A magyar nyelvstratégia történetével foglalkozó cikksorozatunkban már szó esett a nyelvművelés elnevezés problematikusnak tartott mivoltáról, terminológiai helyzetéről, a magyar nyelv többközpontúságának kérdéséről. Ezen kívül megvizsgáltuk, hogy az 1995. októberi ülés egyik vitaindítója, Balázs Géza tanulmánya mennyiben egyezik a Magyar Nyelvstratégiai Intézet feladatait meghatározó kormányrendelettel. Most Fábián Pál hozzászólását ismertetjük.

Fábián Pál (1922–2008)
(Forrás: matud.iif.hu)

Bezzeg a focira van pénz, a nyelvművelésre meg nincs

Miután Benczédy József befejezte hozzászólását, Fábián Pál pár perc erejéig önmagának adta meg a szót. Először is azt taglalta, hogy a nyelvművelésre jóval kevesebb pénzt fordít az állam és az Akadémia, mint a megelőző években bármikor. Ezt egy nagyon szemléletes hasonlattal érzékeltette:

Az állam – nem tudom, tervszerű volt vagy nem volt tervszerű – és az Akadémia a nyelvművelés mögül tulajdonképpen de facto kivonult. Keserű kimondani, de kimondom: ma egy vidéki harmadosztályú labdarúgócsapatnak nagyobb az anyagi támogatottsága, mint az egész magyar nyelvművelésnek. […] Ha nem kap megfelelő infrastruktúrát a magyar nyelvművelés (nem azt mondom, hogy dúskáljunk az anyagi javakban), minden össze fog omlani egyik napról a másikra. […] Nagyon szomorú a helyzet, és még szomorúbb lesz, ha az Akadémia nem látja azt be, hogy a nyelvművelésre társadalmilag van szükség, és hogy a magyar nyelvnek súlyos kára lesz abból, ha a nyelvművelés leáll.

Forrás: Wikimedia Commons / Wilson Delgado

Eltekintve attól, hogy olykor ki lett mondva, hogy a nyelvművelés áltudomány, az azért elég szomorú, hogy közel húsz év alatt semmi sem változott ilyen téren. A társadalmilag valóban fontos tudományos és kulturális tevékenységekre (az oktatástól kezdve a különféle művészeti ágak támogatásáig) nem jut kellő ráfordítás az államtól. Ennek fényében pedig nem meglepő, hogy például a közoktatás (amit az egyetemi kutatások is befolyásolnak jobb esetben) nem tud mit kezdeni a társadalmi és egyéni különbségekkel vagy a különböző hátrányos helyzetű tanulókkal.

A gondolatmenet azért is nagyon érdekes, mert jól szemléleti azt a társadalmi beidegződést, hogy Magyarországon három dologhoz biztosan mindenki ért: a politikához, a focihoz és a nyelvhez (a negyedik az oktatás, de erről itt nem esik szó). Továbbá megállapíthatjuk Fábián Pál hozzászólásából azt is, hogy a focira már akkor is volt pénz, ellenben egy szerinte társadalmilag hasznos dologra nem.

Fábián Pál megjegyzéséből egy dolgot mindenképp érdemes kiemelni: azt, hogy fölmerül, hogy a nyelvművelésre nincs társadalmilag szükség. Azért nincs, mert a hagyományos nyelvművelés nem szól egyébről, mint egyesek személyes, szubjektív utálatának, nemtetszésének a kivetítésről más nyelvhasználók irányába. Vagyis egyes kifejezések tiltásáról, megbélyegzéséről, ami kivetül a nyelvhasználókra is. Persze, ha úgy értjük a nyelvművelést, hogy az a nyelvi ismeretterjesztést, tanácsadást vagy nyelvi műveltség gyarapítását célzó tevékenységet jelenti, akkor semmi gond nincs vele. Ám Fábián Pál nem erre gondolhatott – a hozzászólása további része legalább is erre utal:

Szöget ütött a fejembe, hogy nem kellene-e Balázs Gézával egyetértve tevékenységünket nyelvstratégiának átkeresztelni, hátha azt jobban megérti pl. egy mai közéleti ember […] vissza kellene térni talán a Nyelvművelő Bizottság-hoz, ha nem merjük a nyelvstratégiai vagy nyelvpolitikai megjelölést vállalni. A nyelvpolitikai-t semmiképp sem ajánlanám, mert a politika szó veszélyessé vált.

