A nyest olvasói bizonyára észrevették, hogy zegernyei nem írta meg áprilisban esedékes cikkét a Rénhírek rovatba. Ez a hónap kiesett a szerző életéből. A titok nyitja a kórházban rejlik. Az orvosok (és még ki tudja, kik) azonban úgy döntöttek, hogy ez az élet, s vele a cikksorozat még egy ideig folytatódjon. A feltámadás reményében tehát elballagtunk az akadémiára, hogy beszámolhassunk a 188. közgyűlés alkalmából rendezett Okok és okozat konferenciáról.

A konferencia címe tovább is van, és a lényeg a folytatásban rejlik. Az előadók a magyar nyelv finnugor rokonságával kapcsolatos vélekedések történeti, szociális és szociálpszichológia okait keresték s az okozatot elemezték. A finnugor nyelvrokonság hazai elutasításával kapcsolatos tudományos diskurzus napjainkban különösen időszerű – mint ahogy különösen időszerű volt a nyelvrokonság felismerésének pillanatában, s különös időszerűsége előreláthatólag az idők végeztéig fog tartani (Stephen Hawking szerint 100 évünk van még).

Az Okok és okozat konferencián megjelent hallgatóság létszámát a politikai beszédben elterjedt becslési móddal mintegy másfél millió főre saccolhatjuk. Ha netán mégis a realitások minden szépet és nagyszerűt lehúzó mocsarában kívánunk dagonyázni, akkor kb. ötvenen jöttünk össze. Az érdeklődők többsége nyelvész volt, örömmel láttuk köztük a témában publikált nem csak nyelvész, sőt Nádasdy Ádámot is (A gonosz Budenz). Az akadémikus urak sorában felbukkantak a finnugor és magyar őstörténet kutatásában a nyelvészekkel együttműködő régészek, etnográfusok és turkológusok is, de a konferencia előadásait végighallgatta Török László egyiptológus és Ritoók Zsigmond klasszika filológus is. (Köszönjük szépen.)

Az okokat és az okozatot Kertész András, az akadémia I. osztályának elnöke nyitotta meg. Rövid beszédében felsorolta a konferencia megszervezésének okait. Ezek a következők: 1) az akadémia küzd az áltudományokkal, 2) az I. osztály a magyar nyelv ügyét (is) szolgálja, 3) az I. osztály folyamatosan rákérdez az egyes tudományágak alapkérdéseire.

Az elnök után Bakró-Nagy Marianne, a levezető elnök bevezetője következett. A témára hangoló gondolatai között szerepelt, hogy a magyar nyelv finnugorságának megkérdőjelezése a 19. században kezdődött. Jelen konferencia pedig azért szerveződött, hogy e jelenség múltbéli és jelenkori társadalomtörténeti okait kutassa. Elhangzott még, hogy a dilettáns nyelvrokonítók érvelni nem tudnak, állításaikat nem igazolják, nem reflektálnak a történeti nyelvészet módszereire, és nem vesznek tudomást arról, hogy a történeti nyelvészet a világ minden részében elfogadott tudomány.

Az első előadó Johanna Laakso, a bécsi egyetem finnugor tanszékének professzora volt. Előadásának címe: A (magyar) finnugrisztikának még mindig legitimálnia kell önmagát?

Az előadó a problémát nemzetközi összefüggésekbe helyezte. Rámutatott arra, hogy az áltudományos nézetek minden országban, minden tudományban jelen vannak. (Ez persze nem vígasztal minket.) A bécsi finnugor tanszékről nézve a mi problémánk – a finnugor nyelvrokonság elutasítása – beilleszthető bizonyos nemzetközi trendekbe.

Johanna Laakso először Mark Newbrook: Strange Linguistics: A Skeptical Linguist Looks at Non-mainstream Ideas about Language című könyvéből (kiadó: Lincom Europa; München, 2013, társszerzők: Jane Curtain, Alan Libert, a könyv ismertetése itt) kölcsönvett terminust terjesztette ki a finnugrisztikára. Ez a terminus a Maverick linguistics.

