Friedrich Max Müller, nyelvész és orientalista 1823-ban született a németországi Dessauban. Meglehetősen jó helyre érkezett: az apuka, Wilhelm Müller költő volt, az anyuka pedig, Adelheide Müller az anhalt-dessaui hercegség főminiszterének lánya. A kis Max keresztapjának Carl Maria von Webert, a zeneszerzőt kérték föl.

A sokoldalú tudós

Egyetemi tanulmányait Lipcsében kezdte. Elég nagyot harapott a tudományokba: Spinozából doktorált, de közben intenzív nyelvi tanulmányokat is folytatott: a latin, görög, arab, perzsa, szanszkrit nyelvekkel foglalkozott. Berlinbe átmenve már szanszkrit szövegeket fordított, közben Bopptól indoeurópai nyelvészetet tanult. Párizsba szintén a szanszkrit nyelv tanulása céljából utazott, tovább Londonba pedig azért, hogy a Kelet-indiai Társaság szanszkrit nyelvű gyűjteményét tanulmányozza. Ezzel kezdődött karrierje Nagy-Britanniában. Az oxfordi egyetemen az összehasonlító vallástörténet kimagasló kutatója lett. Koncepciója szerint a mítoszok a természeti jelenségeket leíró metaforákból fejlődtek ki (ez a mítoszok szereplőinél nyilvánvaló, lásd Zeusz és a többiek). Max Müller sokoldalúságát bizonyítja, hogy közben a filozófia művelését sem hagyta abba – Kantot fordította angolra. És ami minket leginkább érdekel, hogy a történeti nyelvészettel is foglalkozott.

Max Müller és a történeti nyelvészet

A történeti nyelvészet módszerei, eredményei nagy érdeklődést keltettek Európában a 19. század 2. felében. Max Müllert számtalan helyre hívták meg nézeteit ismertetni. Az előadásaiból összeállított köteteket több nyelvre is lefordították, számtalan kiadásban jelentek meg. E köteteknek köszönhetően Max Müller a maga korában európai hírű médiaszemélyiséggé vált. Munkássága Magyarországon is felkeltette a figyelmet: sokan tőle szerették volna tudni, mi is az igazság a magyar nyelv eredete körül. Voltak nálunk mindenféle emberek, mint Vámbéry Ármin meg Budenz József, és a köréjük gyűlt két tábor, amely tücsköt, bogarat, kígyót, békát és más szörnyűségeket kiabált egymásra, miközben a finnugor avagy török eredetről vitatkoztak. A vitában nemcsak nyelvészek, de történészek, írók, költők is megszólaltak (pl. Arany, Jókai). Mi hát az igazság? Talán a messziről jött tudós tényleg tudja. Mindenesetre 1874-ben az akadémia külső tagjává választották. A korabeli érdeklődést jelzi, hogy Max Müller három művét is kiadták magyarul:

Müller Miksa felolvasásai a nyelvtudományról (Bp. 1874.)

Müller Miksa újabb felolvasásai a nyelvtudományról (Bp. 1876.)

Müller Miksa: A nyelvtudomány eredményei (Bp. 1878.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Felolvasásainak első gyűjteményében a nyolcadik (VIII. fölolvasás. Morphologikus osztályozás. 259–332.) tartalmazza a turáni gondolatot:

Az úgy nevezett turáni osztálynak egész nagy tömege ragozó vagy agglutinatív nyelvekből áll, és ez a turáni osztály magában foglalja valamennyi európai és ázsiai nyelvet, a mely nem tartozik az árja vagy a sémi családhoz, kivéve – ámbár még ez is kérdés – a sinai nyelvet, s a rokon nyelvjárásokat. (272.)

Max Müller a szanszkrit és perzsa szövegek olvasójaként és fordítójaként ismerte meg a régi perzsák által használt terminológiát: Irántól északra található Turán, ahol a perzsákat fenyegető és zaklató barbár pásztornépek élnek. Így hát Müller turáninak nevezte a nomád pásztorok nyelvét.

Turáni nyelvek

Max Müller eddig ismertetett nézeteiből látszik az az általános veszély, hogy a párhuzamosan művelt különböző tudományok nem kívánt kapcsolódásokat okozhatnak egy tudós elméjében. Így járt ő is, amikor arról beszélt, gondolkodott, hogy a nyelveknek lehetséges „nomád” és „földműves” csoportokra osztása:

A „turáni” nevezetet az árjának ellentéteképen használjuk, és alkalmazzuk az ázsiai nomád népfajokra, a földművelő árja fajoknak ellentétére. (273.)

A nyelvek jellegének, változásainak egyenes ági összekapcsolása a népek társadalmi-gazdasági fejlődésével a nyelvtudomány egyik zsákutcája (az utca végéig Marr jutott el, nézeteiről korábban már írtam). Találunk azonban egyéb különös gondolatokat is Müllernél. Először is leszögezi, hogy a turáni csoport nem nyelvcsalád:

Ez a turáni osztály nagyon fontos a nyelvtudományban. Némely tudósok meg akarják tagadni tőle a „család” nevezetet; és ha a „család” nevezetet csak olyan közel rokonságban álló nyelvekre lehet alkalmazni, a milyenek az árja vagy a sémi nyelvek, akkor a turániakat kétség kívül inkább osztálynak vagy csoportnak kellene mondani, mintsem nyelvcsaládnak. (272–273.)

Aztán úgy dönt, hogy talán mégis:

Vannak ezeknek a nyelveknek olyan közös elemeik, melyek szükségképen egy közös forrásból erednek, és alaki egyezéseik – ámbár egészen más jelleműek, mint az árja vagy sémi családbeliek – olyan fölötlők, hogy lehetetlen volna puszta véletlenséget látni bennük.(273.)

Max Müller nagyon különösen indokolja a turáni nyelvek összetartozását:

Hogyha azt remélnők, hogy a nyelveknek ezen roppant nagy tömegében ugyan olyan családi hasonlóságot találunk, mint a milyen a sémi és árja nyelveket jellemzi kétség kívül csalatkoznánk. De épen ennek a családi hasonlóságnak hiánya képezi a turáni nyelveknek egyik jellemző vonását. Nomád nyelvek ezek szemben az árja és sémi nyelvekkel. (273.)

Vagyis attól rokonok, hogy nem rokonok.

Utolsó idézetként csatolom a turáni nyelvek felosztását Max Müller módra:

Az északit urál-altájinak vagy ugor-tatárnak is nevezik. Ez a csoport öt osztályra szakad; a tungúz, mongol, török, finn és szamojéd osztályokra.

A délinek, Ázsiának déli részén, négy osztálya van; a tamul, vagyis Dekhán nyelve; a bhotîja vagyis a tibeti és bhotani nyelvek; a tái vagy is a sziámi nyelvek és a maláj vagyis a maláj és polynesiai nyelvek. (273.)

A Turáni-alföldön
(Forrás: Wikipédia)

A turáni átok

Nekem úgy tűnik, hogy Turánt Müller Miksának köszönhetjük. A német tudós tudományos ismeretterjesztő tevékenysége által Turán és a turáni nyelvek nálunk is közismert fogalommá váltak. Miként a kiirthatatlan parlagfű, úgy szökkent szárba Turán a magyar földön, majd virágporával minden útjába kerülő embert megfertőzött. Terjedése nyomán sokan gondolták, hogy a magyar is turáni nép, és a magyarok valahonnan a Turáni-alföld felől érkeztek a Kárpát-medencébe.

Eddig nem találkoztam olyan adattal, amely szerint Max Müller előadásainak magyarországi publikálása előtt a Turán és turanizmus fogalmak már használatban lettek volna hazánkban. Ha valaki korábbról is olvasta volna, kérem, jelezze. Az azonban bizonyos, hogy a turáni átok tipikus városi legendája csak a Turán fogalom megjelenése után keletkezhetett. Sejtésem szerint, tehát a 19. század utolsó negyedében.

