-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Metaforák helyett akkor mondd azt, hogy nt > nn. (Egyébként ezt se ...2024. 11. 13, 10:42 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 9 Gondolom félre értettél..: "....Csakhogy akkor a „keményebbé vált” volna" írt...2024. 11. 13, 10:06 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
egueguegueguegu-eguegueguegueguegu...
Bevehetetlen erőd – igen, ez a magyar helyesírás, mely szabályozni szeretne bizonyos kérdéseket, ám ezt olyan módon teszi, hogy a nyelvhasználó kénytelen visszavonulót fújni: a szabályok úgy vannak megfogalmazva, hogy a gyakorlatban követhetetlenek.
András nevű olvasónk A gyűrűk urából ismert Minas Trinith város nevéről érdeklődik:
Hogyan kapcsoljuk a Minas Tirith városnévhez a -val/-vel ragot? Hogyan írjuk és mondjuk?
A probléma abból fakad, hogy a város eredeti, szindarin nyelvű kiejtésében az utolsó hang az a bizonyos zöngétlen interdentális réshang, amelyik rengeteg nyelvben megtalálható, de a magyarnak egyetlen változatában nem, kivéve a pöszék beszédét. A pöszeség ugyanis éppen azt jelenti, hogy az sz hang helyett ilyet ejt valaki: a nyelve hegyét a felső fogsora aljához érinti, és a kettő között préseli ki a levegőt. Ennek a beszédhangnak az egyezményes (IPA-) jele a [θ]. Köztudomású, hogy az angol nyelvben is létezik ez a hang (pl. thin ’vékony’), valamint több spanyolországi spanyol nyelvváltozatban, leginkább a kasztíliaiban így ejtik a z-vel, valamint e és i előtt c-vel jelölt hangot (pl. Zaragoza, Palencia).
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Hogy magyarul hogyan ejtsük az ilyen furcsa hangokat tartalmazó szavakat, arra vonatkozóan több „iskola”, szokás, nézet, meggyőződés vagy akár mánia létezik. A magyar beszélők sokszor késhegyig menő vitákat folytatnak arról, hogy például sportközvetítésekben hogyan kellene a külföldi sportolók neveit kiejteni. Nagyjából kétféle megközelítésről beszélhetünk, az egyik szerint az eredeti nyelv kiejtését kell követni, a másik szerint viszont helyettesíteni kell a furcsa hangokat a magyarban létező, hozzájuk hasonló hangokkal.
Az eredeti nyelvnek megfelelő kiejtés sokak számára nehézséget okoz, mások „sznobizmusnak” érzik. Még ha valaki meg is tudja tenni egyik-másik nyelven, egészen biztos, hogy az emberiség összes nyelvének összes furcsa hangját senki sem tudja az eredetihez hasonlóan kiejteni, ezért ezt a megközelítést nem tartom követhetőnek.
További probléma ezzel a megközelítéssel, hogy vajon mennyire legyünk precízek az eredeti kiejtés utánzásában? Például sok sportriporter a portugál nevű focisták nevében a név végén álló -s betűt nem sz-nek, hanem s-nek ejti, de vajon hasonló gondossággal figyel-e arra, hogy az illető portugál-e, vagy brazil? Ugyanis jelentős eltérések vannak a két nyelvváltozat kiejtése között. A Duarte nevet például a brazilok nagyjából duárcsi-nak ejtik, míg a portugálok nagyjából duárti-nak.
Az a legelterjedtebb, hogy a furcsa hangot a magyarban létező, hozzá legközelebb álló hanggal helyettesítjük. De sajnos sokszor nehéz megmondani, melyik hang áll a legközelebb az eredetihez. Például a Tirith szót inkább Tirisz-nek, vagy Tirit-nek halljuk? A [θ] hangot az angol anyanyelvűek semmiképp sem az sz hanghoz, inkább a t-hez érzik közelebb állónak (és vannak angol nyelvváltozatok, amelyekben t-vel ejtik), míg a spanyol anyanyelvűek az sz-hez érzik közelebbinek (mert sok nyelvváltozatban sz-szel ejtik). Vajon a szindarin melyik csoportba tartozik, és a magyarban figyelembe kell-e venni, hogy az átadó nyelv beszélői hogy érzik?
Lehetnek köztes megoldások is, például követhetjük az utóbbi eljárást, a közeli hanggal való helyettesítést, ugyanakkor bizonyos esetekben használhatunk „jobb közelítést” is. Arra gondolok, hogy a „pösze” [θ] kiejtése a magyar beszélőknek nem okoz gondot, ezért felesleges akár sz-szel, akár t-vel helyettesíteni. Ez hasonlít a röviden ejtett á (az ȧ) esetéhez. Ez a hang a magyarban csak nagyon periférikusan létezik (köztudomásúan a palóc nyelvjárásokban, illetve egyesek így ejtik néhány idegen szóban, pl. Mozart), de nem okoz nehézséget a kiejtése a magyar beszélők számára, tehát felesleges hosszú á-val vagy rövid a-val helyettesíteni.
