Már többször idéztük Kosztolányitól azt a gondolatot, hogy a nyelvi megoldások végtelen változatossága miatt nagyon nehéz megtanulni az idegen nyelveket. Tudjuk, hogy úgy gondolta, hogy az ember az anyanyelvét is élethosszig tanulja, és egy másik nyelv „tökéletes” megtanulására esélyünk sincs. Kagyló és tenger című, párbeszédes formájú kis esszéjében – amely a Pesti Hírlap 1932. október 30-i számában jelent meg – hasonló gondolatot fejti ki, ezúttal Esti Kornél szájába adva a szavakat. Itt azonban a kiindulópont nem a nyelvtanulás, hanem a szótárírás. A végkövetkeztetés persze hasonló:

A nyelv maga a végtelenség. Minél tovább foglalkozom vele, annál inkább látom, hogy sohase lehet a végére érni. Csak vérünk érzi. Értelmünk mindig elámul, ha elemezzük és tudatosítjuk azt, amit vérünk érez. De ez az ámulat számomra az élet legnagyobb gyönyörűsége.

(147. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ahogyan ezt a végtelenséget megtanulni sem lehet tökéletesen, ha egy idegen nyelvről van szó, úgy leírni sem lehet. A szótár- vagy a nyelvtaníró tehát eleve kudarcra van ítélve! (Ez némileg ellentmond annak, hogy Kosztolányi egy helyütt azt írja, hogy a nyelvészek a legboldogabb emberek…) Hiszen a végtelenséget úgysem képes megragadni, leírni a maga véges eszközeivel a nyelvész. Kosztolányi még nem tudhatta, hogy majd huszonöt évvel később az amerikai Noam Chomsky éppen ezzel a végtelenséggel birkózott meg matematikai eszközökkel. Ő ebben az írásban a szótár végességét igyekezett illusztrálni. Így kezdődik írása:

Esti Kornél egy szótárt tartott kezében, s így beszélt:

– Azt állítod, hogy ebben benne van minden magyar szó? No nézzük. Pezsgő, pezsgőbor, pezsgőpor… Tényleg. De már nincs itt pezsgőszín, és nincs itt a pezsgőz sem. Hasonlóan hiányzik az igének minden továbbképzése. Nem látom például ezt: pezsgőzget. Aki pezsgőz, az még nem pezsgőzget. A kettő között lényegében – hangulatban – óriási a különbség. […] Hamarjában húsz-harminc szót tudnék összekotorni neked, pusztán a pezsgő köréből, ezekből a külsőleg majdnem azonos, de értelmileg merőben ellentétes szavakból, melyekről a szótáríró megfeledkezett.

(146. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Ugyan a szótárról beszél Kosztolányi (illetve Esti Kornél), mégis a nyelvtani leírás kérdéseit is érinti. Modern felfogás szerint ugyanis a szótárba olyan alakok kell, hogy kerüljenek, amelyeket nem lehet sehonnan kikövetkeztetni, amelyek „úgy ahogy vannak” meg kell tanulni. A pezsgőszín esetében felvethető kérdés, hogy a szín utótag nem tekinthető-e produktívnak, azaz olyannak, amit bármilyen jellegzetes színű dolgot jelölő előtaghoz hozzáilleszthetünk: paradicsomszín(ű), borostyánszín(ű), Nutellaszín(ű) stb. A pezsgőz(ik) alak szintén elképzelhető, hogy a nyelvtani szabályok ismeretében kikövetkeztethető; a -z igeképző is igen produktív ebben a fajta használatban is: kávézik, teázik, borozik, pálinkázik stb. A -gat/-get gyakorítóképzős alakok pedig szinte furcsán hatnának egy szótárban külön tételként felsorolva…

Tehát esti Kornél itt ugyan valós problémákat fogalmaz a szótár összeállításával kapcsolatban, és a végkövetkeztetése nagyon is igaz: nincs teljes szótár, mégsem a legjobb példákat választja állítása alátámasztásául. Inkább azon lehetne példái alapján merengeni, hogy holnap a szótár és a nyelvtan határa. Van-e egyáltalán ilyen határ? Érdemes-e feltételeznünk, hogy van? Praktikusan hogyan oldjuk meg – például a szótárok elkészítésekor –, hogy nagyon nehezen húzható meg ez a határ? Esti azonban csak ennyit mond:

Nem rovom föl neki [hogy kihagyja a fenti alakokat]. Az ő célja más volt. Lehetetlen is számon tartani a nyelv minden szavát, különösen a mi gazdagon rugalmas nyelvünkben, ahol az igék és névszók képzői korlátlanul tágíthatóvá, szinte határtalanná teszik a lajstromot. Mindössze arra akartalak figyelmeztetni, mennyire nincs és nem lehet „teljes” szótár. A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.

(146. oldal)

Csak kagyló
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrew Butko / GNU-FDL 1.3)

A bonmot-szerű, és az utókor által sokat idézett utolsó mondata persze rávilágít az arányokra: mi az, amit a nyelvből (a tengerből) egy szótár (a kagyló) képes megragadni. Valóban nevetségesen kevés. És ebből következik az is, hogy aki szótárakból tanulja elsősorban a nyelveket, az sose tud majd tökéletesen választani egy nyelv kifejezőkészletéből. Erről szól Kosztolányi írásának második példája, amelyben egy angol fiatalemberről tudhatjuk meg, hogy majdnem tökéletesen megtanult magyarul…

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 146–147. oldal