Előző cikkünkben annak lehettünk tanúi, hogy egy népszerű sportlap hogyan szerzett magának befolyást nyelvhasználati kérdésekben. A Nemzeti Sport rendszeres magyarítási pályázataival vissza akart szorítani bizonyos elterjedt, de idegen – zömében angol – eredetű szakkifejezést. Amint láthattuk, az egymással versengő szómagyarítók leleményesen, különféle szóalkotási módokkal próbálkoztak a siker érdekében. Néhány éven belül az Akadémia tekintélyes nyelvművelői szurkolóivá, majd bíróivá váltak a mozgalomnak.

A játékosoknak jól esik a szurkolók támogatása
(Forrás: Wikimedia Commons / Дмитрий Неймырок / CC BY-SA 3.0)

Szurkolók

Az első szómagyarító pályázat kiírása után öt évvel, 1936-ban új időszak kezdődött a sportnyelvújításban. Ennek nyitánya az volt, hogy 1935-ben Bárczi Géza  a sportnyelvújítás eredményeit értékelte az MTA akkoriban megjelenő nyelvművelő folyóiratában, a Magyarosanban. Cikkében elismerően írt a Nemzeti Sport nyelvtisztogató törekvéseiről. A következő év elején a sportlap annak igazolására hozta fel ezt a pozitív véleményt, hogy a mozgalomnak értelme, sőt, immár hivatalos – akadémiai szintű – támogatottsága is van. Igaz ugyan, hogy ugyanez a folyóirat egy másik cikkében támadta az olyan „magyar köntösbe bújtatott, de németlelkű kifejezéseket”, mint labdabiztos vagy harcképtelen, ez a támadás azonban egy nagyobb trendbe illett. A korszakban gyakran germanizmusnak bélyegeztek olyan összetételeket – gyakran tükörfordításokat –, amelyeknek az egyik összetételi tagja vonzatos melléknév volt. Egyes melléknevek ugyanis vonzatot kívánnak maguk mellé: mondattani és jelentéstani szempontból csak egy másik, ragos vagy névutós névszóval alkotnak teljes szerkezetet. Hiányérzetünk van, ha csak annyit hallunk: Ádám jártas, egy -ban/-ben ragos főnévvel azonban teljessé válik a kép: Ádám jártas a népdaléneklésben. Ebből kiindulva kifogásolták egyes nyelvművelők pl. a harcképtelent a harcra képtelen helyett. A sport világán kívüli példákat egyebek mellett Pintér Jenő Magyar nyelvvédő könyv című, több kiadást megért könyvecskéjében is találunk. Itt azt olvashatjuk, hogy a határozatképtelen helyett inkább mondjunk inkább határozatra képtelent vagy határozóképtelent, a szolgálatkész helyett pedig – talán meglepően, a szolgálatra kész helyett – a szíves, készséges, előzékeny szavakat ajánlja. Ugyanebben a kötetben más, mai szemmel igen furcsa tanácsolat is olvashatunk, például hogy a névnapomon jókedvem volt helyett mondjuk inkább: nevemnapján jókedvem volt (és hasonlóan: születésemnapja, szemedfénye, eszejárása [az észjárás helyett] stb.). Pintér Jenő egyébként nemcsak oldalágon köthető a sportnyelvújításhoz: 1938-ban ő is elismerően nyilatkozott a mozgalomról, így a Nemzeti Sport újból elbüszkélkedhetett egy befolyásos támogatóval.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A dugó szó Bánhidi Zoltán sportnyelvi szótára szerint már 1911-ben is használatos volt, a sportnyelvújítók azonban elővették, ismét forszírozták a használatát.

Pintér akadémikus, tankerületi főigazgató, irodalomtörténész és vehemens nyelvművelő volt, az ő szava tehát sokat ért. Bekapcsolódott például a gól (korabeli, angolos írásmóddal: goal) körüli vitába is. Bárczi Géza a már említett cikkében örömét fejezte ki, hogy egyre gyakrabban találkozik újításokkal, például a gól helyett javasolt dugóval. Pintér Jenő azonban úgy gondolta, hogy felesleges az idegen eredetű, de „magyarul is pompásan ejthető” gól szót bármire is lecserélni. A tudósok vitáját végül a gyakorlat zárta le: a focisták és a sporttudósítók ma már kizárólag a gólt használják, a dugó felelevenítésére tett kísérlet nem volt sikeres.

A sportnyelvújításnak ez a második, akadémiai pártolókkal is támogatott korszaka szintén eredményezett elterjedt és elfeledett újításokat egyaránt. 1936-ból, egyebek mellett, a felváz (karosszéria), az előző cikkünkben már említett bőrszeg (stopli) és a tízpróba (dekatlon) kapott díjat. 1937-ben a lap újságírói arról panaszkodtak, hogy egyes idegen szavak – pl. geller, passz, sprint, partner, szaltó stb. – még mindig nem magyarosodtak meg. Ma már kijelenthetjük, hogy ezek a szavak éppen ebben a formájukban honosodtak meg: a sportolók közössége úgy látszik, meg volt – és ma is meg van – elégedve velük.

Bíró. Kiállít, ha szabálytalanságot észlel
(Forrás: Wikimedia Commons / Jarrett Campbell / CC BY 2.0)

Bírót!

Az évenként meghirdetett szópályázatok eredményhirdetéseiből kitűnik, hogy a mozgalom irányítói nem mindig voltak megelégedve a díjazott javaslatokkal. Talán emiatt tűzték ki kétszer is magyarításra a krall szót, 1933-ban és 1934-ben is. E két évben, mint előző cikkünkben láthattuk, előbb a csépet, majd a kallót díjazták. A stoplira is kétszer (1934-ben és 1936-ban) írtak ki pályázatot. Először nem díjazták a bőrszeget, másodjára azonban úgy tűnik, belenyugodtak, hogy nem lesz ennél jobb, és jutalmazták az egyszer elvetett javaslatot. A nyelvhasználók épp ellenkezőleg: internetes keresésünk szerint ma csak szótárakban, nyelvi témájú írásokban fordul elő, valódi sportszövegben nem akadtunk nyomára.

1938-tól a szerkesztőségbe érkezett újító javaslatokat a Nemzeti Sport készítői bemutatták az Akadémia nyelvművelő bizottságának. Ez afféle minőségbiztosítási lépés volt: tudós emberekkel akarták véleményeztetni az ötleteket. A megoldás persze egyben egyfajta önigazolás is volt: ha bárki eddig kételkedett volna ennek az egésznek az értelmében, az most láthatta, hogy komoly akadémikusok sem restellik arra fordítani az idejüket, hogy eldöntsék, elég jó-e a lelátó (tribün), kezez (hands), csúcs (rekord), váltó/tenyeres ütés (forehand), fonák ütés (backhand), váltó (staféta) stb. Egyebek mellett ezek a szavak találtattak a legjobbnak 1938-ban, és ma is találkozhatunk a használatukkal.

1941-ben tovább intézményesült a mozgalom: a Nemzeti Sport „az idegen sportkifejezések kiirtására” állandó bizottságot állított fel. Nem tudjuk megmondani, sikeres volt-e a bizottságosdi, de gyanítjuk, hogy Magyarország második világháborús hadba lépése erősen akadályozhatta a munkát – mindenesetre ettől fogva nem voltak újabb pályázatok. A Nemzeti Sport hivatalosan 1943-ban jelentette be, hogy felhagy a felhívásokkal. Ezzel a sportnyelvújítás hőskora véget ért.

Ki a győztes, és mit nyert?
(Forrás: Wikimedia Commons / Bauken77 / GNU-FDL 1.2)

Eredményhirdetés

Sikeres volt vagy sem ez a két világháború közötti mozgalom? A Nemzeti Sport szerkesztői médiakampányt szerveztek egy nyelvi, de még inkább politikai, ideológiai természetű kérdés, a magyarítás köré. Elő akarták mozdítani a magyarság, a magyar nyelv térnyerését a sport területén is. Hivatalosan, díjakkal, dicséretekkel, kritikákkal próbálták meg befolyásolni a laikus beszélőket és a sportújságírókat, hogy változtassák meg a nyelvhasználatukat. Végül azonban – a nyilvánosságra hozott értékelésektől függetlenül – a beszélők döntöttek a gyakorlatban, hiszen egyes esetekben elterjedtek a díjazott javaslatok, más esetekben pedig rég elfelejtődtek, vagy nem is nagyon kezdték használni őket. A szavak elterjedése az azokat átvevő közössége döntésén múlt: nem valószínű, hogy a kudarcoknak technikai oka lett volna (pl. „rossz hangzás” vagy bármi más, amit nyelvművelői körökben emlegetni szokás). Az eredeti cél, az idegen szavak kiszorítása nem valósult meg. Inkább az történt, hogy a sportlapban megjelenő kifejezések lehetőséget adtak a beszélőknek, hogy azokat kipróbálják, és a régebbiekkel párhuzamosan, szinonimaként, vagy esetleg azok helyett használják a mindennapjaikban.

A sportnyelvújítás magyarításai – a Nyelvművelő kézikönyv szerint – inkább az írott sajtóban, a médiában terjedtek el. Tehát ott, ahol tekintélyelvűen ellenőrizni lehet a nyelvhasználatot. Sporthírlapok szerkesztőségeiben, rádió- és tévéműsorokban akár központilag is meg lehet adni a riporternek, kommentátornak, hogy milyen szavakat használjanak és milyeneket ne. Másokra azonban nem lehet, és persze nem is kell ezeket a gyakran hivatalos ízű kifejezéseket rátukmálni. Nem véletlen tehát, hogy a telepi srácok nem labdarúgókért, hanem focistákért rajonganak inkább.

Padmászana vagy lótuszülés?
(Forrás: Wikimedia Commons / Trev M / CC BY-SA 2.5)

Magyarítás ma

A magyar sportolók újabb és újabb sportágakkal és irányzatokkal ismerkedtek meg a második világháború után is, és ezeknek az új jelenségeknek hol lett, hol nem lett magyar neve. Olyan volumenű mozgalom már nem bontakozott ki, mint a két világháború között: inkább a sportszervezetek, a sportolók kerestek magyar megfelelőket sportáguk, mozdulataik, eszközeik megnevezésére. Egy wellness-terminológiai tanulmányból például sok egyéb mellett megtudhatjuk, hogy az aerobik helyébe hiába javasolták a sporttánc vagy tánctorna kifejezést, a testépítés (body building) azonban gyorsan elterjedt. Talán a sportág vagányságához nem igazán passzoló kicsinyítő képző is ludas abban, hogy a hegyikére nem ad ’mountain bike’ jelentésben találatot a Google (kivéve persze a hivatkozott cikket). A Magyar Fallabda (Squash) Szövetség elnevezése pedig önmagában is jelzi a magyarításhoz fűződő ellentmondásos viszonyt: az újítás szerepel elöl, de azért zárójelben – alárendelt szerepben, talán az egyértelműsítés miatt – követi az angol eredeti is, mindezek tetejébe pedig a www.squash.hu címen érhető el a szövetség hivatalos oldala. (A fallabda.hu egy a sportággal kapcsolatos gyűjtőoldal, nem a szövetséghez tartozik).

Az idegen és a magyarított kifejezés tehát – ha egyáltalán létezik – gyakran egymás mellett él. Ennek a párhuzamosságnak esetenként az is lehet a célja, hogy jelezze a sportág eredeti gyökereit, miközben fogódzót is ad a gyakorláshoz. Gyakori például, hogy jógaoktatók szinte minden ászanát (’testtartás, póz’) szanszkritul és magyarul is elmondanak a jógaórán: „Garudászana, saspóz”, „Savászana, hullapóz” és így tovább. Az eredeti kifejezés a tradícióhoz köti a gyakorlást, a magyar megfelelő pedig (amely gyakran az eredeti egyenes fordítása) orientálja a szaknszkritül nem tudó jógázót, mivel az elnevezés annak a növénynek, állatnak, embernek stb. az alakját írja le, amire az adott póz emlékeztet. Bár sok oktató feltehetően egyszerűen egy bejáratott, hagyományőrző modellt követ, egyes források különös (tudományosan nem igazolható, de sokak számára jól hangzó) elméleteket közvetítenek a jóga-kétnyelvűségről:

A fordításban a nevek sajnos sokat veszítenek eredeti jelentésükből és hangulatukból. A tudósok megállapították, hogy a szanszkrit egyike azon ritka nyelveknek, amelyek mindkét agyféltekére hatnak, s így harmonikusan befolyásolják a testet és a szellemet.

Ebben az esetben a teljes körű magyarítás azért nem következik be, mert az nem is célja az adott tevékenységet gyakorló közösségnek. Egy új sportnyelvújító mozgalmat tehát biztosan nem a jógázók robbantanának ki.

Irodalom

Bánhidi Zoltán: A magyar sportnyelv története és jelene. Sportnyelvtörténeti szótárral. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.

Fóris Ágota–Bérces Edit: A wellness terminológiája. Magyar Nyelvőr 2006, 399–413.