Itt most nem azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy a nyelvtudománynak az a formája, amellyel a közoktatás magyar nyelvtani anyagában találkozik elvileg minden diák, mennyire jó akár szakmailag, akár pedagógiailag. Azt a kérdést fogjuk körbejárni, hogy a nyelvvel való tudományos igényű foglalkozást mikor, melyik korban miért tartották fontosnak Európában. Egyáltalán, miért alakult ki, miért maradt fönn és hogyan változott az idők folyamán az a tudomány, amit nyelvészetnek hívunk?

Az athéni iskola, ahogy azt Raffaello elképzelte
(Forrás: Wikimedia commons)

Tudomány az, ami érdek nélkül érdekes

Az alaptudományokra az jellemző, hogy a tárgyukat önmagában és önmagáért vizsgálják. Nem azért, mert a tudósoknak valami szándékuk van vele, valamire használni akarják, hanem azért, mert a valóság és benne az ember minél alaposabb megismerését önmagában értékes tevékenységnek tartják. Hogy aztán az így felépített szellemi kincseket mire használják később (pl. jól használható szótárakat vagy helyesírás-ellenőrző programot készítenek), az egy másik kérdés – ez az alkamazott tudományok feladata.

A nyelvet önmagában és önmagáért nagyon sokáig nem vizsgálták. Ilyen értelemben a nyelvészet sokáig (tulajdonképpen az újkorig) nem volt alaptudomány. De ha nem önmagáért, akkor miért kutatták? Mi volt benne az érdekes, és mire lehetett használni a nyelvtudomány eredményeit?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Már az ókori görögök is... vagy ők még nem?

Ha teljes képet akarunk kapni, az ókorig kell visszamennünk. Európában – természetesen – a görögök voltak a nyelvtudomány megalapítói. Nagyon sok kérdéssel nem foglalkoztak, amit ma érdekes nyelvészeti kérdésnek tartanánk: egyáltalán nem érdekelte őket például a görög és az idegen nyelvek kapcsolatának, különbségeinek, viszonyának kérdése, holott kereskedőnép lévén rengeteget érintkeztek idegenajkúakkal. Szintén nem érdekelte őket a görög nyelv belső változatossága (amivel ma a szociolingvisztika és a nyelvjáráskutatás foglalkozik), holott a görögöt (mint a legtöbb nyelvet) sok nyelvjárásban beszélték, és ezek közül több is irodalmi rangra emelkedett.

Az ógörög nyelvjárásai (barna: dór, sárga: aiol, szürke: ión, lila: attikai, zöld: árkádiai-ciprusi)
(Forrás: Wikimedia commons / Fut. Perf.)

De akkor mi érdekelte őket? Alapvetően két dolog. Az egyik az volt, hogy a nyelv megfelelő használatával másokat befolyásolni tudunk, ily módon előnyökre tehetünk szert. Nyilvánvaló, hogy az ókori görög világnak azon a részén, amelyben demokrácia volt, ez létfontosságú lehetett. Mind a közügyekben, mind a peres ügyekben történő döntéshozatal hosszas szóbeli tárgyalás útján zajlott, jogilag képzett bírók nem voltak (mivel jogi szakképzés sem volt), írott jogforrás alig-alig volt, gyakorlatilag minden azon múlott, hogy az érdekelt felek meg tudták-e győzni az eljárás felelős résztvevőit (népgyűlést, hivatalnokokat, bírókat).

Erre a felismerésre korabeli viszonyok között szinte teljes iparág alapult, melynek művelőit szónokoknak (rétoroknak), tanárait szofistáknak hívták. Sajnos az idevágó források igencsak gyéren maradtak fönn, de eléggé biztosnak látszik, hogy sok olyan kérdéssel, amellyel ma a pragmatika nevű tudományág foglalkozik, már ők is foglalkoztak (pl. a mondatok ún. illokúciós ereje, azaz a felszólítás, a kérés stb. mibenléte és nyelvi megformálása).

Ma badarság, egykor bölcselet

A másik kérdést, amely az ókori görögöket érdekelte, a szavak és dolgok (vagy elegánsabban: a nyelv és a valóság) viszonyának kérdéseként lehet leírni. Miért van az, hogy bizonyos hangalakok (vagy írott formák) a valóság bizonyos elemeire vonatkoznak, és nem másokra? És egyáltalán: miben áll pontosan ez a viszony? Mit jelent az, hogy egy szó jelent valamit?