A politika szó veszélyessé vált
(Forrás: Wikimedia Commons / Willtron / CC BY-SA 3 0)

Majd Fábián Pál így folytatja:

A Tolcsvai Nagy Gábor-féle tanulmányban van egy sarkalatos mozzanat, a nyelvi differenciálódási tétel. A szerző ne haragudjon meg, de én ebben nem hiszek. Tudniillik: ha a mai magyar nyelvet differenciálódó folyamatban levőnek vélnénk, akkor ez azt involválná – mivel differenciálódni csak korábbi egység tud –, hogy pl. az én diákkorom magyar nyelve, az 1930-as évek magyar nyelve egységesebb volt, mint a mai.

[…] én abban sem hiszek, hogy a regionális változatok olyan nagyon el akarnának különülni a központi magyar nyelvi normától. Nem hiszek abban, hogy pl. a Dunának az északi partján egy más, külön normájú magyar nyelv van – mert nincs. […] De hát akkor nekünk miért kell egy differenciálódási elmélet jegyében a magyart sok-sok változatra szakítani?

Fábián Pál félreértette vagy szándékosan nem értette Tolcsvai Nagy Gábor tanulmányának ezt a részét, így hamis állítást adott Tolcsvai Nagy szájába. A tanulmányban ugyanis nem arról van szó, hogy régebben egységesebb volt a magyar nyelv és most kezdett pluralizálódni. Sokkal inkább arról, hogy ez a pluralista nézet nem olyan régen kezdett itthon kibontakozni, és a nyelvészet központi témájává válni. Ezt Tolcsvai Nagy Gábor ekképp fogalmazza meg az említett vitaindító tanulmányában, szinte előre reflektálva Fábián Pál kritikájára:

Föltételezhető, hogy a hazai nyelvművelésnek a szűkítő nézőpontja összefügg a szociolingvisztika kissé nehézkes befogadásával, művelésének a kívánatosnál lassúbb megindulásával. Ismeretes, hogy a hetvenes években megindultak már szociolingvisztikai kutatások itthon is, például Bernstein nézeteinek ismertté válása nyomán, a hátrányos helyzetek felmérésére, e kutatásokat azonban nem engedték kibontakozni. […] Nem arról van szó, hogy korábban ne lett volna nyelvi rétegződés a magyar nyelvben, ill. hogy ezt a magyar nyelvtudomány és nyelvművelés nem ismerte volna föl, legalább részlegesen. Inkább arról, hogy a csoport-önkinyilvánítás megnyíló lehetőségét maguk a csoportok, rétegek kihasználják, s nyelvhasználatukban régebbi hagyományokra (például nyelvjárásokra, városi nyelvváltozatokra) vagy újabban kialakított nyelvváltozatokra támaszkodnak, azokat erőteljesebben érvényesítik.

Sok réteg alkot egy egészet
(Forrás: Wikimedia Commons)

Tehát nem kell „egy differenciálódási elmélet jegyében a magyart sok-sok változatra szakítani”, hanem egyszerűen azt kell belátni, hogy a magyar nyelv nem egységes, többféle változatban él, és ezek a változatok bizonyos szempontból igenis eltérnek a központi standard normától. Ez az eltérés lehet csupán egy-egy kifejezés, de lehet akár egy, a standardnak nem megfelelő, mégis következetesen alkalmazandó szabály (pl. nákolás vagy suksükölés).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Summázva tehát: Fábián Pál teljesen jogosan nem hitt abban, hogy a nyelvváltozatok olyan nagyon el akarnának különülni a központi normától, illetve hogy a magyar régebben (az ő idejében) kevésbé volt egységes. De Tolcsvai Nagy Gábor nem is ezt mondja, hanem arra próbál rávilágítani, hogy a nyelvművelés hagyományos felfogása tudománytalan és idejétmúlt, bárhogyan is nevezzük azt.

Lehet nyelvpolitika, nyelvi tervezés, vagy nyelvművelés a tevékenység neve, ha az előíró szemléletet követi, ugyanúgy káros és társadalmilag nemhogy nem hasznos, hanem egyenes kártékony. Az egész elnevezéssel kapcsolatos problémafelvetésről pedig a következő vicc jut eszünkbe:

– Professzor úr! Igaz, hogy ön veri a feleségét?

– Nem igaz. Nem vagyok professzor, csak egyetemi docens.

Felhasznált irodalom

Nádasdy Ádám (2008): A hír igaz

Nyelvi tervezés, nyelvi politika II. rész: Tájékoztató; Hozzászólások (1996), Magyar Nyelvőr 120/4, 380–402.

Tolcsvai Nagy Gábor (1996): Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben, Magyar Nyelvőr 120, 237–249.