Ebbe a kategóriába tartoznak a tudományon kívüli területre merészkedő nyelvészek, akik nem bizonyítható állításokat fogalmaznak meg, illetve tudománytalan érvekkel támadják a nyelvészet különböző ágaiban elért eredményeket.

A Maverick definíciója a Merriam-Webster szótár szerint: 1. an unbranded range animal; especially: a motherless calf; 2. an independent individual who does not go along with a group or party

Johanna Laakso ide sorolta Angela Marcantoniót, Kalevi Wiiket és Simo Parpolát is. Utóbbiakkal kapcsolatban a delirium emeriti kifejezést is emlegette, utalván egynémely idősödő professzorok azon téveszméjére, hogy ők most már mindenhez értenek. Említhette volna még Mario Alineit, az etruszk–magyar nyelvrokonság hirdetőjét is. Előadásában később arról is szólt, hogy a nyelvészet más területein dolgozó kutatók nem értik a történeti nyelvészet módszereit.

Johanna Laakso nemzetközi kitekintésében a pánszlávizmus, pángermanizmus problémájára is utalt, mint társjelenségre, majd a nyelvfejlődés és az etnogenetikus folyamatok bonyolultságát emelte ki. Erre két példát hozott. Az egyik a keleti szláv terjeszkedés volt a finnugorok által lakott erdőövezet felé, ahol nagy létszámú finnugor népesség szlávosodott el (lásd merják), a másik példa pedig a számi (lapp) nyelv és nép eredete, és az elfinnesedett számi szubsztrátumnépesség hatása volt a finn nyelvre és népre. Azzal kapcsolatban, hogy az őstörténet nem csak a magyaroknak fáj, Santeri Junttila kutatását idézte. Junttila arról készített statisztikát, hogy az interneten milyen gyakori téma egy-egy nép őstörténete. És itt végre tényleg jobban teljesítünk. Fájdalom, hogy a horvátok még jobban, a lista élén ugyanis ők állnak. Azért az ezüstérem is szépen csillog. (Szívesen olvasnánk statisztikát arról is, hogy az idegen bolygóról való származás terén hogy állunk. Vajon ilyen ökörség más nemzetek fiainak-lányainak is eszébe jut?)

Johanna Laakso azzal zárta előadását, hogy a finnugor nyelvrokonság tudományos legitimációja tény, problémák legfeljebb a politikai legitimációval lehetnek. Arról pedig, hogy az emberek nem értik a nyelvvel kapcsolatos tudományos fogalmakat, a finnugrisztika nem tehet.

A következő előadást Békés Vera tudományfilozófus tartotta A „nyelvrokonság” terminus fogalomtörténeti fordulatai címmel. Az előadó korábban már foglalkozott a finnugor nyelvrokonság kutatástörténetével, ez irányú munkássága jól ismert a finnugristák előtt. (Lásd A hiányzó paradigma című kötetét. A Rénhírek is írt a könyv finnugor vonatkozásairól.)

Békés Vera ezúttal arra helyezte a hangsúlyt, hogy a tudományok (s benne a nyelvtudomány) fejlődése során mely időszaktól beszélhetünk dilettáns kutatókról, dilettáns nézetekről. Megállapítása szerint az európai tudományosságban a 19. század közepén fordulat következett be. A tudósok átléptek azokon a vallási dogmákon, amelyek akadályozták a tények és megfigyelések tudományos értelmezését. Kibontakozott a modern tudomány. A folyamat kezdete még az előző századra nyúlik vissza. A közgondolkodásban és a tudományban az irracionalitással szemben fokozatosan teret nyert a racionális gondolkodás. A nyelvészet terén a Bábel-doktrinával kellett szakítani. A nyelvek eredetének ez a meséje már Herder számára sem jelentett tudományos magyarázatot (lásd Értekezések a nyelv eredetéről című művét). A magyar tudományban az 1870-es évekre tisztázódott a nyelvrokonság definíciója. Amíg a különböző tudósok eltérően értelmezték a nyelvrokonság fogalmát, vitáik során elbeszéltek egymás mellett. A modern tudomány előtt, a 19. század közepéig tevékenykedett tudósok nem nevezhetők a mai értelemben vett dilettánsnak. Ugyanígy, a magyar nyelv eredetét kutató korai tudósok sem nevezhetők dilettánsnak (mivel mindenki az volt, illetve senki sem).