És itt ismét föl lehet tenni a kérdést: miért érdekelte ez a derék görög tudósokat (filozófusokat), legalábbis némelyiket? Nem tudjuk biztosan. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a tudás természetéről alkotott képük játszott ebben szerepet. Mivel felismerték, hogy mindenféle tudásunk nagy részét az általunk használt nyelv segítségével szerezzük, értjük meg és adjuk tovább (az ókorban elsősorban beszéden keresztül), a nyelv és a valóság viszonyának kérdése létfontosságúvá vált. Ha nem tudjuk, a szavak miért és hogyan jelentenek bármit, amit jelentenek, tudásunk alapjai válnak bizonytalanná.

A lakoma (szünposzion, azaz együttivás), ahogy Anselm Feuerbach képzelte
(Forrás: Wikimedia commons)

Hogy erről a kérdésről mi mindent írt Platón, aztán Arisztotelész, majd utánuk sok kiváló elme, nem fogjuk itt részletesen elmesélni. Azt azonban tudni kell, hogy az egész későbbi európai tudományosságot meghatározó logika, mint tudomány, voltaképpen ebből az érdeklődésből, kjielentő mondatok és a bennük és köztük fennálló nyelvtani kapcsolatok elemzéséből nőtt ki. Szintén ennek az érdeklődésnek a lenyomata az az elképzelés, hogy a szavak olyan darabokra oszthatók (végső soron hangokra/betűkre), amelyeknek önmagukban jelentése van (pl. Platónra megy vissza a gondolat, hogy a l hang síkosságot, a r hang folyékonyágot jelent). Ezt a nyelvészet már régen kivetette magából, mint tudománytalan badarságot, de a ilyen, ún. hangszimbolikai alapú nyelv-magyarázatok az európai nyelvészet teljes története során fel-felbukkantak. (Megjegyezzük, hogy itt nem a stilisztikai hangszimbolikáról beszélünk, aminek természetesen megvan a létjogosultsága, hanem azokról az elképzelésekről, amelyek a nyelvet telejs egészében hangszimbolikai alapon akarják magyarázni.)

A nyelvtan mint tantárgy

Ebből a kétfajta érdeklődésből, a szónoklattan és a filozófia érdeklődéséből alakult ki – csírájában a sztoikus filozófusoknál, kifejlettebb formában voltaképpen már inkább a rómaiaknál – az iskolai nyelvtan, azaz a grammatika. Ennek a tantárgynak a célja az volt, hogy a felsőbb tanulmányokra felkészítse a diákokat. A felsőbb tanulmányok az „érett” ókorban háromféle dolgot jelenthettek: filozófiát, jogot és szónoklattant (mai fogalmainkkal élve inkább közszereplést). Mivel mindhárom leginkább a nyelvi kifejezőkészségre támaszkodott, a grammatika az iskolai oktatásban nagy szerepett kapott.

Ókori lakoma a búvár sírjából, egy itáliai görög kolóniából
(Forrás: Wikimedia commons)

De hogy nézett ki a grammatika és tulajdonképpen mit vizsgált? Azokat az elemeket írta le a lehető legnagyobb részletességgel, amelyekből a nyelv áll. Vagyis – korabeli elképzelés szerint – a hangokat/betűket és a szavakat. A hangokat hasonlóság alapján osztályozták, az osztályoknak neveket adtak (pl. a zárhangokon belül a hehezetteket már a görögök szőrösnek, a sima zöngétleneket kopasznak nevezték el), valamint foglalkoztak a szótagok tulajdonságaival (ez a versek helyes kiolvasása miatt is fontos volt). De a nyelvtanok legnagyobb részét mindig a szavak, szóosztályok leírása tette ki.

A szavakat olyan tulajdonságaik alapján, mint pl. ragozhatóság, az esetek vagy az idő kifejezésének képessége, különféle típusokba sorolták. Ma ezeket nevezzük szófajoknak; az ókorban a beszéd részeinek hívták őket. Egyenként leírták nyelvtani tulajdonságaikat (pl. a főnévnél azt, hogy lehet köznév vagy tulajdonnév, jelenthet elvont fogalmat vagy konkrét fizikai létezőt, lehet egyszerű vagy összetett szó, és esetek szerint különféle alakjai vannak). A példák nem azt a célt szolgálták, hogy a nyelvet belőlük megtanulhassa az, aki nem beszéli még, hiszen az ókori nyelvtanok kivétel nélkül mind anyanyelvi latin, illetve görög beszélők számára készültek (vagy legalábbis a nyelvet már nagyon haladó szinten beszélő barbár származású diákoknak). A cél az volt, hogy felépítsenek egy fogalmi keretet, amelynek a segítségével egyáltalán a nyelvi jelenségekről beszélni lehet, hiszen a magasabb szintű tanulmányokra a diákok pontosan ezáltal váltak alkalmassá.

Hogy az ily módon iskolai tananyaggá vált nyelvészetnek mi lett a későbbi sorsa, a következő részekben fogjuk elmesélni.