Emese kérdéseinek első látásra semmi közük a nyelvészethez. Másodikra sincs nekik, semmi kétség. A nyelvhasználat szabályozásának, a nyelvhasználati szokásoknak a peremterületeire vonatkoznak ezek a kérdések, talán éppen ez az érdekességük. Íme az első kérdés:

Az olyan vizes palackokra miért írják rá, hogy ásványvíz, ha nem tartalmaz legalább 1000 milligramm/liter ásványi-anyagot?

Van egy hétköznapi kifejezés, az ásványvíz, aminek ugyanakkor van egy technikai értelmezése is. A hétköznapokban az ásványvíz olyan kútvíz, forrásvíz, amiben megbízunk, azt gondoljuk, hogy tiszta és egészséges. Technikai értelemben viszont sokkal bonyolultabbak a használati ismérvei. Rendeletek szólnak arról, hogy mikor lehet egy terméket ásványvíznek nevezni (nem idézem ezeket, mert sok feltétel van, például külön meg van adva, hogy milyen ásványból legalább mennyinek kell lennie benne – de még az 50 mg/l oldott ásványi anyagnál kevesebbet tartalmazó vizet is lehet „Nagyon csekély ásványianyag-tartalmú természetes ásványvíz”-nek nevezni).

Emese kérdésére a szabatos válasz az, hogy a nyelv használatának számos színtere közül a termékmegjelölést nem nyelvi-nyelvészeti szabályok, szokások, konvenciók szabályozzák, hanem a kereskedelmi rendeletek (és azok a szabványok, amelyekre ezek a rendeletek hivatkoznak). Ezzel szemben például a hétköznapi kommunikáció sokféle helyzete közül a kifejezések használatát néha csoportnormák, máskor egyéb szokások szabályozzák. Néha meg teljesen esetleges szabályok is beleszólnak, például egy sajtóterméknél az idióta főnök mániái, vagy az iskolában az illető tanár dilijei.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Jelentős különbség a hétköznapi és a hivatalos nyelvhasználat között, hogy a hétköznapi nyelvhasználatban a jelentések nem pontos definíciókra épülnek, így nem változhatnak meg egyik napról a másikra. Lehet, hogy az egyik nap még forgalmazhatunk egy terméket ásványvíz, rum vagy pálinka néven, a másik nap már nem – vagy éppen fordítva. A hétköznapi nyelvben azonban nincs olyan, hogy valami ma még kutya, folyó vagy híd, holnap azonban már nem az. Sokan ma is pálinkaként emlegetik azt a terméket, melyet hivatalosan már csak körte ízesítésű szeszesitalként szabad forgalmazni. A tudomány nyelve ilyen szempontból átmeneti, hiszen az egyes kutatók különböző értelemben is használnak egy-egy terminust, időnként azonban mégis központilag szabályoznak ilyen kérdéseket: így történt, hogy a Plútó egyik napról a másikra megszűnt bolygó lenni.

Azért érdekes vonása ez az emberi nyelvnek, mert a döntően íratlan törvényszerűségek alapján működő rendszerbe, vagy inkább a rendszer mellé, olyan részrendszerek kapcsolódhatnak, amelyekben a kifejezések használatát egészen más szabályok határozzák meg: jogi előírások, szabványok, mindenféle szaktekintélyek. Például sok betegségnek van hétköznapi neve is, de ezeket elég „tudománytalanul”, össze-vissza használjuk (gondoljunk csak arra, hányan panaszkodnak influenzáról attól függetlenül, hogy valóban influenzások-e), és az orvosi szabványok is sokfélék (például országról országra változik, hogy egyes betegségeket milyen szimptómák együttese alapján szabad vagy kell diagnosztizálni). Van olyan eset is, amikor a hétköznapi nyelv használói azt hiszik, hogy létezik tudományosan vagy jogilag meghatározható használata egy kifejezésnek, pedig nincs is. Ilyen kifejezés a gazdaságban a spekuláció. A hétköznapi életben mindenféle elmarasztaló képzetek társulnak ehhez a szóhoz, pedig közgazdaságilag nincs értelme a spekuláció és a befektetés megkülönböztetésének, talán csak olyan különbség van, hogy a kockázatosabb befektetéseket szokták spekulációnak nevezni. De nincs kockázatmentes befektetés, így minden befektetés spekuláció (hiszen a befektetett pénz megszaporítására irányul), és minden spekuláció befektetés (hiszen azon alapul, hogy valamibe pénzt fektetünk).