Békés Vera után Ablonczy Balázs következett Néprokonság és néprokonítás: eszmei és politikai előfeltételek a két világháború között című előadásával. Amint bevezetőjében hangsúlyozta, Keletre magyar! A magyar turanizmus története című, nemrég megjelent könyvének gondolatait foglalja össze, de igyekszik egy-két eddig nem ismert összefüggésre is ráirányítani a figyelmet. Tette mindezt olyan iszonyatos sebességgel beszélve, hogy azzal erősen próbára tette a szavait jegyzetelni kívánó sajtósokat (értsd: zegernyeit).

Véleménye szerint a két világháború közti néprokonsági mozgalom a turanizmus megtisztított változata. A turanizmus jellemzőit tíz pontban foglalta össze. Kiemelte, hogy a turáni mozgalom csúcsidőszaka 1916–1918 között volt, s a turanisták nagy naivan azt gondolták, hogy a legfejlettebb turáni nemzet, a magyar küldetése turáni testvéreinek „szelíd”, kulturális gyarmatosítása. A Horthy-korszakban a Turáni Társaság állami támogatást élvezett, irodái a parlamentben voltak. A Turán című folyóirat kiemelten foglalkozott a nyelvrokon népekkel is. A finnugorközi kapcsolatok ápolását Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint és Teleki Pál is támogatta.

A negyedik előadó, Krekó Péter videóra mondta előadását, mivel jelenleg Bloomingtonban tartózkodik (Soros?:)). Egy finnugor témájú konferencián meglepő lehet a fellépése, de tudnunk kell, hogy doktori disszertációját az összeesküvés-elméletekről írta. Márpedig azokkal bőven el vagyunk látva (lásd Hunfalvy és Budenz mint Habsburg-ügynökök, a nem létező Trefort-idézet a finnugor nyelvrokonság politikai célú támogatásáról stb.)

Előadásában az eredetmítoszok és összeesküvés-elméletek szociálpszichológiai hátterét elemezte. Véleménye szerint a dicsőséges eredetmítoszok és az összeesküvés-elméletek hirdetői nem patológiás orvosi esetek (értsd: nem futóbolondok), hanem egy közösségi igény kifejezői. Ez a jelenség nem magyarspecifikus (ahogy erre már Johanna Laakso is utalt).

Az emberi közösségek a világot úgy értelmezik, ahogy számukra a legkényelmesebb. A dicsőséges múltról szóló mesék vágyteljesítők, ezért kellemesek. Népszerűségüket annak köszönhetik, hogy a közösség pozitív önértékelését erősítik. Nagyzásos téveszmékre különösen a kis nemzeteknek van szükségük. És különösen nagy szükségük van rá a politikai-gazdasági válságok idején. Az összeesküvés-elméletek szintén a válságos időkben szaporodnak el, de nem csak a válságperiódusokra jellemzők. Üldözöttnek ugyanis jó lenni. Ha üldöznek minket, akkor fontosak vagyunk, ha másokat is üldöznek, az csoportkohéziót teremt köztünk, az üldözöttség érzése politikai programot is adhat (állítsuk meg Brüsszelt…). Az összeesküvés-elméletekben hinnünk azért is hasznos, mert problémáink okozójaként valami külső erőt jelölünk meg, és ezzel elhárítjuk magunkról és közösségünkről a felelősséget.

A témakör általános összefoglalása közben az előadó konkrét példákkal is élt. A példák a politikai jobboldalról valók. Először Grespik László 1999-es cikkét idézte (A finnugor elmélet hazudik, Werbőczy István nem – Demokrata), majd a Jobbik 2010-es választási programjából olvasta fel a finnugor „származást” tagadó mondatokat. Összefoglalta a finnugorellenes nézetek alapelemeit is. Ezek a következők: a) a magyar múlt dicsőséges, b) ellenségeink (Habsburgok, zsidók stb.) letagadják a keleti származásunkat azért, hogy szolgaságba taszíthassanak minket, c) az akadémia ezeket a láthatatlan magyarellenes erőket támogatja, d) az igazmondókat elhallgattatják.

