Múlt alkalommal arról írtunk, hogy az ókori görögök és a rómaiak hogyan és miért foglalkoztak azzal, amit ma nyelvészetnek hívunk. A történetet folytatjuk: mi változott és mi nem változott a középkorban? Kit érdekelt az univerzális szintaxis avagy az óangol feltételes mód?

Nem volt olyan sötét a középkor: még nem jelentek meg a harcos nyelvművelők
(Forrás: iStockPhoto)

Latinul-e tudsz?

Az ókor végére Európa déli részén kialakult és megszilárdult egy tudományos hagyomány, amelyet grammatikának neveztek. Ez főleg a nyelv régen felismert építőköveinek, a hangoknak/betűknek és a szavaknak a tulajdonságait írta le, osztályozta, rendszerezte, hogy ezáltal felkészítse a diákokat a fejlett nyelvi és fogalmazásbeli készségeket igénylő magasabb tanulmányokra, a jogászi, bírói, közhivatali vagy politikusi szerepekre. A birodalom nyugati felén a grammatika kizárólag a latin nyelvet írta le, hébe-hóba pillogva a görög felé egy kicsit. A jelek szerint soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az etruszk, az oszk, a gall, vagy bármely más arrafelé beszélt nyelvet tudományos igénnyel tanulmányozza – aki valamire vinni akarta, előbb-utóbb úgyis csak a latint használta, a birodalom területén a többi nyelv jóval az ókor vége előtt ki is halt.

A Kr. u. 6. századdal kezdődően aztán megváltozott a helyzet. A Római Birodalom nyugati fele megszűnt – kulturális értelemben voltaképp csak az 500-as évek végére – viszont terjedni kezdett a kereszténység, Európában a latint használva hivatalos és liturgikus nyelvként. Mivel iskolákat ekkor már kizárólag az egyház tartott fenn, írástudó embernek lenni egyet jelentett azzal, hogy valaki latinul tud. De a középkor előrehaladtával már germán, kelta, szláv, avagy éppen magyar anyanyelvű gyerekeket kellet latinul megtanítani, amire az ókorból örökölt latin grammatikák nem voltak alkalmasak. A folyamatos pedagógiai kísérletezés nyomait őrzi a középkorból fennmaradt sok iskolai nyelvtan, az ókori anyagot szétszedték, újrakeverték, bibliai példákkal egészítették ki, a nehezebb részeket kihagyták, néha pedig az egész nyelvtant hexameterbe szedték.

Est adjectivum substantivo sociandum

in simili genere casu simili nomeroque.

Jelzőt főnévhez helyesen kapcsolni csak így tudsz:

nemben, esetben, számban is egyezzék ez a két szó. [saját ford. Cs. A.]

Vagy csak provanszálul és óangolul?

A latint, a görögöt és a hébert a középkor folyamán a három szent nyelv néven emlegették. Ennek gyökere az volt, hogy az evangéliumok elbeszélése szerint Jézus keresztjére ezen a három nyelven készült a nevezetes felirat, mely szerint ő a zsidók királya (a középkorban nem különböztették meg a hébert és az arámit, ezeket egyaránt héber vagy zsidó nyelvnek nevezték). A három szent nyelv közül azonban Európában – legalábbis a keresztények – csak a latint ismerték ténylegesen, és mivel a komolyabb írásbeliségnek a középkor végéig ez volt az alapvető nyelve, az iskolákban csak latint tanítottak, és tudományos igénnyel is többnyire csak a latint írták le.

Ezdrás (Ezra), a hagyomány szerint a Tóra összeállítója, egy koraközépkori kódex ábrázolásán
(Forrás: Wikimedia commons)

Vannak azonban érdekes kivételek. Angliában például a 11. század végéig jobbára az óangol volt a királyi udvarok hivatalos ügyeinek nyelve is, a latin az egyházon kívül szinte peremhelyzetben volt. Egészen egyedülálló módon már 1000 körül eszébe jutott egy kiváló tudós szerzetesnek, hogy a teljes iskolai tananyagot megírja óangolul, és ebből többek között a grammatika el is készült – bár ez nem annyira óangol nyelvtan önmagában, mint inkább egy egyszerű összehasonlító nyelvtan, amely a latin nyelv tanulásához szolgál bevezetőül (hasonlóan egyébként Sylvester János félezer évvel későbbi latin–magyar grammatikájához).