A következő kérdés nagyon hasonló problémát vet fel. Egy olyan kifejezés használatáról szól, amelyet használnak történészek, politológusok, újságírók, politikusok és hétköznapi emberek, és ezek mind más-más használati szabályokat követnek ilyenkor. Ezért eleve nem tűnik értelmesnek önmagában az a kérdés, hogy mit is jelent ez a szó:

Egyes politikusok és más emberek miért nevezik az 1945-1989 közötti magyarországi időszakot kommunista diktatúrának? Tudtommal Magyarországon nem alakult ki a kommunizmus ebben az időszakban, csakis a szocializmus, és a két fogalom nem ugyanaz. Így egyértelműen eme „diktatúra” áldozatait a kommunista diktatúra áldozatainak nevezik, helytelenül.

Nemrégen a generativizmusról szóló írásom elején éppen én utaltam arra, hogy a különböző -izmus végű kifejezéseket össze-vissza osztogatják az emberek egymásnak, és ügyeltem arra, hogy én a generativizmus kifejezést annak szigorúan technikai értelmében használjam, ahogy azt a keletkezésekor meghatározták. De tudomásul kell vennem, hogy mások máshogy is használják, és csak akkor bírálhatom őket érte, ha valami soha nem tapasztalt módon használják, légbőlkapott okokból.

A kommunista szó használata is pont ilyen. Eredeti meghatározása Karl Heinrich Marxtól (1818–1883, magyarosan Marx Károly) származik, bár ő már korábbi irányzatokra is ráfogta, hogy azok kommunisták voltak. A kommunizmus lényege az osztály nélküli társadalom, ahol a termelőeszközök az egész közösség tulajdonban vannak, mindenki képességei szerint dolgozik a közjóért, és a közös javakból mindenki szükségletei szerint részesedik. Valóban soha sehol nem létezett kommunista társadalom, és sokan úgy gondolják, hogy nem véletlenül, mert a gyakorlatban kivitelezhetetlen utópiáról van szó.

Tény, hogy a szocialisták egy részének kétségtelenül az a cél lebeg a szeme előtt, hogy a kommunizmus megvalósuljon. (A szocializmus egy nagyon tág kategória, amely a társadalmi szolidaritás előmozdításának nagyon sokféle módját foglalja magába; a kommunizmus a szocializmus egyik szélsőséges irányzata.) És annak ellenére, hogy a szocialistáknak mindig csak egy kis csoportja volt kommunista, a szovjet világrendszer országai és néhány más csatlós ország kormánya papíron vállalta a kommunizmus célja felé törekvést. Ezért kezdettől fogva sokan kommunistának nevezték ezeket az államokat, illetve berendezkedésüket, sőt, minden hivatalos tisztségviselőjüket. Országonként, csoportonként vagy akár sajtótermékenként változik, hogy a szocialista vagy a kommunista szót használják-e ezeknek a megjelölésére. De nagyjából mindenki érti, hogy miről van szó, hiszen ezeknek az országoknak a mindegyikére a demokrácia hiánya volt jellemző, igen távol álltak az osztály nélküli társadalom eszméjétől, és bennük a társadalmi szolidaritás általában még annyira sem érvényesült, mint fő ellenségeikben, a tőkés gazdaságon alapuló államokban.