörítettem nyelvemhez, mint csecsemő, mikor szopni készül.

(66–67. oldal)

A megszólalás előtti várakozást Kosztolányi tényleg a végletekig fokozza, majd lecsapja a poént:

Többször ismételgettem magamban: „Kérek egy cigarettát… kérek egy cigarettát…” Emlékszem, valami borfiú ácsorgott a vendéglő ajtajában. Én feléje közeledtem, mint aki valami döntő próbára készül, halálos lámpalázban. Ekkor pedig olyasmi történt, amit ma sem tudok megmagyarázni. Rátekintettem, kinyitottam a szájam, s szeméremből vagy ijedelemből ezt dadogtam:

– Ich bitte eine Zigarette!

(67. oldal)

Miért nem tud megszólalni hát magyarul Kosztolányi hőse? Mi az oka annak, hogy németül kezd el „gagyogni” a határállomáson, ahelyett, hogy a várva várt és vágyva vágyott anyanyelvét használná? – Maga a beszélő azt mondja, mindez rejtély. A cselekvés nyilván nem tudatos: a szemérem vagy az ijedség önkéntelen megnyilvánulása. De mit jelent mindez? – Kosztolányi történetének csattanója azt üzeni, hogy az anyanyelvvel még 12 év elteltével olyan intim, meghitt viszonyban volt emberünk, hogy a cigarettavásárlás ürügye nem ért fel hozzá.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 66–67. oldal