Ha ma valaki nyelvi kérdésekről beszélve azt mondja valamire, hogy „nem magyaros”, az leginkább azt jelenti, hogy nincsen semmi kézzelfogható érve, amivel bele tudna kötni az adott kifejezésbe. A nem magyaros így aztán a csak, mert azt mondtam, szerintem szinonimájaként használatos. Korábbi időszakokban azonban szalonképes elfoglaltságnak számított a nyelv és az azt beszélő nép között egészen mély és lényegi kapcsolatról elmélkedni.

Sok alak – sok alkat?
(Forrás: Wikimedia Commons / Mattes)

Cseppet sem mellékes

De miről is szól az idézett nyelvművelői dörgedelem? Az alárendelés és a mellérendelés szavakról sokaknak az a küzdelem ugorhat be, amellyel nyelvtanórán ábrával kellett szemléltetni egy összetett mondat szerkezetét. Aki a küzdelem élményén kívül konkrétabb információkra is emlékszik, nyugodtan átugrorhatja a következő bekezdéseket!

Áttekintésünk leegyszerűsítő, a cikkünkben szereplő nyelvészek gondolatait azonban ez alapján is meg lehet érteni. A mondatok szerkezetét ettől eltérően is le lehet írni.

Egy mondatban rendszerint van egy vagy több állítmány. A János mosogat mondatban a mosogat, a A kutya eszik és iszik mondatban az eszik és az iszik az állítmány. Az állítmány a mondatok magja, központi eleme. Ez azt jelenti, hogy a mondat többi szava valamilyen módon kapcsolódik hozzá: a János nagyon piszkos edényeket mosogatott egész vasárnap délután mondatban például közvetve vagy közvetlenül az összes szó kapcsolódik a mosogatott állítmányhoz.

Összetett mondatról akkor szoktunk beszélni, amikor egymást követő mondatok között valamilyen viszony mutatható ki, és ez a viszony olyan szoros, hogy az egymást követő mondatok nem önállóan, hanem egybekapcsolódva jelennek meg, egy nagyobb mondat tagmondataiként. Ha például azt mondom: Péter áll, a barátnője szalad, olyan összetett mondatot alkottam, amelyben a két tagmondat között mellérendelő viszony van: mind a kettő egyaránt igaz, a két kijelentés egyszerűen egymáshoz van kapcsolva. A mellérendelő viszony persze másmilyen is lehet, például ellentétes: Péter áll, de a barátnője szalad, esetleg Péter áll, a barátnője viszont szalad. A mellérendelő tagmondatok viszonyát egyfajta logikai csoportosítás szerint (kapcsolatos, ellentétes, választó, következtető, magyarázó) szokták jellemezni.

Gyakran előfordul, hogy az egyik tagmondat a másiknak az egyik részletét fejti ki bővebben, például a Péter állt (akkor), amikor a barátnője szaladt mondatban a Péter barátnőjére vonatkozó rész (a mellékmondat) azt az időpontot határozza meg, amikor a (főmondatbeli) Péter állt. Az ilyen viszonyt nevezik alárendelőnek.

Az alá- és a mellérendelő viszony nyelvelméletektől függően mindig más és más szempontból érdekes a nyelvészek számára. Egy időben például beszélőközösségeket próbáltak jellemezni a segítségükkel. Lássuk, hogyan!

Alkati kérdés?

A 19. században felmerült a gondolat, hogy egy nyelv alapján megismerhető az azt beszélő nép lelki alkata. Ahhoz, hogy megértsük, miért juthatott ez bárkinek eszébe, néhány olyan alapfeltevést kell megismernünk, amelyekből kiindulva nem is tűnt butaságnak a dolog.

Először is feltételezték, hogy a nyelv a gondolatközlés eszköze. Talán az olvasók közül többen valami ilyesmit tanultak nyelvtanórán, és logikusnak is hangzik a gondolat, de a mai nyelvészetben erősen megkérdőjeleződött. Legalább két okból. Először is: a gondolkodás is leírható egyfajta belső beszédként, tehát nehéz megmondani, hogy hogyan lehet a beszédet (a nyelvhasználatot) és a gondolkodást szétválasztani. Másodszor pedig, ellenkező oldalról közelítve, amikor elkezdünk beszélni, gyakran változtatunk a mondatainkon, átstrukturáljuk a beszédünket: nincs minden gondolat készen előre a fejünkben. Előfordul az is, hogy elkezdünk beszélni, de még nem tudjuk pontosan, mit akarunk mondani – még meg is lepődhetünk azon, hová lyukadtunk ki. A beszédünkben – az írásunkban pedig kiváltképp – nagyon nagy szerepet játszanak korábban hallott-olvasott szövegek: gyakran észre sem vesszük, hogy írás közben milyen példát követünk, ám szinte automatikusan jönnek belőlünk a szavak, anélkül, hogy minden kötőszót vagy hangsúlyt tudatosan átgondolnánk.