Meglepetésemre a Wikipédiában találtam Turáni átok szócikket. A leírás szerint az átoknak három változata ismert:

1. A táltosok megátkozták Szent Istvánt és a magyarokat a kereszténység fölvétele miatt.
2. Még a honfoglalás előtt az ősmagyarok nem vették figyelembe a szent jóslatokat, ezért hullt rájuk az átok.
3. Vajk, vagyis Szent István megszegte a vérszerződést azzal, hogy apja után erőszakkal magához ragadta a hatalmat, pedig az Koppányt illette volna.

Az átok következtében nekünk, magyaroknak semmi sem sikerül. Persze, egyik változatnak sincs semmi alapja, hiteles történeti források nem szólnak egyik átokról sem. Az igazi turáni átok inkább az volt, hogy Max Müller ránk szabadította Turánt. Az átok hatására a nép ajkán megszülettek a turáni átok fent idézett változatai. Mind badarságok. Azóta is rágódunk rajtuk. Érdemes megnézni az interneten az idézett Wikipédia-szócikk megfilmesített változatát, valamint egy tévéműsorban zajlott beszélgetést. Borzasztóak.

Turanizmus

A turáni átok második fokozata a turanizmus megszületése volt. Eleinte ártatlannak látszott a kis jövevény. E mozgalom 1913-ban bontott zászlót, s vezetői közé a kor számos elismert szakembere sorakozott fel (Gombocz Zoltán, Németh Gyula, Teleki Pál stb.). A cél a magyarság ősi gyökereinek feltárása volt. Az első világháború, s következtében az ország nagy részének elvesztése azonban erős identitásválságot okozott a magyar gondolkodó értelmiség körében. A reváns vágya, a régi országhatárok visszaállításának igénye a turanisták táborát és eszméjét felhígította: egyre többen szerették volna, hogy Nagy-Magyarország még nagyobb legyen: a Kárpát-medencétől keletre, a sztyeppövezetben élő népek elhivatott vezetője csak a magyarság lehet. A tudóstársadalom fokozatosan kivonult a turanizmus mögül. Ezután a mozgalom folyóirata, a Turán az álmodozók, amatőr keletkutatók fóruma lett. A turanisták a magyarság egykori gazdasági, politikai és nyelvi szerepének túlértékelve, valamiféle naiv nemzeti romantika képviselői voltak. A turanisták egy része elfogadta a magyar nyelv finnugor eredetét, érdeklődtek a finnugor nyelvek és népek iránt is. Sokan szívesen befogadták volna a finnugorokat is a Kárpát-medencétől Japánig húzódó nagy magyar államba.

A 40M Turán harckocsi
(Forrás: Wikipédia)

A Turán harckocsi

A turáni átok a Turán harckocsi tömzsi testében teljesedett ki. Az ősmagyar sámánok feltehetőleg tényleg mondhattak valami átkot a magyar harci szekerek leendő tervezőire, mert sehogy sem sikerült nekik a dolog. Csak vakargatták a fejüket, hogy is fogjanak hozzá, végül azt tanácsolták a katonáknak, hogy inkább vegyenek valami külföldi típust. Így kerültek a magyar beszerzők Csehszlovákiába, ahol megvették a Skoda T-21 típusú harckocsi gyártási jogát. A Turán szó megcsúfolása, a turanizmus eszméjének lejáratása volt, hogy éppen Csehszlovákiától, Nagy-Magyarország egyik szétdarabolójától vettünk harckocsiterveket (:)). A Turán Vereckéig is alig jutott el, nemhogy a Turáni-alföldig. Gyenge volt a páncélja, kicsi volt az ágyúja. Amikor nagyobb ágyút tettek bele, akkor kiderült, hogy gyenge hozzá a motorja. Ráadásul mindene folyton elromlott. Hiába tervezték át többször is, fölöslegesen fecsérelték az erejüket, mivel 1941-re már végzetesen elavult volt. Nekünk soha semmi sem sikerül… Turáni átok…

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése