Egy korábbi cikkünkben a szlenggel kapcsolatban arról írtunk, hogy sok időt együtt töltő, hasonló érdeklődésű emberek sajátos, rájuk jellemző nyelvváltozatot alakítanak ki, amely segít nekik azonosságtudatuk, együvé tartozásuk kifejezésében.

A fiatalok szlengje mellett az is feltűnhet, hogy nem értjük az orvost, mert mintha egy másik nyelven beszélne (a kórházi zárójelentést pedig némi latin nyelvi háttér és kódfejtési gyakorlat híján szinte lehetetlenség értelmezni). Hasonlóan feltűnhet egyes vallási közösségek istentiszteleteire látogatva, hogy bizonyos szavakat számunkra szokatlan jelentésben használnak (pl. látás ’(teológiai) tétel, tanítás’, elhordoz ’elvisel’). A közösségeknek tehát saját nyelvi normáik vannak, és azokhoz is tartják magukat. De hogyan alakulnak ki ezek a normák? És miért olyan fontosak a közösség számára? A gyakorlóközösségek modellje ezt segít megérteni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Élvezetes tanulás

Antropológusok azt kutatták, hogy az emberek milyen módszerekkel sajátítanak el számukra lényeges ismereteket. Felismerték, hogy a tanulásban nagy szerepet játszanak bizonyos önkéntesen szerveződő csoportok. Hasonló érdeklődésű és hasonló tapasztalatokkal rendelkező emberek szeretnek összeverődni és tanulni egymástól – akár úgy, hogy beszélgetnek egy témáról, akár úgy, hogy közösen végeznek valamilyen tevékenységet. Az ilyen csoportokat hívják gyakorlóközösségeknek.

Szakmai rendezvények leghasznosabb programpontja: a kávészünet
(Forrás: Wikimedia Commons / Al Silonov / CC BY-SA 3.0)

Az emberek szívesen mesélnek történeteket egymásnak, ezek a történetek pedig gyakran már megoldott szakmai problémákról szólnak. Az is megfigyelhető, hogy a dolgozók jelentős része inkább fordul egy-egy megbízható kollégához segítségért, mint egy használati útmutatóhoz vagy kézikönyvhöz: a személytelen információs csatornánál tehát jobban szeretik a közvetlent, a személyeset. Egy gyakorlóközösségekre fókuszáló vizsgálatban azt találták, hogy az ebédidejükben együtt beszélgető fénymásológép-szerelők olyan praktikákat osztottak meg egymással és olyan hatékonyságnövelő módszereket találtak ki közösen, amelyek alkalmazásával a Xerox cégnek 100 millió dollár nagyságrendű összeget takarítottak meg. A tapasztalt szakik által irányított gyakorlóközösségekben lerövidült az új munkatársak betanítására fordítandó idő (a szervezett betanításhoz képest), és az is megfigyelhető volt, hogy új megoldások keresése során – a tapasztaltabb tagok tudásából kiindulva – nem találták fel újra és újra a spanyolviaszt.

Ki tudja, hogyan kell megjavítani?
(Forrás: Wikimedia Commons / Solomon203 / CC BY-SA 3.0)

De mitől válnak együtt ebédelő vagy közösen ötletelő emberek gyakorlóközösséggé? Az, hogy két embert egyaránt érdekel pl. a fényképezés, önmagában nem jelenti azt, hogy ugyanahhoz a gyakorlóközösséghez tartoznak. Ha egy profi természetfotós és egy nyaralásai során hangulatképeket készítő turista néha elbeszélget a fényképezésről, attól még nem tekinthetjük őket egy gyakorlóközösség tagjainak. Más szinten végzik a tevékenységüket, más problémáik vannak (a hobbifotós számára egy rakás kérdés, amivel a profi fotós nap mint nap megküzd, fel sem merül, ezért tapasztalatot sem tudnak érdemben cserélni), nincsenek közös projektjeik, amelyekben rendszeresen együtt vesznek részt stb. Ahhoz tehát, hogy egymással találkozó emberek egy gyakorlóközösséget alkossanak, érdemi együttműködésre, közös projektekre van szükség és egy olyan gyakorlatra, amit már megszereztek, amiből kiindulva tovább tudják fejleszteni egymás tudását. Mivel a tudás megszerzése, az önfejlesztés igénye sokak számára fontos, számos gyakorlóközösség organikusan, hivatalos kezdeményezés nélkül szerveződik és addig marad fenn, amíg a tagok élvezik az előnyeit.