Az előadások után két előzetesen felkért hozzászóló nyitotta meg a vitát. Honti László előre bocsátotta, hogy neveket nem fog említeni, de szövegének nyomtatott változatában név szerint lesznek megbélyegezve bizonyosok. És amikor igen erős szavakkal ítélte el egyes tanult régészek és finnugristák téveszméit, és még további támpontokkal is szolgált ezen elmetévelygőkről, akik finnek és észtek, de van egy magyar barátjuk is, akkor arra gondoltunk, hogy szegény Pusztay János ismét a borsóval felhintett szégyenpadra lesz térdepeltetve.

Krekó Péterrel szemben Honti László úgy vélte, hogy a finnugor nyelvrokonság egyes ellenzői bizony tényleg nem százasok, a zsebükben hordják a diliflepnit. Azért megengedte, hogy nem mindegyikük bolond, néhányan csak feltűnési viszketegségben szenvednek.

A másik vitaindító expozét Róna-Tas András tartotta. A nürnbergi mesterdalnokokkal példálózott, és az opera szövegéből bontotta ki, hogy a német nemzeti tudatot a polgár képviseli, aki a tudására büszke, míg a magyar (és a kelet-európai) nemzeti tudatot a nemes, aki a származására büszke. Így hát a nemességet majmoló magyar társadalom mindenestül a származására akart büszke lenni, annál is inkább, mert úgy érezte, hogy megalázott élete és nemzete csak a dicsőséges múlttal kompenzálható. A hiedelmek gyökere tehát a társadalmi tudatban van, változás csak akkor várható, ha nem a származás, hanem a teljesítmény lesz a legfőbb érték. (Szontagh Gusztáv már a 19. században javasolta, hogy a magyarság nemzeti identitása ne a dicső múltra épüljön, hanem a közösen felépítendő szebb jövő víziójára. Hiába. Erről lásd Mester Béla írását a Magyar Őstörténet. Tudomány és Hagyományőrzés című kötetben. MTA BTK 2014.)

A vitaindító beszédek után többen szóltak, most csak néhány gondolatot emelünk ki. Vásáry István csatlakozva Johanna Laaksóhoz megerősítette, hogy a családfamodell alkalmas a nyelvrokonság szemléltetésére. Egyéb kiegészítései sorában Vámbéry Ármint méltatta, és szólt a Kurultájról meg a körülötte zajló habverésről is.

Kiss Jenő egyetemi oktatói tapasztalata alapján felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar szakos egyetemisták nem fogadják el a finnugor nyelvrokonság tételét. Ehhez csatlakozva Paládi-Kovács Attila azt mondta, hogy az akadémikusok sem. Korompay Klára idézte Horvát Jánost, miszerint hitet cáfolni nem lehet.

Zegernyei is erősen fontolgatta, hogy szólásra emelkedjék, mivel kissé hiányosnak érezte a konferencia programját. Ablonczy Balázs ugyan kiválóan bemutatta, hogy a Horthy-korszak közgondolkodásában milyen helyet foglalt el a finnugor nyelvrokonság eszméje, és hogyan viszonyult az őstörténet-szemléletet meghatározó turanizmushoz, de nem volt olyan előadó, aki vázolta volna a finnugor nyelvrokonság megítélését a 19. században. Márpedig akkor dőlt el minden. Zegernyei hiába nyújtogatta karját, hogy szólana, Klima László megelőzte. Újat azonban nem tudott mondani, adatait zegernyei írásaiból lopkodta össze.

Ezekből:

Mese a Habsburgokról és a finnugorokról. A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátsága;

Tiszteletet a magyaroknak! Üzenjünk Schlözernek;

Mahizeth, a lapp démon. Troglodita rokonság;

Bokolábrások, lyükik, paszkonczák. Jókai Mór, a nyelvész;

Reformkori magyar történészek működnek… Hunok és finnugorok a reformkor történelemtankönyveiben;

A magyar nemzetkarakterológia és az ősök szelleme.

A turáni dalnok

Végül is mindegy, hogy ki mondta, a lényeg, hogy erről is szó esett.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése