Kristóf nevű olvasónk végre tiszta vizet szeretne látni az indoeurópai kérdőszavak poharában.

A kérdésem azt hiszem történeti nyelvészeti magyarázatot kívánna, amelyet egyedül nem találtam meg, ez a következő észrevételen nyugszik, az angolban vannak wh- kezdetű kérdőszavak mint what, why stb., németben is w-vel kezdődőek (was, wie, warum etc.), sőt a szintén germán svédben is var, varför stb., míg a norvég nyelvben – legalábbis a Bokmålban – ezek hva, hvordan, hvilke etc., illetve az angolban is van ott van az a bizonyos how. Ezzel szemben más indoeurópai nyelvekben ezek [k] ill, [q] kezdetűek lehetnek, pl.: latin qui, hindí क्या [kjá] (mi). Mint nyelvészettel foglalkozó hallgató megkaptam a kérdést: no, hogy is vannak ezek rokonságban, (van-e egyáltalán rokonság?). Egy hipotetikus *khw hangra gondoltam, amiből esetleg származtathatóak volnának ezek az alakok, a [k] hang lekopásával és/vagy Grimm törvényévének alkalmazásával. De a szókezdő hangok sokféleségére végül nem találtam megnyugtató és koherens magyarázatot. Hogyan és milyen változások mehettek vége?

Tiszta vizet a pohárba!
(Forrás: Wikimedia Commons / jenny downing / CC BY 2.0)

Kedves Kristóf, nekem egyáltalán nem a szakterületem az indoeurópai nyelvtörténet, és nyilván itt a Nyest olvasói közt is sokan vannak, akik ezt nálam jobban tudják. De mégsem utasítom el a kérdést, mert amennyire hozzá tudok szagolni, elég jól tisztázható esetekről van szó, bár szerteágazó a történet.

Kezdjük azzal, hogy a a proto-indoeurópaiban (PIE) nem *khw-, hanem *k^w-- szókezdetet szoktak feltételezni, vagyis labializált [k] hangot, olyat, ami alapvetően [k]-nak hangzik, de másodlagos artikulációként, a [k] ejtésével egyidejűleg az ajkunkat a [w] ejtésének megfelelően kerekítjük, ezzel a szájüregünkben elég nagy üreget képezve, és így a [k] felpattanásakor kiáramló levegő sajátos hangot eredményez, tessék csak kipróbálni. Ennek a hangnak közvetlen folytatása a latinban qu-val írt hangkapcsolat: lehet, hogy valaha ezt is azzal a bizonyos labializált [k^w] hanggal ejtették.

De a világ nyelveiben általánosan megfigyelhető, hogy a történeti változások során a másodlagos artikuláció „sebezhető”, gyengék a túlélési kilátásai. Mivel az ilyen bonyolultabb, egyszerre több képzési mozzanatot tartalmazó hangok egyszerre több hangnak is a rokonai, könnyen leegyszerűsödhetnek, egybemosódhatnak azokkal. Így a [k^w]-ban a legkarakteresebb vonás a veláris (a szájüreg hátsó részén képzett) zárhang, ezért könnyen egyszerűsödhet [k] hanggá (például az indoiráni nyelvekben, így a Kristóf által idézett hindiben). A [k]-nak más sorsa is lehet, például a [w]-mozzanat megmaradásával réshanggá gyengülhet (így a proto-germánban labializált [h], vagyis [h^w] lehetett a kérdőszavak kezdőhangja). És elölképzett hangokhoz hasonulva palatalizált változatok, így [cs] is származhat belőle, mint a perzsában ([cse] ’mi’). Sőt, mint az indoeurópai nyelvtörténetben is láthatjuk, a két fő vonása, vagyis az, hogy zöngétlen zárhang is meg labiális is, a változás során [p] hangot is eredményezhet (például az oszkban meg az umberben, az ógörög több változatában és több kelta nyelvben), hiszen ez zöngétlen zárhang is meg labiális is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Anélkül, hogy az egyes nyelvcsaládokat és nyelveket végigvennénk (nem beszélve az egyes kérdőszavakról, hiszen például a magánhangzó minősége is befolyásolja a változásokat), megállapítható, hogy a további változások gyakorlatilag ugyanolyan vágányokon haladtak tovább, mint a korábbiak. Így a latin qu- az újlatin nyelvekben [k]-vé egyszerűsödött, a germán [h^w] pedig általában [w]-vé, mint az angol what, where stb. esetében (azt hiszem, a svéd és a német [v] ennek erősödéséből származik), vagy [h]-vá, mint az angol who és how szavakban.