Flórián nevű olvasónk a magyar nyelv egy furcsa anomáliájával kapcsolatban kérdez minket.

„A szolgáltatónak kell fizetni.”

Ez a mondat csak nekem kétértelmű?

Azt hiszem ez a magyar nyelv legnagyobb hibája. Az ilyen mondatban szerintem nem lehet eldönteni, hogy a beszélő szerint ki a cselekvő: „a szolgáltató” vagy „nekünk” azaz „mi”, illetve egy általános alany.

Hogyan lehetne ezt a problémát kiszedni a nyelvből?

Nyilván körülírással, más megfogalmazással egyértelműsíteni lehet, de ez nekem akkor is állandó zavart okoz. Másnak nem?

Először is tisztázzuk, hogy a jelenlegi egyetemi hagyományos magyar nyelvtan tankönyve, a Magyar grammatika szerint ebben a mondatban (illetve általában a kell mellett) a főnévi igenév, azaz a fizetni az alany. Ezt elvileg az is alátámasztaná, hogy Mi kell? kérdésre válaszolunk úgy, hogy Fizetni. Valójában a nyelvhasználók jelentős – főként nyelvtant nem tanult – része számára inkább a Mit kell? kérdés hangzana itt jól, ami inkább arra utalna, hogy a főnévi igenév ebben az esetben tárgy. Mindenesetre akár így, akár úgy, az biztos, hogy a szolgáltatónak, illetve a beilleszthető nekünk semmiképpen sem alany, mivel a magyar nyelvtanok csakis alanyesetben álló főnevet tekintenek alanynak. Hasonlóképpen nem beszélhetünk cselekvőről sem, hiszen az ilyen mondatok nem arról szólnak, hogy valaki cselekszik, hanem arról, hogy fennáll egy olyan állapot, amelyben valakinek – erkölcsi vagy gyakorlati értelemben – szükségszerű cselekednie.

Az olvasónkat zavaró kétértelműség tehát nem abból ered, hogy a szó két különböző szerepet tölthet be, hanem abból, hogy a mondat szerkezetében két különböző szóhoz kapcsolódhat. A mondatban a szavak szükségszerűen egymást követik (lineárisan rendezettek), ám mégis érezzük, hogy egyes szavak szorosabban, mások kevésbé szorosan tartoznak össze – ráadásul nem is feltétlenül szomszédos szavak között a legerősebb a kapcsolat. Például a Szeretem a hosszú fülű, szőrös fehér nyuszikat simogatni mondatban a simogatni – természetesen a nyuszikat mellett – legszorosabban a szeretemhez kapcsolódik, holott az van tőle a legtávolabb.

Hosszú fülű, szőrös fehér nyuszi
(Forrás: Wikimedia Commons / Clevername)

Az igékhez kapcsolódó szavak általában messze elvándorolhatnak az igétől a mondatban, és azt, hogy az igéhez kapcsolódnak, az esetük jelzi. (Az esetet a magyarban általában az esetet az esetrag fejezi ki, de nem mindig: a személyes névmásuknak sajátos alakjaik vannak: pl. nem azt mondjuk, hogy minek, hanem azt, hogy nekünk.) Egy-egy igéhez több névszó(s szerkezet) is kapcsolódhat, ilyenkor a különböző esetek jelzik, hogy az ige által kifejezett eseményben melyik szó melyik résztvevőt fejezi ki. Például az ad ige esetében három résztvevő van: aki ad, akinek adnak, és amit adnak (ezeket szakszóval tematikus szerepeknek hívják). Az Éva adott egy almát Ádámnak mondatban az Éva alanyesete jelzi, hogy ő az, aki ad, az Ádám -nak ragos alakja pedig azt, hogy ő az akinek adnak. A probléma ebben az esetben abból ered, hogy a mondatban két olyan ige is van, mely részes esetű (így nevezik azt az esetet, melyet a magyarban általában a -nak/-nek rag jelöl) főnevet követel: a kell és a fizet.

Három szerep
(Forrás: Wikimedia Commons / seraphyn, the olod Latinoamerican´s / GNU-FDL 1.2)

A fizet esetében akkor is részes esetbe kerül az, akihez a pénz kerül, ha nem kelles mondatban szerepel: Az adót az államnak fizetjük. Ezt a kört én fizetem nektek. Kinek fizetsz? Hasonlóképpen részes esetet használunk a kell mellett, még akkor is, ha olyan ige szerepel mellette, melynek egyébként csak alanya van, vagy ha a tárgya nem is ige: Egy ekkora gyereknek ilyenkor már aludni kell. Kinek kell kávé? Csupán véletlen, hogy két ilyen szerkezet kombinálódik: mivel ez viszonylag ritka, a nyelv nem szorul rá arra, hogy ezt feltétlenül kiküszöbölje. Azt már csak az érdekesség kedvéért mondjuk el, hogy a hagyományos nyelvtanok szerint mindkét esetben részes határozóról van szó – ami a fizet esetében érthető, hiszen valóban részesülőről, kedvezményezettről van szó, a kell esetében viszont már nehezen magyarázható meg, hogy miben is részesül az, akinek valamit meg kell tennie.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Olvasónk kérdésére mégis azt kell válaszolnunk, hogy a nyelv igenis törekszik ennek kiküszöbölésére. Két olyan szerkezetet is meg tudunk nevezni, melynek használatával a félreértés elkerülhető.

Az egyik szerkezet régebbi, és igazán csak akkor küszöböli ki a félreértést, ha a szerkezet valamelyik résztvevője személyes névmás. A magyar főnévi igenév ugyanis személyragozható. Ha mi vagyunk azok, akiknek fizetniük kell, akkor mondhatjuk azt is, hogy A szolgáltatónak kell fizetnünk. Ha az egyeztetés kötelező lenne, akkor az A szolgáltatónak kell fizetni mondat is egyértelmű lenne, ahogyan most az A szolgáltatónak kell fizetnie is az. A főnévi igenév személyragozása azonban visszaszorulóban van, nyilván többek közt azért is, mert ritkán van rá szükség.

A másik kiküszöbölési mód az A szolgáltató kell(, hogy) fizessen (ill. a Mi kell, hogy a szolgáltatónak fizessünk) típusú szerkezet. Úgy tűnik, hogy ezek egyre inkább terjednek akkor is, amikor nincs félreértési lehetőség (El kell(, hogy) gyere), de erősödésében talán az is szerepet játszik, hogy bizonyos esetekben ennek használatával könnyen elkerülhető a félreértés. Jósolni persze nem merünk, lehet, hogy ez a szerkezet kiszorítja a korábbit, lehet, hogy végül visszaszorul, de az is lehetséges, hogy e kettő sokáig együtt él.

Forrás: Wikimedia Commons / David Goehring / CC BY 2.0

Olvasónkkal szemben nem gondoljuk, hogy a magyar nyelv valamilyen hibájáról van szó. A nyelvekben mindig vannak hasonló félreértési lehetőségek. Részben ezek a nyelvi változások mozgatórugói. Ugyanakkor a kiküszöbölésükre végbemenő változások olyan szerkezeteket is létrehozhatnak, melyek máshol vezetnek félreértésekhez. Odáig azonban ezek a változások sosem fajulnak, hogy valóban súlyos megértési nehézségeket okozzanak. Ráadásul a valóságban a megértést mindig segíti a szövegkörnyezet is.