A nyelv és nép közötti kapcsolat kutatóinak egy másik feltételezése a romantikából származik. A romantikában az iskolázottal, a rendszabályozottal szemben az őstehetség, a szertelen, a szilaj, az idomítatlan jelenségek kultusza volt divatban. A nyelvhasználatban is az iskolázatlan néptömegek ízesnek, képgazdagnak, szemléletesnek, tömörnek, eredetinek értékelt megoldásait dicsérték. A latinos-németes műveltségű magyar értelmiség egyes tagjai is egyre többre kezdték tartani a népdalokat, a népmondákat, és egyre elterjedtebb lett az a nézet, hogy a néptől sokat lehet tanulni. Nem véletlen, hogy Arany, Petőfi és kortársaik is igyekeztek minél népiesebb, minél keresetlenebb alkotásokat létrehozni.

A kelme és annak szabása

A korábbi, a klasszikus latin szerzőkre és a német nagymesterekre hivatkozó stilisztikai tanácsokat újak kezdték felváltani. Ponori Thewrewk [török] Emil 1873-ban kiadott, A helyes magyarság elvei című munkájában például hivatkozik Pápay Sámuelre, aki szerint Kazinczy hibázott, amikor német és latin műveket vett mintának, és az azokban szereplő mondatszerkezeteket a maga írásában is meghonosította. Thewrewk számára ez nem csupán mellékes stilisztikai, hanem kardinális kérdés. Azt írja, hogy egy nyelvről a mondattanának a tanulmányozásával tudunk meg a legtöbbet:

az egyes nyelvek közt a leglényegesebb, legéletbevágóbb különbség a mondatnak miképen való szerkesztésében áll. S valamely nép inkább túlad fogalmainak összes készletén, mintsem hogy nyelvének sajátságos mondatbeli szerkesztéséről lemondana.

A nyelvi változások közül a szókészlet alakulását szokás a leggyorsabbnak tartani, különösen, ha új társadalmi jelenségek, technikai eszközök vagy divatok tűnnek fel egy közösségben, és sokan átveszik az ezekkel kapcsolatos szavakat. A szókincs elemei javarészt lazább kapcsolatban állnak egymással, így akár sok szó lecserélődése sem érinti a szókészletet mint rendszert. A mondatalkotás ennél kötöttebb, nehezebben átalakuló rendszerre épül, bár természetesen itt is történnek változások, gyakran nyelvek egymásra hatásának eredményeképpen. Ezért is érezheti úgy Thewrewk, hogy ha már a mondatszerkesztés is érzékelhetően megváltozik, akkor valami alapvetően mély, akár a nyelv lényegét érintő változások mehetnek végbe. A változásokat – divatokat – persze, sokakhoz hasonlóan, Thewrewk is gyanakvással és rosszallással figyeli. Aggodalmát Conrad Hermann német nyelvfilozófus elképzeléseinek összefoglalásával igazolja:

Néha megesik, hogy átragad valami idegenszerűség az egyik nyelvből a másikba; de akkor biztosak lehetünk róla, hogy mindannyiszor egy nemzeti gondolatforma megy veszendőbe. Azért, hogy a nyelv idegen szókat meghonosít, még meg nem romlik, sőt gyarapodhatik is; de ha az idegen kelmével együtt az idegen szabást is elfogadná, t. i. az idegen mondatszerkezetet, úgy […] oly útra térne, mely egyenest romlásnak vezetné.

