A közelmúltban sokat olvashattunk az iraki Kurdisztán területén lezajlott katonai és politikai események következtében kialakult átalakulásról, a kurd függetlenségi népszavazásról, az Iszlám Állam ellen küzdő pesmergák helyzetéről, a szomszédos, de kurd lakossággal szintén rendelkező államok és a nagyhatalmak e kérdésekkel kapcsolatos reakciójáról is.

Míg manapság inkább az iraki kurdok helyzetével foglalkozik a világsajtó, az 1925-ös évben a figyelem az akkorra a Szíria, Törökország, Irak és Irán között felosztott Kurdisztán területének egy másik darabkája felé irányult: a hazai lapok élénk érdeklődéssel számoltak be a mai Törökország területén, a Musztafa Kemál által vezetett modern Török Köztársaság ellen – sajátosan vallási köntösben – kibontakozó kurd felkelésről.

„A béke,  mely véget vet a békének”

A később a Brit Birodalmat tábornagyként és India alkirályaként is szolgáló Archibald Wavell (1883–1950) közelről szemlélte az első világháborút lezárni hivatott békeszerződések körüli tárgyalásokat. David Fromkin 1989-ben megjelent A Peace to End All Peace (A béke, mely véget vet minden békének) című könyvében neki tulajdonítja az alábbi mondást: „A háború után, mely véget vet a háborúnak, úgy tűnik, igen sikeresek voltak abban, hogy Párizsban megalkossák a békét, mely véget vet a békének.” Ha csak a kurdok helyzetét vesszük szemügyre, az minden bizonnyal elmondható, hogy az első világháborút követő békeszerződések velük ugyancsak szűkmarkúan bántak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az Oszmán Birodalom 1918-ban bekövetkező katonai és politikai összeomlása után az 1920-ban aláírt sèvres-i békeszerződés 62. cikkelye úgy fogalmazott, hogy a túlnyomóan kurd többségű területek –melyek Szíria és Mezopotámia (Irak) frissiben meghúzott határától északra, a szintén a sèvres-i béke által létrehozott (és a mainál jóval nagyobb területű) Örményországtól délre, valamint az Eufrátesztől keletre esnek –, a békeszerződés értelmében helyi autonómiát élveznek.

A békeszerződés 64. cikkelye arról rendelkezik, hogy amennyiben a szerződést követő egy év elteltével az említett területen élő kurdok a Népszövetséghez fordulnak, s bebizonyítják, hogy többségük a függetlenséget akarja, s amennyiben a Népszövetség úgy látja, hogy valóban képesek is a független államiságra, illetve meg is adja nekik annak lehetőségét, Törökország nem fog akadályt gördíteni az említett kurd területek függetlensége elé.

Fentiekből látható, hogy a sèvres-i béke csupán a mai Törökország területén élő kurdokkal kapcsolatban helyezett kilátásba autonómiát és valamiféle potenciális függetlenséget, a kurd lakosságú területek nagy részén szóba sem került ilyesmi.

Atatürk függetlenségi háborúja, valamint a sèvres-i békét felülíró 1923-as lausanne-i béke a kurd autonómia és függetlenség kérdését levette a napirendről. A törökországi kurdok elégedetlenségét csak tovább szította, hogy 1923-ban Törökországban kikiáltották a köztársaságot, 1924-ben pedig megszüntetették a kalifátust. 1925 februárjában az általános elégedetlenség élére egy bizonyos Szaid sejk állt, aki az iszlám jegyében háborút hirdetett a török köztársasági kormány ellen: Szaid sejk célja a kalifátus helyreállítása volt.

„A vallásos fölkelés: Hazaárulás!”

Az 1920-as évek közepének magyar sajtója és a hazai közvélemény nagy érdeklődéssel fordul a modernizálódó, Musztafa Kemál által vezetett Törökország felé: olvashatunk arról, hogy a hosszú és sikeres nemzeti felszabadító háború után hogyan veszi ki részét Magyarország Törökország újjáépítésében, arról, hogy milyen lehetőségei vannak a Törökországba irányuló magyar sör- és borexportnak, de a török–magyar sportkapcsolatok alakulásáról is (különös tekintettel a birkózásra), folytatva azzal, hogyan alakul a török nők emancipációja a modern Törökországban, hogy milyen a modern török színjátszás helyzete, egészen addig, hogy Kúnos Ignáccal, a kiváló turkológussal interjú jelenik meg a kalifátus felszámolása körül kialakult helyzetről. Azt persze még Kúnos Ignác sem láthatta előre, hogy a kalifátus 1924-es eltörlése egy évvel később a kurd felkeléshez vezet.

