2016-ban jelent meg Ablonczy Balázs Keletre, magyar! A magyar turanizmus története című kötete. Erről zegernyei korábban már említést tett, pontosabban röviden összefoglalta Ablonczy azon előadását, melyben kötetének fő eredményeit ismertette. 

Ablonczy elsősorban a Horthy-korszak Magyarországát kutatja (A visszatért Erdély 1940–1944 című munkáját a nyesten Horváth Krisztián két cikkében is felhasználta). Ez a kötete viszont valamivel korábbról indul: bár bevezető fejezetét éppen kedvenc korszakának legelejére, 1919 októberére időzíti, a következő fejezetben már 1836-ra ugrik vissza, bár ugyanitt megemlíti, hogy maga a Turán szó először 1835-ben bukkan fel a magyar őstörténettel foglalkozó irodalomban. A fejezet a századfordulóig, illetve a 20. század első évtizedéig tartó eseményeket tárgyalja. A szerző ebben a fejezetben körüljárja a Turán földrajzi fogalmának történetét, kitér az ugor-török háborúra és magyar finnugristák és turkológusok keleti terepmunkáira, külön a Zichy-expedícióra. Az alig huszonöt oldalas fejezet adatokban rendkívül gazdag, de az olvasónak hiányérzete támadhat. A fejezet nem is említi például Molla Szadikot, az iszlám hittudóst, akit Vámbéry Hívából hozott Pestre, és aki első élő példája volt a magyarok a „keleti rokonok” körében folytatott „civilizátori” tevékenységének (és akinek a Wang folyó és a Rénhírek – majd a nyest – a barátságát köszönheti). Ugyanakkor ez a hiányosság is azért feltűnő, mert egyébként a fejezet (és az egész kötet) rengeteg aprólékos adatot és összefüggést tár fel, időnként szinte pletykaszintű érdekességeket tár az olvasó elé.

A következő, szinte kétszer ekkora terjedelmű, pontosabban negyven oldalas fejezet a Turáni Társaság 1910-es megalakulásától az első világháború végéig tartó időszakról szól. A fejezet az A pillanat címet viseli, és utólag visszanézve ez a röpke nyolc év, de különösen az utolsó három a magyar turanizmus nagy pillanata. Amikor egy röpke pillanatig úgy tűnt, hogy a Monarchia győztesen kerül ki a háborúból, realitásnak tűnt, hogy Magyarország civilizátori szerepet játsszon a Balkánon, kereskedelmi kapcsolatait megerősítse Törökországgal, sőt a bolsevik Oroszországgal, vagy akár a távolabbi kelet országaival is. Ennek jegyében készültek a magyar kulturális központok nyitására, fogadtak külföldi diákokat, e program keretében gyűjtöttek nyelvi anyagot a hadifogolytáborokban oroszországi nemzetiségiektől. Ez az a rövid időszak, amikor a turanizmus eszméje valóban meghatározza a politikai gondolkodást, a Turáni Társaság a parlamentben kapott irodákat (melyeket a korszak végéig meg is őrizhetett).

„Az illúzió alig három évig tartott; gyötrelmes ébredés követte” – zárja a fejezetet Ablonczy. Az első világháború végétől a második világháború végéig tartó korszakot a következő négy fejezet tárgyalja nagyjából 120 oldalon át. Közülük az első fejezet az Ezüstkor címet viseli, mivel ezt az időszakot tartja Ablonczy a magyar turanizmus másodvirágzásának. Ebben az időszakban a turanizmus már nem áll politikai élet középpontjában, de támogatott volt – és nem csupán a Horthy-korszakban, de a Tanácsköztársaság idején is. Bár később a turanisták igyekeztek magukat antikommunistának beállítani, a kommün idején éppúgy törleszkedtek a hatalomhoz, mint más időszakokban, és nem is eredménytelenül: a Tanácsköztársaság ösztöndíjat biztosított a korábban Magyarországra került török diákoknak, török nyelvű lapot adott ki, és még a parlamentből sem tették ki a Turáni Társaság szűrét, csak más irodákba költöztették őket. 