Ezek persze általános elvek, nem vonatkoznak azokra a nevekre, szavakra, amelyeknek létezik bevett magyar kiejtése. Az, hogy London nevét [london]-nak ejtjük, majdnem ugyanolyan konvenció, mint hogy Bécs nevét nem mondjuk [vín]-nek, vagy hogy a francia Jules Verne nevének végén ejtünk egy [e]-t, amit a franciák nem ejtenek (nem beszélve arról, hogy a keresztnevét Gyulának mondjuk). Egyeseket kifejezetten irritál, ha valaki Shakespeare nevét „angolosan”, vagyis az angol kiejtést közelíteni próbáló módon mondja (pl. [sejkszpiö]).
András kérdésében az is benne van, hogy az úgynevezett „eszközhatározói” toldalék, a -val/-vel milyen alakban jelenik meg a Minas Tirith név után. Ez nyilván attól függ, hogy melyik kiejtést választjuk. Ha a t-st, akkor nyilván -ttel hangzik a toldalékos alak végén, ha pedig az sz-est, akkor pedig -sszel. Ha pedig „pöszén” ejtjük a Tirith utolsó hangját, akkor nem tudok mást elképzelni, mint hogy a toldalékos alak úgy fog végződni, hogy -θθel-t ejtünk, legalábbis nekem nem tűnik reálisnak a [tiriθszel] vagy a [tiriθtel] kiejtés.
És hogyan írjuk le ezeket az alakokat? Mivel a „pösze” [θ] hangnak nincs a magyar helyesírásban bevett, szokásos lejegyzése, abban az esetben, ha valaki a kiejtésben mégis ezt a hangot használja, az nem fogja tudni az írásmódban ezt érzékeltetni. Vagyis a Tirith-thel vagy a Tiriththel (esetleg a Tiritthel) írásmód azért elképzelhetetlen, mert egyelőre nincs olyan magyar írásszokás, hogy a th betűkapcsolat a [θ] hangra utalna. Így a helyesírásban csak a [tirisszel] vagy a [tirittel] kiejtést vagyunk képesek lejegyezni, akárhogy ejtjük is a szóalakot.
De hogyan jegyezzük le ezeket? Itt már csupán az a kérdés, hogy kötőjellel, vagy anélkül kapcsoljuk-e az utolsó szótagot a város nevéhez, tehát vagy Tirith-szel, illetve Tirith-tel a megoldás, vagy pedig Tirithszel, illetve Tirithtel. A magyar helyesírás szabályai (az AkH.) az én olvasatomban nem szeretné szabályozni ezt a kérdést. A 216/b pont „nem magyar betűre és betűkapcsolatra végződő” tövekről beszél, és ilyen írásmódokat ír elő: Balzackal, Steinbeckkel, hertzcel. (Persze a kifejezés, amit használ, nagyon rossz, mert ugyan miért ne lenne „magyar betű” a -c a Balzac névben, vagy akár „magyar betűkapcsolat” a -ck a Steinbeck névben? Nyilván arra gondoltak, hogy ezeket az eredeti nyelvben nem úgy ejtik, mint ahogy magyar szavakban ejtenénk őket.) Ha ezt a pontot követjük, akkor Minas Tirithszel vagy Minas Tirithtel a szabályzatnak megfelelő megoldás.
Ugyanakkor a 217/a pont bevezet egy rejtélyes fogalmat: „ha az utolsó kiejtett hangot betűknek bonyolult, írásrendszerünkben szokatlan együttese jelöli”, akkor kötőjelnek kell követnie az idegen szótövet. Néhány példát említ ugyan az AkH., de az nem derül ki, hogy a -th ilyen betűkapcsolatnak számít-e, vagy inkább olyannak, mint a Steinbeck -ck-ja. Ha „bonyolultnak” vagy „szokatlannak” számít, akkor Minas Tirith-szel vagy Minas Tirith-tel a szabályzat szerinti írásmód. De a példák alapján nem jutunk közelebb ahhoz, hogy mi számít „bonyolultnak” vagy „írásrendszerünkben szokatlannak”, például a francia -eau, ami igen gyakori írásmódja az o hangnak, a példák alapján ilyennek számít (pl. Rousseau-t), szemben a szintén francia -ou-val (ami u hangot jelöl): utána nem kell kötőjel, pl. Anjouk. Az AkH. útjai kifürkészhetetlenek.