Később hozzáteszi: „Csak az a mondat magyar, mely a magyar nyelv törvénye és eszejárása szerint van alkotva”. A „nemzeti gondolatforma”, az „észjárás” tehát a lényeg! Ha a nyelvet a gondolkodás kivetülésének tételezi valaki, akkor érthető, ha attól tart, hogy egy nép sajátos gondolkodásmódja torzul, ha más nyelvi szerkezeteket kezd használni, más divatot követ, mint korábban. Az alárendelő mondatokban alkalmazott vonatkozói névmások (ami, amely, amelyik) használatát É. Kiss Katalin az Anyanyelvünk állapotáról című könyvében az újabb nyelvleírási modellek szempontjából vizsgálja, és bebizonyítja, hogy ezekben a szerkezetekben semmi kárhoztatandó nincsen, mivel igen gyakran használatosak és illeszkednek a magyar mondattanba. Kitér a nyelvművelő irodalom ismertetésére és arra jut, hogy a mellérendelés magyarosságának tétele Karácsony Sándortól ered. Bár, mint egy következő cikkből látni fogjuk, valóban az ő révén terjedt el széles körben, a gondolat már jóval előtte megfogalmazódott. A mai nyelvészek persze már korántsem ilyen ijedősek – egyebek mellett azért, mert új elemek megjelenését nem tekintik károsnak a nyelv életében.

Az alárendelés és mellérendelés különbsége elég lényegesnek tűnt a mondattanban, logikusnak tűnt hát, hogy van valami köze a nyelv karakteréhez. Simonyi Zsigmond Antibarbarus című szótárszerű könyvében (1879) például így ír:

A magyaros beszéd nem kedvelli annyira a[z alárendelő] mellékmondatokat, mint a latin vagy német stílus; főleg a melléknévi mondatok latinos használatától kell óvakodni.

Simonyi leginkább az olyan szerkezetektől intette olvasóit, mint a most te hozzád jöttem barátságodat kérni, melyet ha megnyerek... Ehelyett a következő mondatot javasolta: most te hozzád jöttem barátságodat kérni, és ha megnyerem... Ha tehát az alárendelő mellékmondat (melyet ha megnyerek) a főmondathoz (most te hozzád jöttem barátságodat kérni) képest utóidejű cselekvést vagy történést fejez ki, Simonyi – és később még több nyelvművelő – szerint magyarosabb a mellérendelés. Nem tudjuk, mire gondolt Simonyi, amikor „magyaros beszéd”-ről írt: lehet, hogy csak stiláris tanácsot akart adni, tehát korántsem biztos, hogy a gondolkodásmód torzulása miatt aggódott volna. A későbbi nyelvművelő irodalomban közhelyként élt tovább ez a tanács, olyasféle panelként, mint amilyen ma a „háttal nem kezdünk mondatot”.

A nép lelke

A mai nyelvészetben nem releváns kutatási irányzat az egyes társadalmi csoportok és az általuk beszélt nyelvek közötti szerkezeti, mentális stb. kapcsolat kimutatása, tudomány- és társadalomtörténeti okokból azonban érdemes részletesebben foglalkozni a kérdéssel.

Az előbb említett, a „nemzeti gondolatformával” kapcsolatos nézetek a 20. századra megerősödtek. Wilhelm Wundt, a kísérleti pszichológia megalapítója behatóan tanulmányozta, hogyan hatnak egyes fizikai ingerek az egyén pszichéjére. E vizsgálatai közben az is elkezdte érdekelni, hogy kevésbé kézzelfogható hatások, például a kulturális környezet milyen hatást gyakorolnak a pszichére. Ehhez azonban meg akarta határozni annak a kultúrának a sajátosságait, amely az egyént körülveszi. Ezért kezdett el foglalkozni az általa társaslélektanként (Völkerpsychologie) meghatározott kutatási területtel (az első kötetét e címmel 1900-ban adta közre). Mivel azonban a kultúra nem kézzelfogható, hanem csak bizonyos alkotásokból absztrahálható, Wundt megpróbálta kivonni a legkülönbözőbb kultúrtermékekből azokat a vonásokat, amelyekről úgy gondolta, hogy a kultúrát létrehozó közösségre általában véve jellemzőek. Úgy látta, hogy egy közösség kultúrája kollektív alkotás: a nyelvet, zenét, jogrendet stb. az egész közösség formálja – még ha vannak is nagy hatású egyéniségek. Wundt olyan általános jellemvonásokat vélt felfedezni, amelyek egyetemes érvénnyel jellemzőek egy népre. Mivel feltételezte, hogy egy nép kultúrájában alapvető szerepet játszik a nyelv, ennek leírásával kezdte vizsgálódásait. Épp úgy, mint magyar követője, Karácsony Sándor, akiről következő cikkünkben lesz szó részletesebben.

Ajánlott olvasnivaló

Nádasdy Ádám: Mi köze a nyelvnek a társadalomhoz?