Brávo LvT, így kell! A cikk utolsó bekezdése: „Maga a nő főnév uráli eredetű, és a legtöbb rokon (csak?) nyelv ma is őrzi. Ezzel szemben a nő ige eredetére nincsen magyarázat. Alapvető fogalmi jelentése, szerteágazó szócsaládja, más, ősi örökségként ránk maradt igékhez (fő, sző, lő stb.) hasonló felépítése mind arra utal, hogy ősi örökség, ám megfelelőit a rokon nyelvekben nem találjuk.”

1. NŐ. A nő(l) és a nő (nőnemű lény) természetesen ugyanaz a szó. Hiszen a nőstény az, amitől minden NŐL. Az L, mint igeképző azonban nem ősi (s az R még fiatalabb). Ezt az archaikus, azonos módon képzett finn és a héber igék bizonyítják, amik diftongusra végződnek. A héber ná = mozdul, nóa = moccanás (magyar: nyű), ní’á = mozgatás. A héber nu! ugyanaz, mint a finn és magyar no! (na, mi lesz? csináld már!).

„...megfelelőit nem találjuk...” Na, ez szégyen. A világ összes nyelvében sem találod?... ha nem keresed! Bizony, a kínaiban sem véletlenül ugyanaz a „nő”.

2. FŐ, P/F hangváltás. A finn pee=fő-fej, pú=fa, peelle=fölé. A héber pe=száj, píja=szájacska, szívóka. A magyarban fő-fej és a puja (kisgyerek). Közös értelem: felemelkedő, szívó (a fa is) – s a J a legrégibb igeképző. Megállapítjuk, hogy a finn pee-pú a legősibb igeszerűek. Magyarázat: az igeszerűek olyan archaikus szavak, amelyekben a szófajok (ige, főnév, melléknév) még nem különültek el. És a fő-fől (megfőzik)? A finn palá=megég, héber paul=megcsinált, elkészített és szenvedő ige.

3. SZŐ. Az S/Sz ősi elődje a T. A W sem őshang, elődje mély diftongus, ált. O/U. A héber towe=fon, szivi=rostos (szövet, szivacs), szovech=sző, fon. A finn sieni=szivacs. A magyar „sző” a legrégibb, de (az Sz és a késői Ő miatt) már nem ősszó, csak ősi igealak.

4. LŐ. A héber loa=kráter, garat, laba=láva (lövell), láng. A szónak két ősképe van: a tűzhányó és a nyelvet öltő ragadozó gyíkfélék. A lő sem ősszó már - de igen, ősi igealak.

@Fejes László (nyest.hu): Addendum. Veszelszki Antal 1798-ban így ír: „A’ gyökere kettős tökforma, egyike friss, a’ másik pedig hervadt forma. A’ kettős gyökérnek kettős a’ haszna: mert a’ frissel élünk, hogy a’ férjfiúság megerősbödjön; a’ hervadtal pedig ad coercendam libidinem, hogy a’ bujaságot el-óltsuk magunkban.”

A nőszőfű elnevezés már az első szakmunkákban megjelenik, így Szikszai Fabricius Balázsnál (poszthumusz 1590-ben Pesthy Gáspár által bővítve és megjelentetve) mint <nöszö fü>. Ugyanitt van <Ember Erő fű> is.

@LvT: Remek, volt egy olyan érzésem, hogy más nyelvekből is eredhet a forrása! Köszönjük!

>> Ami a nőszőfű nevét illeti, arra vonatkozólag sajnos nem találtunk adatot, hogy pontosan miért kapta nevét, de elképzelhető, hogy afrodiziákumként tartották számon, vagy valamiért párzó állatokra, emberekre emlékeztette névadóját. <<

A nőszőfű és a kosbor elnevezések megkülönböztetése már a modern tudomány visszahatása, a népnyelvben ezek egymás szinonimái (voltak). A kosbor nemzetség tudományos neve <Orchis>, amely a görög <όρχις> /orkhisz/ ’here (hímivarszerv)’ szóval azonos. A növény hagymája ugyanis herére hasonlít, és ezért valóban afrodiziákumnak tekintették az ókortól napjainkig. Ennek alapján a bujaságukról elhíresült szatírokhoz is kapcsolták e növényeket, ezért sokáig a tudományos nevük is <Satyrion> volt. en.wikipedia.org/wiki/Satyrion

Az orchideák magyar népi elnevezései közt a <nőszőfű>-n kívül Rácz János adatolja a <meresztőfű>, <embererő>, <bergő burján> (← <bereg> ’párosodik’), <bazgófű> neveket, de idejön az <agármony> (ma agárkosbor), <ebmony>, <rókamony> (← régi <mony> ’here’).

Németül <Geilwurz> ’bujagyökér’, <Bocksgeil> ’bakbujaság’, <Heiratsblume> ’házasságvirág’, <Venusblume> ’Vénusz-virág’, <Knabenkraut> ’legényfű’, <Stendelwurz> ~ <Ständelwurz> ’állványgyökér’, ill. <Bocksbeutel> ’bakhere’.

A tarlóhere (Trilofium arvense) népies neve pedig uborkabagzó fű. Hívják uborkanősző fűnek is.