A felkelés maga is nagy érdeklődést váltott ki a magyarországi sajtóban: az ifjú, a függetlenségi háborúban győzedelmes és modern Törökország kurdokkal szembeni harca élénken foglalkoztatta a közvéleményt. A sajtó – úgy tűnik – a kemáli Törökország pártján áll: az igazságtalan sèvres-i békediktátum felülvizsgálatát sikeresen megvalósító, a hazája területét megszálló idegen csapatokat diadalmasan kiűző, országát modernizáló és a nemzeti egységet megvalósító Musztafa Kemál és az általa vezetett Törökország a trianoni határok közé szorított Magyarországon nem kis népszerűségnek örvendett.

A Pesti Hírlap 1925. február 27-i számában az alábbi hírt olvashatjuk „A török kormány elrendelte az ostromállapotot Kurdisztánban. A vallásos fölkelés: Hazaárulás! A kurdok Abdul Hamid fiát akarják trónra ültetni” címmel (az alább következő korabeli cikkeket eredeti helyesírással közöljük):

„Amióta a görögöket kiűzték Törökország területéről, a birodalom zárt nemzeti állammá lett, amelynek alig van számottevő idegen eleme. Megmaradt azonban az ország keleti szélein egy veszedelmes turbulens népség, a régi Kurdisztán lakói, ez az ősi asszir maradvány, mely a szultánok korában is sokszor megzavarta a birodalom békéjét. A kurdok rendezték évszázadok óta az örménymészárlásokat a Kaukázusban és megfékezésük mindenkor jelentékeny erőtt vett igénybe. A jelentések szerint a kurdok mostani lázadása vallási okokra vezethető vissza. Nagy részük a mohamedánizmus szunnita szektájához tartozik, vakbuzgó mohamedánok, akik tudni sem akarnak a kalifátus megszüntetéséről. Musztafa Kemal és az angorai nemzetgyülés valóban a végsőkig elment a radikalizmusban. Eltörölték a kalifátust, bezárták a felekezeti iskolákat, sőt nemrégiben megformálták a házasság intézményét is és törvényhozásilag eltörölték a poligámiát. Magától értetődő, hogy a régi vallásos despotizmusból nem lehet máról holnapra megteremteni egy modern európai országot és igen valószínű, hogy az elégedetlenséget csak diktatorikus eszközökkel tudták eddig is féken tartani.

A lázadás az El Aziz, Diabekir és Darsin vilajetekben tört ki. Az itt levő török csapatok és török csendőrség a felkelőkhöz csatlakoztak és így számuk vagy huszezer főre emelkedett. A lázadás élére Said sejk állott. A török kormány két hadosztályt küldött Kurdisztánba, ami a felkelés kmoly jellege mellett bizonyít. Párizsi jelentések szerint a lázadó kurdok a Korán tekintélyét akarják helyreállítani és az a szándékuk, hogy Selim Effendit, Abdul Hamid volt szultán fiát, ültetik a kalifák trónjára.”

A cikk a továbbiakban „Az angorai nemzetgyülés hazaárulásnak nyilvánít minden vallásos jelegű felkelést” alcímmel folytatódik:

„A nemzetgyülésen mondott beszédében Fethi bég miniszterelnök magyarázatot adott a felkelő mozgalom eredetéről és fejlődéséről.

Kiazim Kara Bekir pasa tábornok, az ellenzék vezére, biztosította a nemzetgyülést, hogy pártja támogatja a kormányt a felkelés leverésére irányuló erőfeszítésbében.

A nemzetgyülés egyhangulag elfogadta a kormánynak azt a javaslatát, hogy a felkelőktől megszállt zónában, valamint a szomszédos helységekben ostromállapotot hirdessen.

A nemzetgyülés épugy egyhangulag elfogadta azt a törvényjavaslatot, hogy hazaárulás vádja alá essék mindenki, aki vallási hagyományok és ürügyek takarója alatt politikai célok érdekében felkelést szít.”