Még érdekesebb a provanszál (okcitán) nyelv esete. Mint ismeretes, a 11. századdal kezdődően felvirágzott a trubadúrművészet, a 13–14. századra pedig már a nyelvterület határain kívül (pl. Itáliában) is termettek provanszál nyelven író és éneklő trubadúrjelöltek, a pusztító albigens hadjáratok viszont súlyos csapást mértek az okcitán területre nemcsak politikai, de kulturális értelemben is. Ezek nyomán egy toulousi költő-céh-szerűség, a mai napig létező Consistoire du Gai Savoir rendszeres trubadúrversenyeket hirdetett a 14. század elejétől, hogy a színvonalat fenntartsa. A középkori minőségbiztosítás jegyében közzétettek egy vaskos könyvet is, amelyben lefektették a szép költészet mércéit és normáit – ez pedig nem kezdődhetett egyébbel, mint a grammatika alapos tárgyalásával. Így adódik az, hogy a korai provanszál nyelvtanok egyike a Leys d’Amors, vagyis A szerelem törvénye címet viseli.

Hölgy és lovagja
(Forrás: Wikimedia commons)

Az egyetemi nyelvtan egyetemessége

A középkor második felében, a 12. század folyamán egy egészen újszerű, nagyon erősen elméleti irányultságú nyelvtudomány kezdett kialakulni a párizsi egyetemen. Ez már nem pedagógiai céllal művelt grammatika volt, hanem kifejezetten elméleti nyelvészet, és így is hívták (a grammatica speculativa ezt jelenti a középkori latinságban, és nem spekulatív grammatikát vagy bármi ilyesmit; a másik mai neve az irányzatnak modista grammatika). Egyfelől azt szándékozott vizsgálni, hogy az emberi nyelvre úgy általában mi jellemző – de ezt úgy tette, hogy kizárólag a latint vizsgálta. Másfelől foglalkozott azzal is, hogy miként függ össze a nyelv és a gondolkodás, ez pedig már kifejezetten filozófiai kérdés. Az utóbbiban Arisztotelész nyomdokain járva azt tételezték fel, hogy a gondolkodás, a fogalomalkotás megelőzi a nyelvi megformálást, tehát a valóság az elménken mintegy átszűrődve ölt nyelvi formát. (Ezt majd később, a 18–19. században némelyek megfordítják, és azt állítják, hogy a gondolkodás szűrődik át a nyelven és nem fordítva, tehát a különböző anyanyelvű emberek másképpen gondolkodnak.)

Nyelvészeti szempontból a legfontosabb talán az, hogy a középkor folyamán először a modisták foglalkoztak mondattannal (szintaxissal). Érthető, hogy ez volt az a területe a nyelvtannak, amely a legkésőbb fejlődött ki, hiszen elvontabb fogalmakkal kell dolgoznia. Arról, hogy a szavak vagy a hangok mik, talán könnyebb fogalmat alkotni, mint arról, hogy mi az alany–állítmány viszony, és miért fontos. A modisták – egyébként az ókor egyetlen latin szintaktája, Priscianus nyomán – a jelentésviszonyok segítségével írták le a szintaktikai viszonyokat. Az alanyt a tárgytól pl. az különböztette meg szerintük, hogy az előbbi ugyanarra vonatkozik, mint az ige. Egy erősen leegyszerűsített példával élve ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy a Péter megütötte Palit mondatban azért Péter az alany, mert Péter is Péter, aki ütött, az is Péter, Pali viszont nem Péter – ezért ő csak tárgy lehet, alany nem. A valóságban persze ennél jóval bonyolultabb és kifinomultabb elemzéseket írtak a derék párizsi tudósok, amelyeknek a mai napig sem feltétlenül értjük minden részletét.

A középkor folyamán tehát ebben a három formában létezett a nyelvtudomány: voltak egyszerű iskolai latin nyelvtanok, volt teljesen esetlegesen egy-egy nyelvtani leírás egy-egy európai nyelvről a latinon kívül, és végül volt valami, amit elméleti nyelvészetnek vagy nyelvfilozófiának nevezhetünk. A 16. századdal kezdve aztán gyökeres fordulat áll be a nyelvészetben, mint szinte minden másban: de ez már a következő cikk témája lesz.