A Horthy-korszakban a turanista eszméket is a revíziós politika szolgálatába állították. A diplomáciailag elszigetelt ország a keleti rokonság eszméjét is igyekezett arra felhasználni, hogy szövetségeseket találjon – persze nem túl hatékonyan, hiszen a kapcsolatokat ekkor is sokkal inkább a gazdasági-katonai érdekek határozták meg. Ablonczy megállapításai szerint a kapcsolatépítés legjobban a finnugor vonalon, Finnországgal és Észtországgal működött, itt legalább a tudomány, az oktatás és a kultúra területén sikerült jelentős kapcsolatokat építeni. Sokkal kevésbé volt sikeres ez a stratégia Törökország felé. A törökök már pántürk elképzeléseikbe sem szívesen vették be a magyarokat, ráadásul az atatürki Törökország igyekezett jó kapcsolatokat ápolni a Szovjetunióval, ezért még a pántürk mozgalmat is erősen kordában tartotta. A törökökkel még kulturális területen sem jutott messzire az együttműködés, és bár magyar szakemberek részt vettek az új Törökország építésében, gyakran ezek a történetek sem végződtek sikeresen. A „két rokonság” összeboronálása végképp kudarcot vallott: a finnek és az észtek hallani sem akartak semmiféle török rokonságról, és a magyar rokonság eszméjére sem igazán nyitott törökök is teljesen elzárkóztak a finn és észt rokonságtól. (Ennyit egyébként arról, hogy a törökök rokonként tartják számon a magyarokat.) Más országokkal még kevésbé működött a turáni eszme. Ablonczy megállapítása szerint a japán–magyar viszonyban legfeljebb a diplomáciai megbeszéléseket bevezető „small talk”-okban merült fel a rokonság kérdése.

A második világháború végétől a  rendszerváltásig terjedő időszakra ismét csak egy fejezetet, 35 oldalt szán Ablonczy. Az 1944-45-ös időszakban a turanista mozgalom számos jelentős alakja elhunyt (nem feltétlenül a háborús eseményekben), az újjászerveződő Turáni Társaságot betiltották. Több turanista is népbíróság elé került, de közülük számosat sikerült tisztázni a háborús bűnök vádja alól, sőt volt, akiről kiderült, hogy részt vett az embermentésben. A turanisták mindenesetre a kulturális élet távoli perifériájára szorultak, a turanizmus eszméje az emigrációban, illetve illegalitásban és szamizdatban él tovább. Kezdetben ebben a sorsban osztoztak a finnugor vonal képviselői is, például a Kalevipoeg első fordítója, Bán Aladár, akinek budapesti lakását elvették, és sosem kapta vissza. Bánt egyébként az 1960-as első finnugor kongresszusra „rehabilitálták” – Ablonczy nem emeli ki, hogy ez a kongresszus éppúgy az 1956 utáni nemzetközi elszigeteltségből való kitörés eszköze volt, mint ahogyan a Trianon utáni elszigeteltségből való kitörést szolgálta a két háború között is a nyelvrokonságon alapuló diplomáciai kapcsolatkeresés. 

A Rákosi- és Kádár-korszakban háttérbe szorított turanista vonalak megújult erővel törtek elő a rendszerváltás után. Az azóta eltelt két és fél évtized eseményeire Ablonczy 15 oldalt szán, ezalatt eljut a Jobbik legutóbbi fordulatáig is. Megállapítja, hogy a turanista eszmék valójában azonban  a 2000-es évek után tudtak igazán teret nyerni, 2010-ben pedig a Fidesz kormányra kerülésével a „keleti nyitás” keretében a turanizmus ismét a kormányzati politika részévé vált. Némi hiányérzetünk itt is akad: arról például nem esik szó, hogy a finnugor nyelvrokonság megkérdőjelezése – az ellenkező értelmű nyilatkozatokkal párhuzamosan – is megjelent a kormány politikájában.

Az alábbi táblázatban összefoglaljuk, hogy egy-egy időszakban átlagosan hány oldalt szán Ablonczy egy évre:

Bár a különböző korszakok feldolgozásának mélysége igen aránytalannak tűnhet, a kötet olvasása közben ez nem érződik. Ennek bizonyára az is oka, hogy Ablonczy azokra az évekre szán nagyobb terjedelmet, amelyekben a turanizmus meghatározó volt, és érthető módon kevesebbet ír azokról az évekről, amikor háttérbe szorult. 

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mérleg

A kötet alapján a magyar turanizmus történetéről a következőket foglalhatjuk össze:

• Turanizmusnak nevezhetünk mindenféle őstörténeti alapú, a kelet iránti érdeklődést. E fő jellemzőjén túl a turanizmus meglehetősen sokszínű eszmeáramlat, egyes irányzatai gyakran egymással is szembemennek. A turanizmus irányulhat különböző népekre a Balkántól Indián át Japánig, de a finnugorokra is (vagy akár bármelyikére tetszőleges kombinációban, akár mindegyikre is); lehet tudományos-kulturális érdeklődés vagy gazdaság-politikai program; befogadó és rasszista-kirekesztő (antiszemita) stb.
• A turanizmus története során mindvégig ambivalens viszonyban volt a tudományossággal. Az egyes kutatók általában örömmel fogadták a kutatási területüket képező nyelvek és népek iránti érdeklődést, ugyanakkor a turanista mozgalmaktól újra és újra elijesztették őket az ott megjelenő fantáziadús, ám meglehetősen áltudományos elképzelések. Ők hol eltávolodtak a mozgalomtól, hol azzal az illúzióval közeledtek hozzájuk, hogy a tudomány kordájában tudják tartani őket, de legalábbis a kínosan messzire nyúló vadhajtásokat vissza tudják nyesegetni. Jó példa erre Németh Gyula turkológus, aki többször is elhatárolta magát a turanizmustól, máskor viszont szerepet is vállalt a mozgalomban.
• Nem egyértelmű a turanizmus viszonya a finnugor rokonsághoz, de ebben a kérdésben legalább viszonylag jól el tudunk határolni korszakokat. Bár az ugor–török háború túlnőtt a tudományos vita keretein, és a nagyközönség inkább a török rokonság mellett foglalt állást, a vita végén a közvélemény elfogadta, hogy a magyar nyelv finnugor, és a török hatás másodlagos. A huszadik század első felében a finnugorellenes vélemények legfeljebb a turanizmus perifériáján jelennek meg, és miközben a politika szintjére emelt finnugorságtudat a legerősebb, korlátozottan más áramlatok is érvényesülhettek. A század második felében viszont sokkal élesebb lesz a határ a politikailag támogatott, tudományos alapú rokonítás és a tiltott, mondjuk úgy, puszta szimpátián alapú rokonságtudat között. Ahogy mi is, Ablonczy is arra jut, hogy a sumér és egyéb rokonítások ellen érvelő munkákat „könnyű volt elutasítani azzal, hogy egy diktatúra védte hatalmi pozícióból születtek”. A finnugor nyelvrokonságra pedig azóta is gyanú árnyéka vetül.

Forrás, kritika

Miközben a kötetet nagy élvezettel olvastuk, és összességében elnyerte legmélyebb szimpátiánkat, nem hallgathatunk fenntartásainkról sem. Több szempontból is kétségeink vannak ugyanis a kötet forráskezelésével kapcsolatban.

Az első furcsaságot a véletlennek köszönhetően rögtön a bevezető fejezetben fedeztük fel. A kötet Zempléni Árpád temetésének jelenetével indul. Mivel Zempléni Árpádról zegernyei is írt, ráadásul A turáni dalnok címen, mi több, Zemplénit nevezte a turanizmus feltalálójának, kíváncsiak lettünk, hogy vajon Ablonczy támaszkodott-e erre a cikkre. Félreértés ne essék: nem várjuk el, hogy egy történettudományi monográfia ismeretterjesztő cikkekből vegye adatait, és a két szöveg között semmiféle olyan hasonlóság nincs, ami a plágium gyanúját vetné fel – csupán reménykedtünk, hátha valamivel mi is hozzájárultunk a műhöz. Sajnos az irodalomhegyzékben nem találtunk utalást zegernyeinek erre a cikkére (és másra sem), viszont szerepel (sajnálatos sajtóhibával) a „Nyekv és Tudomány, www.nyest.hu”. Ez egyfelől megtisztelő számunkra, másrészt azt mi sem gondoljuk, hogy a nyest úgy általában érdekes lenne a turanizmus szempontjából – viszont talán van egy-két tucat olyan cikkünk, amit érdemes lett volna az olvasók figyelmébe ajánlani, ha már ismeretterjesztő anyagok is szóba jöhetnek. 

A következő fejezetben ismét komoly hiányérzetük támadt: itt ugyanis nem csupán Molla Szadikról nem esik szó, de nincs utalás a személye kapcsán számos korabeli viszonyt és eseményt feltáró, dokumentumokat felvonultató kötetről, a Kovács Sándor Iván összeállításában megjelent Batu kán pesti rokonai. Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák című munkáról. Nem szeretnénk azt állítani, hogy e mű ismerete nélkül nem lehet érvényes állításokat tenni az ugor–török háború koráról, mégis úgy érezzük, egy a korszakkal foglalkozó igazán komoly munka nem hagyhatja figyelmen kívül. Ha pedig esetleg Ablonczynak nagyon rossz véleménye lenne erről a munkáról, akkor ennek említésével illene utalnia rá. Akár arról van szó, hogy Ablonczy nem ismeri e művet, akár arról, hogy a bibliográfiából felejtette ki, mindenképpen kellemetlen a tudat.

Általában véve is feltűnő a hivatkozások alacsony száma. Ha például egy sok szempontból hasonló, csak éppen más korszakot feldolgozó (művelődés)történeti munkát, Sándor Klára A székely írás reneszánsza című művet vesszük összehasonlítási alapul, ott 880 lábjegyzet jut 280 oldalra (azaz oldalanként valamivel több, mint három lábjegyzet), addig Ablonczynál 174 végjegyzet 270 oldalra (nagyjából két lábjegyzet minden három oldalra). Ez azt jelenti, hogy közel ötször annyi lábjegyzet van Sándornál, mint Ablonczynál. Ha figyelembe vesszük az oldal- és betűméretek különbségét, akkor jóindulatúan megfelezhetjük a különbséget: Sándornál még így is több, mint kétszer annyi lábjegyzetet találunk, mint Ablonczynál.

Azt, a hivatkozások számolgatása nem hajszálhasogatás, jól mutatja egy egyszerű példa is, melybe szintén véletlenül futottunk bele. A kötet 89. oldalán írja Ablonczy, hogy Pekár Gyula, aki 1919 és 1937 között a Turáni Társaság elnöke volt

a Múzeumkertben található Arany-emlékmű Toldi Miklós-mellékalakjához ült modellt.

Ezt az információt készpénznek is vettük egészen addig, míg két nappal később bele nem futottunk futottunk Kováts Kriszta és Nyáry Krisztián cikkébe, mely szerint 

A két méter magas Pekár Gyula azt híresztelte magáról, hogy ő volt a múzeumkerti Arany János szoborcsoport Toldi Miklósának modellje [...].

Ha azt olvassuk, hogy Pekár ezt híresztelte magáról, akkor arra kell gondolnunk, hogy vagy nem bizonyított, hogy ő volt a modell, vagy egyenesen bizonyított, hogy nem ő volt az. 

Pekár Gyula?
(Forrás: Wikimedia Commons / Stróbl Alajos, Schickedanz Albert / CC BY-SA 3.0)

Sem Ablonczy, sem Kováts és Nyáry nem jelölik, milyen forrás(ok)ra alapozzák állításukat. Utóbbiak esetében enyhítő körülmény, hogy mégsem tudományos monográfiát, hanem ismeretterjesztő cikket írtak. Ablonczy esetében perdöntő lehetne, ha mondjuk Stróbl Alajos naplójára hivatkozna, aki feljegyezné, hogy mely napon ült neki modellt Pekár Toldi szobrához. Ha viszont forrásként Pekárt, egy Krúdy-novellát vagy a Wikipédiát jelölné meg, tudnánk, hogy alaposabban utána kellene járnunk a kérdésnek. Ha viszont egy történeti munka nem engedi meg, hogy állításainak ily módon járjunk utána, akkor akkor sem tekinthető tudományosnak, ha egyébként rendkívüli utánjárással és alapossággal készült, és egyébként minden állítása hitelt érdemlő. A tudományos munka ugyanis egyben a következő kutatások munkaeszköze – enélkül bármilyen remek, bármilyen szórakoztató, nem tekinthető teljes mértékben tudományosnak.

Ideológia, kritika

Másfajta hiányérzetünk, melyet nem hagyhatunk szó nélkül, hogy miközben Ablonczy egyszerre viszonyul megértéssel és kritikával a turanizmushoz, nem tér ki az egész eszme Achilles-sarkára. Ez pedig az, hogy a turanizmus a világot egyfajta kettős (Kelet–Nyugat) vagy hármas (turáni–indoeurópai–sémi) felosztásban látja, mely egymástól élesen elkülönülő, de önmagukban a különbségektől eltekintve lényegében homogén eszmeiségű, kultúrájú, értékrendű (vagy akár fajú) részekre osztja az emberiséget. Pedig már a Nyugat fogalma sem egyértelmű, hiszen nem úgy nyugatiak a norvégok, ahogy a portugálok, és az írek sem úgy,a hogy a németek, sőt már az északi- és dél-olaszokat is igen különbözőeknek tarthatjuk. Hogy juthat eszébe bárkinek egy kalap alá venni a bosnyákokat és az ajnúkat, a lappokat és a koreaiakat? És az még csak hagyján ha nem látjuk meg a különbséget az egymással egyébként igen feszült viszonyban levő japánok és koreaiak között, de azt mégiscsak érdekes lett volna megtudni, hogyan fogadták a magukat elsősorban ortodox keresztény szlávként meghatározó bolgárok, akik identitásukat jelentős részben a muszlim törökökkel való szembenállásra építik, amikor a ha nem is szomszédos, de nem is távoli magyarok előállnak azzal, hogy őstörténetüket tekintve ők mégiscsak törökök, és a magyarok mellett a törökökkel kellene barátkozniuk. (A kérdés ideológiailag akkor is érdekes, ha például az első világháborúban a bolgárok a törökök oldalán, de a szintén ortodox és szláv szerbek ellen harcoltak a központi hatalmakhoz csatlakozva.)

De rá lehetne kérdezni ennek kapcsán arra is, hogy miért érzik a turanisták úgy, hogy nekik kell közvetíteniük kelet és nyugat között. Ez a kérdés persze túlnyúlik a turanizmus kérdéskörén, és az annál általánosabb kompország-önképhez kapcsolódik. Ez az az önkép, mely nem veszi figyelembe, hogy bizony az egész régió Németország és Oroszország között ilyen kompországokból áll. Sőt, az angolok és franciák szemében ez már Kelet(-Európa), és Németország a Közép(-Európa). De a másik oldalon Oroszország is mint a Kelet és Nyugat közötti, sehová sem tartozó hidat határozza meg. Azt se lehet nagyon vitatni, hogy Törökország is egyfajta híd Kelet és Nyugat, Európa és Ázsia között – a szó szerint vett híd pedig éppen Törökországban található. Ezt az amúgy is bonyolult képet aztán tovább bonyolítja, hogy ma már Japán vagy Dél-Korea számos szempontból nyugatabb a nyugatnál is. Miből gondoljuk, hogy éppen a magyaroknak lehetne kiemelt közvetítő szerepük?

A turanizmus válasza persze valami olyasmi lenne, hogy mert mi vagyunk azok, akik tényleg keletről jöttünk, és nyugatiak között élünk. Csakhogy ez az érvelés akkor lehetne érvényes, ha fel tudnánk mutatni, mit tanultunk meg a nyugattól anélkül, hogy keleti megfelelőjét elfelejtettük volna. Még nehezebb kérdés, hogy ha a turanizmus egyfelől a kelet értékeit isteníti, akkor emellett miért a keletet akarja „civilizálni”, nyugatosítani, és miért nem merül fel benne, hogy a kelet értékeit közvetítse a nyugat felé. Talán azért, mert a turanista is olyan, mint az orosz oligarcha: szidja a nyugatot, de azért a gyerekét Amerikában taníttatja, és ha jól akarja magát érezni, Nyugat-Európába utazik nyaralni. A turanista is rajong a Keletért, de szíve mélyén mégiscsak a Nyugatot szereti.