Másnap, 1925. február 28-án a Budapesti Hírlapban az alábbi terjedelmes cikket olvashatták az érdeklődők Németh József tollából, aki cikkének „A kurdok zendülése” címet adta.

A „magyarok minden rokonszenve a megtámadott angorai kormány felé fordul”

Németh József írása egyfajta történelmi áttekintést kíván nyújtani a kurdokkal kapcsolatban, magyarázatot keresve az 1925-ös kurd felkelés közvetlen okaira, illetve reményt fogalmaz meg arra nézve, hogy a modern Törökország vezetése megtalálja a modus vivendit a kurdokkal. A kurdokkal kapcsolatban a cikk szerzője viszont azt reméli, hogy ők is belátják: jobb nekik a török állam fősége alatt, mint akárhol máshol. A szerző szimpátiája kétségtelen a kemáli Törökországgal szemben; különösen sokatmondó Németh József cikkének zárszava: „Ázsiának Európához közel eső részében egy erős, a haladás utjára lépett török állam léte: nemzetközi érdek. Ezért a magyarok minden rokonszenve a megtámadott angorai kormány felé fordul s reméljük, hogy a kurdok zendülését az uj török államiság kára nélkül fogja elintézni.”

„A világháborút követő évek egyetlen nagy, lélekemelő eseménye volt a török nemzeti erő ujjáéledése. Ehhez az kellett, hogy a török állami élet cselekvő középpontja kikerüljön Konstantinápoly korhasztó, bizánci bacillusokkal fertőzött levegőjéből. Az ázsiai haza ősereje nagyszerű erőfeszítésre képesítette török testvéreinket. Kiverték a modern hadiszerekben gazdag s a nyugati nagyhatalmaktól mindenképpen támogatott görög hadsereget s kiszabadították ázsiai birodalmuk természeti kincseit a nyugati kalmárvilág markából, mely már szabad zsákmányául tekintette őket s föltétlen szolgáinak a törököket. Ennek a nagy erőfeszítésnek jelentékeny tényezője volt a kurdok harcias, hőslelkű, természetes erejét megőrzött népe. Kétszeresen jelentős dolog tehát, hogy az ujjáéledést most intézményesen szervező angorai török rezsimnek éppen a kurdokkal akadt komoly baja.

A kurdokról keveset tud az európai nyilvánosság. Csak akkor szerepeltek a művelt világ sajtójában, amikor az örmények a kurdok által közöttük elkövetett mészárlások miatt vádaskodtak a kurdok, de főleg a török kormány ellen, a mely nem tudta vagy nem akarta megakadályozni az erőszakoskodásokat. Ezért szükségesnek látszik a kurd nép valóját és történelmi szerepét megvilágítani, hogy a megindult eseményeket megérthessük és méltathassuk.

A kurdok törzsei, – osiretjei – ma három államterület között oszlanak meg. Legsürübben Perzsia Kurdisztán nevű tartományát lakják, mintegy nyolcszázezren. Összefügg e területtel a török kurdok kisázsiai hazája, ahol a Taurus hegységben, a Tigris és két mellékfolyója környékén másfélmillió körül jár a számuk. Legkisebb a kurdok orosz, kaukázusi kontingense, a mely a félszázezer körül jár. Ma is ősegyszerűségben élő, pásztor nép. Egy részük, a jerli nevű megtelepedett törzsek, télen hegyvidéki sátraikban, kunyhóikban, falvaikban laknak; nyáron a legelőterületeken tanyáznak. Másik részük – a kocserek – inkább nomád életet él, nyáron a hegyek között, télen a Tigris folyó enyhe éghajlatu mellékén. Nyelvük, a kermandzsi, a perzsának egy tájszólása. De eredetük, vérük, lelkük, turáni. Mert az ősrégi Gugu, asszir nyelven Gardu, Kardu turáni nép leszármazottjai, amely a hettitákkal, susaiakkal, szumirokkal, akkadokkal egy időben és hasonló sullyal szerepelt a hajdankorban. Nevüket említik az ékírásos táblák: Mosudi, a híres arab történetíró pedig a tizedik században részletes etnográfiai adatokat jegyzett föl róluk. Hamar fölvették az izlám hitet és nem éppen engedelmes alattvalói voltak már a bagdadi kalifáknak is. A török uralom alatt, I. Szelim szultán Idriszre (Edrisi), a kurd származásu török történetíróra bízta a kormányzásukat. Ez, nagyon okosan, behozta ugyan a török megyéket, a szandzsák igazgatását; de helyi főnökökül mindenütt az elismert tekintélyű, régi származásukra büszke előkelőségeket tette. Ez a rend maradt fönn egészen 1829-ig, amikor a sztambuli kormány azonossá reformálta a kurd vidékek politikai szervezését a többiekkel. A modern közlekedési viszonyoktól távol álló, jóformán korlátlan szabad élethez szokott kurd nép azonban nehezen törődött bele az uj állami rendbe. Resid basa nagy erőfeszítéssel fékezte meg a zendüléseket 1834-ben s a sztambuli kormánynak 1843-ban, 1878-ban és 1880-ban ujra meg ujra fegyveresen kellett leverni a külön államiságra törő kurd zendüléseket. Az örményekkel, a kikkel nagy területen vegyesen laktak, 1878-ban kerültek halálos gyűlölségbe; a mikor Oroszország önálló Örményországot akart a maga javára alkotni s az örmények erős támogatói voltak e törekvésnek, mely a kurdok nagy számát is orosz igába hajtotta volna. Innen datálódnak az örmény-kurd surlódások, mészárlások. A keresztény örmények minduntalan Európához, főleg Oroszországhoz appelláltak, akárcsak a balkáni keresztények. A buzgó mohamedán kurdok pedig alkalomadtán ugy bántak velük, mint hitük és hazájuk ellenségeivel. A vérontásban az örmények sem voltak ártatlanok s a török kormánynak igazán nehéz lett volna az áruló, ellenséges, erőszakos örmények pártját fogni, a hazát és a törvényes uralmat védő kurdok ellen.

A kurdok közül a szultáni uralomnak sok előkelő tisztviselője, nagyvezére került ki. Vannak íróik, tudósaik, sőt van ujságjuk is. De e mellett természetes, hogy a kurd nép nagy tömege, a nyugati civilizációtól távol eső területein, ma is a régi korban él. Szentség neki a kalifa, akinek vallási természetű uralmát az angorai rezsim a szultán trónfosztásával együtt eltörölte. Szent neki a seriát, a Korán parancsain alapuló jogrend, társadalmi rend és szevezet. Tehát, miután az angorai török uralom ezek nélkül van, saját nemzeti uralkodó, király és kalifa alatt akar élni. Ezek a történelmi hagyományokon alapuló s történelmi előzményektől támogatott eszmék tüzelték, a hiradások szerint, a kurdokat arra, hogy fölzendüljenek az angorai kormány ellen s szembeszálljanak az ő lelkiviláguknak szokatlan, uj állami renddel. Ők nem tudják azt, hogy az uralkodók egyházi főhatalma az uj viszonyok között sok veszedelemmel jár, hogy sokszor akadályozza tiszta nemzeti politika követését; hogy a seriát sulyos békókat rak a haladásra, a gazdasági fejlődésre, arra a szabadabb, más szellemű társadalmi mozgásra, amely inkább megfelel az uj idők követeléseinek, főleg a gazdasági szükségletek megszervezésének, az állami követelmények kielégíthetésének. A Taurus hegyeiben és a Tigrismellék sikságain mindezek meg nem értett s nem méltányolt dolgok. De a török állami élet uj erőre emelése szempontjából életbevágó fontosságuak. Tehát a kurd mozgalom szinte végzetesen ellentétesnek látszik az uj török államiság, függetlenség és saját célu nemzeti élet elsőrangu érdekeivel.

