József a Facebookon kérdezett tőlünk:

A fej (fő) és a fej (tej) között hol lehet a kapocs.
Tudom, egyik ige, másik főnév, de rovással ez mindegy.

Amíg a rént fejik, tartani kell a fejét...
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nos, mielőtt a két fej eredetére kitérnénk, több dolgot is tisztáznunk kell. Az egyik, amit nem értünk, hogy hogyan kerül ide a rovás. Feltételezhető, hogy olvasónk a székely rovásírásra gondol, de nem világos, hogy jön ez a képbe.

Először is: az írás a beszédhez képest mindig másodlagos. Az írásnak igen ritkán van szerepe a nyelvtörténeti változásokban. Ilyen esetként említhetjük pl. a magyar laptop vagy egérpad szavak [laptop], ill. [egérpad] ejtését. (Az előbbi esetében létezik a [leptop] ejtés is, de az utóbbiban már nincs [egérped].) Ezekben az esetekben a szavakat nem az eredeti angol kiejtésüknek megfelelően vettük át, hanem úgy, ahogy az eredeti szavakat kiolvasnánk, ha magyarul lennének írva. (Persze ezekben az esetekben szerepük lehetett a magyar lap és pad szavaknak is.) Szerepet játszik az írás a betűszavak, rövidítések kialakulásban: ezek között vannak olyanok is, amelyeknél már el is feledkezünk róla, hogy rövidítésekről van szó. Ezt akár a helyesírás is tükrözheti (tévé, vécé), de persze a szó története szempontjából mindez irreleváns. Ilyen jelenségekkel azonban csak fejlett íráskultúráknál találkozhatunk, a magyar fejek története ennél sokkal régebbre nyúlik vissza.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Van másik oka is, amely miatt a rovásírásra való utalás érthetetlen. Ez pedig az, hogy a szófajokat egyébként sem szoktuk írásban jelölni. Legalábbis azokban az írásrendszerekben, amelyeket magyar nyelvű szövegek írására használni szoktunk, vagy akár használatuk valamiképp valószínűsíthető. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szófaji különbség nem akadálya az azonos származásnak: a nyom, a les és a fagy esetében például azonos eredetű szavakról van szó, és ez jelentésükből a laikus számára is sejthető.

Szóba jöhetne még az, hogy ha az egyik szóban az e zárt lenne, a másik szóban nyílt, akkor lehetne olyan írás, mely megkülönbözteti ezeket, míg egy másik nem. Erről azonban ebben az esetben nincs szó.

A fej főnév

A főnév esete az egyszerűbb: ez, mint annyi más testrésznevünk, az uráli korból származik. A legtöbb rokon nyelvben van megfelelője, vagy ugyanebben a jelentésben, vagy pedig ’(valaminek a) vég(e)’ jelentésben. Sajátos a lapp, ahol ’a rén szarvának a legvastagabb, a fejnél levő része’ jelentésben fordul elő.

A fej szabályos alakja egyébként fő lenne (bizonyos jelentésekben ez még ma is előfordul), a fej alak a feje ragozott alakból alakult ki, pontosabban vonódott el. (A változás sokban hasonlít ahhoz, ami a nő és a nej esetében történt.) Az tehát, hogy egybeeshet a fej igével, egy kései fejlődés eredménye, és véletlen.

A fej ige

A fej ige története már nem ennyire egyértelmű. Két elképzelhető magyarázatát találták, mindkettő szerint finnugor eredetű, de ez a két magyarázat is bizonytalan. Jobb viszont egyelőre nincs.

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a magyar szónak csak a mordvinban van megfelelője, ez már önmagában is bizonytalanná teszi az etimológiát. Ráadásul ez a szó a nyelvjárások nagy részében ’szűr’ jelentésben fordul elő, bár van, ahol ’fej’ jelentésben is használatos. A tejjel kapcsolatos munkálatoknak köszönhetően az utóbbi jelentésből fejlődhetett az előbbi (tudniillik a nyelvhasználók érezheti a fejés elmaradhatatlan részének a tej leszűrését, később a szó jelentheti csak ezt, illetve még később bármilyen folyadék szűrését).

A másik lehetséges magyarázat, hogy az észt piim ’tej’, finn piimä ’aludttej’ szavakkal függ össze. Ebben az esetben a -m(ä) olyan képző lenne, mely igéből képez főnevet, és a szó jelentése kb. ’fejet; amit lefejtek’ lehetett. Sajnos azonban azt a feltételezett pii- ’fej’ igetövet, amely ezt az elemzést alátámasztaná, nem sikerült kimutatni.

Akár e két magyarázat valamelyike helyes, akár egy harmadik forrásból származik a fej ige, az egészen biztos, hogy semmi köze a fej főnévhez. De ezen nem kell csodálkozni: egészen természetes, hogy bizonyos szavak hangalakja véletlenül esik egybe. A magyarban gyakran emlegetett példa a vár (mely mindkét jelentésében gyakori). Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nem csak a szótári alakok eshetnek egybe: a mész esetében a főnévi jelentés szótári alak, az igei nem. Az, hogy melyik alak kerül be a szótárba, szintén véletlenszerű.