Egymás között

Felmerül a kérdés: mit gyakorolnak a gyakorlóközösségek? Tulajdonképpen bármit. E megközelítés szerint az a lényeges szempont, hogy emberek egy bizonyos csoportja rendszeresen közösen csináljon valamit. Lehet az sport, kétkezi munka, tudományos kutatás: az a fontos, hogy a személyek közös tevékenységben vegyenek részt (akár személyesen, akár a neten keresztül).

Míg a közösségi háló modellje a tagok pozícióját határozza meg a csoporton belül – ki az, aki a centrumban van, ki helyezkedik el a periférián, kinek van sok kapcsolata, kinek kevés stb. –, addig a gyakorlóközösségek modellje arra fókuszál, hogy hogyan funkcionálnak, cselekszenek az egymással kapcsolatban álló személyek. A zöldséges, akivel vásárlás közben szeretek csevegni, lehet a közösségi hálóm egy periferikus szereplője, de nem vagyunk egy gyakorlóközösség tagjai, ha nem szoktunk közösen tevékenykedni. De mi köze mindennek a nyelvhez?

A gyakorlóközösségek modellje feltételezi, hogy az, hogy ki milyen cselekvésekben vesz részt, szoros kapcsolatban állhat az érdeklődésével, az értékrendjével – ezek a tényezők pedig összefüggnek a nyelvhasználatával. A szomszédommal, aki egyben a rokonom is – tehát több vonatkozásban is kötődöm hozzá – nem biztos, hogy akkora hatással vagyunk egymás nyelvhasználatára, mint mondjuk a kollégámmal, akivel ugyan csak a munkahelyemen találkozunk, de nap mint nap rengeteg megbeszélnivalónk van, miközben egy közös projekten dolgozunk. Ugyanígy a barátaim, akikkel rengeteg lógok – a bulizás, a szórakozás is közösen gyakorolt tevékenység! –, jobban fognak hatni rám, mint ez a bizonyos szomszéd.

Ismeretszerzés a bulizásról közös gyakorlás keretében
(Forrás: Wikimedia Commons / Thesupermat / CC BY-SA 3.0)

Penelope Eckert kutatása azt mutatta be, hogy rendszeresen együtt tevékenykedő, hasonló értékrendű beszélők hogyan különülnek el másoktól nyelvileg is. A kutató egy detroiti középiskola diákjainak nyelvhasználatát vizsgálta. Két, egymástól élesen elkülönülő csoport rajzolódott ki előtte. (Voltak persze, akik egyik csoportba sem voltak besorolhatók, de ők a vizsgálat szempontjából közömbösek voltak.) Az egyik csoport („Jocks”, hívjuk őket Menőknek) az iskolai eredményeket nagyon fontosnak tartotta: jó jegyeket szereztek, sikk volt számukra szorgalmasan dolgozni, egyetemi felvételire készülni. Szívesen végeztek szorgalmi feladatokat, iskolai klubokba jártak, vállukon hordták az iskolaújságot, sportversenyeken indultak. Az iskola úgy jutalmazta ezt a viselkedésüket, hogy reflektorfénybe állította őket: ők lettek a diák-tisztségviselők, eredményeikről az egész iskola értesült, és olykor kedvezményekben, jutalmakban részesültek. A másik csoport tagjai („Burnouts”, Kiégettek) a középiskola befejezése után nem terveztek egyetemre menni: megbízható iparosként, helyi vállalkozóként képzelték el magukat. Mivel a középiskola gyakran a továbbtanulásra készít fel, ez pedig nem érdekelte őket, nem különösebben vonzódtak az iskola értékrendjéhez. Nem vágytak tanulmányi versenyeken szerzett oklevelekre, a szervezett iskolai programok helyett pedig inkább együtt bandáztak a lakóhelyükhöz közeli utcákban.

De nemcsak a viselkedésük, az öltözködésük vagy a mozgásuk különbözött, hanem a nyelvhasználatuk is. És nemcsak a szlengben, a szókészletben: nemre és a szülők társadalmi státuszára való tekintet nélkül bizonyos magánhangzókat is következetesen másképp ejtettek. Nemcsak a divatban vagy a jövőről szőtt álmaikban különböztek, hanem a kiejtésben is eltérő ideálokat követtek. Eckert azt a tanulságot vonta le, hogy a rengeteg együtt töltött idő, a sok közös program – tehát: a közös tevékenységek – csiszolták hasonlóra a tagok nyelvhasználatát, olyan erővel, hogy még a nemek szerinti vagy az eltérő társadalmi háttér okozta különbségeknél is fontosabbnak bizonyultak.

Susan Gal egy konstanzi olasz–német kétnyelvű közösségben egy speciális nyelvhasználati mód megjelenését kutatta ki. Azt találta, hogy egy fiatalokból álló csoport tagjai az olasz és a német nyelvet felváltva használta: egy társalgáson belül hol olaszul, hol németül szólaltak meg (ezt a gyakorlatot kódváltásnak nevezi az irodalom). Ez a közösség ezzel a gyakorlattal mintegy fejezze ki a saját identitástudatát: nem akartak hátat fordítani olasz gyökereiknek, azonban a német társadalomba történő tökéletes beolvadást is elutasították. A saját identitás és a nyelvhasználat kölcsönösen megerősítette egymást: azáltal, hogy folyamatosan gyakorolták az általuk kialakított, sok más csoportétól eltérő beszédmódjukat, a gyakorlóközösség tagjai egyben meg is erősödtek sajátos identitásukban. A gyakorlóközösség fogalma tehát nem csupán fizikai cselekvések, hanem bizonyos kommunikációs gyakorlatok tanulása, továbbadása, megerősítése esetén is alkalmazható.

Hogyan működik?

A gyakorlóközösségek általában önkéntesen szerveződnek, de ha egy munkahelyen alakítják ki őket – hiszen előnyeiket, hatékonyságukat számos cég felismerte –, akkor is odafigyelnek arra, hogy szervesen fejlődjenek – és mondjuk ne vállalati vezetők utasításai alapján. A hatékony gyakorlóközösségek nyitottak. Ez nem véletlen: a közösségi hálózatok modelljéből emlékezhetünk arra, hogy az innováció – nyelvi vagy szakmai egyaránt – gyakran kívülről vagy a peremről érkezik.

A gyakorlóközösségeken belül több lehetőség nyílik a részvételre. A kemény mag dolga a koordinálás, köréjük szerveződik egy tevékeny, kiemelkedően aktív réteg, a periférián pedig azok a tagok helyezkednek el, akik sokat tanulnak a többiektől, de ők maguk nem járnak élen az innovációban, az ötletelésben.

Időnként hasznos lehet, ha a tagok reflektálnak arra, hogyan érzik magukat a csoportban, mit jelent számukra a csoport: ez részben az összetartást is erősíteni tudja, részben pedig hasznos visszajelzés az esetleg megváltoztatandó gyakorlatok újratervezésével kapcsolatban. A gyakorlóközösségek tagjai az ismerősség, a családiasság légköre mellett a feladatokon keresztül a kihívásokat, az ismeretlenség izgalmát, a változatosságot is megtapasztalják: ez fontos motiváló tényező a csoportban maradáshoz.

A közös normákat erősíti az a sok élmény, amit a tagok együtt szereztek, gyakran olyan tevékenységeket – termelőmunka, sport stb. – gyakorolva, amelyek során bizonyos fokig egymásra voltak utalva.

Irodalom, olvasnivaló

David Britain–Kazuko Matsumoto: Language Communities, Networks and Practices. In: Martin J. Ball (ed.) Clinical Sociolinguistics. Blackwell, 2005. pp. 3–14.

Penelope Eckert: Communities of Practice (Az Elsevier kiadó Encyclopedia of language and linguistics című kiadványába készített szócikk kézirata)

Community of practice (A fogalom kialakulásáról, nyelvészeten kívüli alkalmazásáról is)