Az angorai kormánynak sok energiára s még több bölcsességre, mérsékletességre van szüksége, hogy a kurdok által utjába gördített köveket kár nélkül elhárítsa. Annál inkább, mert bizonyosnak látszik, hogy a kurdok különködő nemzeti mozgalmában bizonyosan szerepet játszik a külső ösztönzés is, mint az arabokéban. A török birodalom szivében lakó kurdok ügye azonban sokkal fontosabb a török nemzeti életre nézve, mint a széleket lakó araboké. Biznunk kell tehát az angorai vezérekben, hogy azt az egész világot meglepő energiát és bölcsességet, amellyel uj életnek inditották a haldoklónak hitt török nemzeti és állameszmét, amellyel helyet biztosítottak maguknak a művelt nemzetek sorában s elismertették az uj török hazát, alkalmazni fogják a kurd zendülés megfékezésében is. Elvégre a kurdok is be fogják látni, hogy kielégítőbben élhetnek az angorai, mint valamely idegen hatalom uralma alatt s hogy a törökökkel együtt sokkal inkább biztosíthatják nemzeti életüket, mint ellenük törve s így az uj állam fenntartó és védő erejét gyöngítve. Ázsiának Európához közel eső részében egy erős, a haladás utjára lépett török állam léte: nemzetközi érdek. Ezért a magyarok minden rokonszenve a megtámadott angorai kormány fel fordul s reméljük, hogy a kurdok zendülését az uj török államiság kára nélkül fogja elintézni.”

Az 1925-ös kurd felkelést a török kormányerők nagyrészt már március végére le is verik, április közepén maga Szaid sejk is fogságba esik –  majd június 29-én kivégzik.

„Keleti udvariasság”

Szaid sejk kivégzésével kapcsolatban a Tolnai Világlapja 1925. október 21-i számában „Keleti udvariasság” címmel az alábbi írást találhatta a korabeli újságolvasó:

„Ha az udvariasság a magasabb kultúra jele, akkor az ázsiaiak sokkal magasabb kultúrfokon állanak, mint mi.

Legalább erre vall a következő igaz történet.

Said sejk, ki a kurdok fölkelésének vezére volt, a törökök fogságába került. Dirohekirbe [sic!] vitték, hogy ott kivégezzék. A török parancsnok fogadta a fogoly vezért, nagy tisztelettel üdvözölte őt és – a legcsekélyebb irónia nélkül – szeretetreméltóan kérdezte tőle:

’Isten hozta! Hogy szolgál az egészsége? Nagyon fárasztó volt az utazása?’

A sejk udvariasan válaszolta:

’Minden utazás fárasztó.’

’Talán valami betegség érte?’

’Köszönöm, nem. Elég jól vagyok.’

’Az étvágya? Rendben van? Megkínálhatom valami könnyű ennivalóval?’

’Nem, köszönöm, én igen óvatos vagyok – bizonyos diétát tartok – és most jelenleg böjtölni szeretnék.’

’Minden lehetőt el fogunk követni, hogy az itteni tartózkodását kényelmessé tegyük. Ne hívassak biztonság kedvéért egy orvost?’

’Köszönöm, nem kell. Allah mindnyájunk egészségére vigyáz.’

A parancsnok egy mozdulattal rámutatott a sejkre és fogolytársaira és így szólt az őrségnek: ’Vezessétek el őket, nyugalomra van szükségük!’

A nyugalom alatt az örök nyugalom volt gondolva. A sejket társaival együtt elvezették és agyonlőtték.

Az egész beszélgetés alatt mindkét fél egészen pontosan tudta, hogy áll az ügy és pár pillanat múlva itt lesz a végső perce az elítéltek életének.”

Attól függetlenül, hogy a Tolnai Világlapja által közölt fenti történet valóban megtörtént-e, az mindenesetre elmondható, hogy az 1925-ös kurd felkelés után a kemáli Törökország sokkal inkább centralizáló jelleggel lépett fel a kurdokkal szemben: előtérbe került a kurd nyelvhasználat korlátozása, az asszimiláció felgyorsítása és tovább erősödött az egységes nemzetállam építésének gondolata. Míg a függetlenségi háború idején maga Musztafa Kemál is természetes szövetségesként tekintett a kurdokra, akiknek képviselői ott ültek még az 1923-as török nemzetgyűlésben is, az 1925-ös kurd felkelést követően a „keleti udvariasság” halvány nyomai sem mutatkoztak a kemáli Törökország kurdokhoz fűződő viszonyában. A magyarországi sajtó azonban továbbra is igen nagy szimpátiával és – a sèvres-i békediktátum és az országhatárok sikeres felülvizsgálata miatt – talán némiképp irigykedve is tekintett a modern Törökországra.

Források:

Budapesti Hírlap

Pesti Hírlap

Tolnai Világlapja

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. Henry Holt and Co., New York, 1989

Flesch István: Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. Corvina, Budapest, 2004

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése