Korábbi cikkünkben amellett érveltünk, hogy a fáradság szó csupán a helyesírás kreálmánya, valójában a fáradtság egy más, átvitt értelemben való használatáról van szó. Érvelésünket elsősorban arra építettük, hogy a -sÁg képző (a nagybetűk a magánhangzó-harmónia szerint váltakozó magánhangzókat jelölik) nem járulhat igetövekhez. Kommentelőink azonban felhívták rá a figyelmet, hogy ez így túl erős állítás: vannak olyan szavaink, melyekben egyértelműen igető található a -sÁg előtt. Most ismét a fáradság ellen fogunk érvelni, ám figyelembe fogjuk venni ezeket az eseteket is.

Vesszük a fáradságot... és a többit...

Mindenekelőtt kigyűjtöttük A magyar nyelv szóvégmutató szótárából azokat a -sÁg képzős szavakat, melyekben a képző előtt álló tő igető.

bírság, egyezség, fáradság, feledség, fizetség, fogság, gyűlölség, ijedség, imádság, izzadság, kívánság, költség, nevetség, mulatság, nyereség, segítség, tanulság, válság, vereség, vesződség, veszteség, vétség

Sajátos kivétel a tehetség, hiszen itt a képző egyedüli kivételként nem közvetlenül az ige tövéhez, hanem ható alakjához kapcsolódik. (Még sajátosabb a lehetséges melléknév, melyben a melléknévképző látszólag a tehetségéhez hasonló szerkezetű *lehetség főnévhez kapcsolódik – csakhogy ez önállóan nem használatos.)

Van néhány olyan szó, mely még idevonható lenne, pl. a nyugság (bár nincs nyug(ik) ige) vagy a szövetség (a szövet főnévvel jelentésében nem függ össze, inkább a szövetkezik igéhez kapcsolódik) – mivel azonban ezek nem szabályos képzések, ezektől eltekinthetünk. A hívságnak sincs köze a hív igéhez, csupán a hiúság alakváltozata, a követség is a követ főnévből, nem pedig a követ igéből származik. Sajátos alak a nemtörődömség: ez ugyan igéből képződik, de a képző nem igetőhöz járul, hanem egy ragozott igéhez – pontosabban az abból született melléknévhez. (A nemtörődöm önállóan is használatos; egyébként viszonylag ritkák azok a szerkezetek, ahol ragozott tövet képző követ: nagybani, láttamoz, kisebbít, megnagyobbodik stb.) A szótárban szereplő kb. 1500 -sÁg képzős szó között, melyek többségükben főnévből vagy melléknévből képzettek, az igéből képzettek (illetve a velük alkotott összetételek) száma eltörpül.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Számunkra azonban nem is ezek száma az igazán fontos, hanem az, hogy a meglevők sem alkotnak rendszert, nagy mértékben eltérnek egymástól: jelentésük nem jósolható meg. Nem elég, hogy egy új igéhez nem kapcsolhatjuk a képzőt (*kapság), de azt sem tudjuk megmondani, mit jelenthetne. Ez nem törvényszerűen van így: pl. a -dA képző sem mondható produktívnak, furcsán hangzana a kap(o)da, de azt egyértelműen meg tudnánk mondani, hogy olyan helyet jelöl, ahol valakik valamit kapnak. Vizsgáljuk meg, hogy mit jelentenek a fenti, „igéből -sÁg képzővel képzett” főnevek!

Mindjárt az elején ki kell zárnunk a feledséget – ezt ugyanis ma már nem használjuk, anyanyelvi beszélőként nem tudjuk megmondani, mit jelent. (Korábban valószínűleg azt jelentette, amit ma a feledékenység szóval fejezünk ki: azaz a feledésre való hajlamosságot. A fenti szavak között egy olyan sincs, mely a tőben található ige által megnevezett dologra való hajlamosságot jelölné.)

A szavak között aztán találunk egy sor olyat is, melyet nem tudunk összefüggésbe hozni a tőben fellelhető ige mai jelentéseivel: bírság (a bíróval nyilván összekapcsolható, de a bíró ítél, ítélkezik, dönt, de semmiképpen sem bír), válság (ha valaki válik, az kétségtelenül a házasság válságát jelzi – ám mind a válik, mind a válság jóval tágabb jelentésű, az összekapcsolás lehetősége inkább csak a véletlennek köszönhető).

Imádság
(Forrás: Wikimedia Commons / Omar Chatriwala, Al Jazeera English / CC BY-SA 2.0)

Egyes esetekben a képzett szót jelentése alapján nem a tőben található igéhez, hanem annak egy továbbképzett változatához vagy igekötős alakjához tudjuk kapcsolni: az imádság nem az imádhoz, hanem az imádkozikhoz tartozik, az egyezség nem az egyezikhez, hanem a megegyezikhez; az ijedséghez formailag tartozó ijed pedig csakis igekötős alakban (megijed, ritkábban elijed, beijed) használatos. Külön érdekes a vereség, mely inkább a megver, és nem a ver igéhez kapcsolódik. Ráadásul vereséget az szenved, aki veszt – ellenben a veszteség nem ’vereség’-et jelent, hanem azt, amit elvesztettünk.

A két csoport között ingadozik a fogság, mely ugyan kapcsolható a lefog, elfog igekötős alakokhoz, de nem az elfogás vagy lefogás tényét jelenti, hanem az utána következő fogva tartás kellemetlen állapotát. Ilyesféle eset a fáradságé is: ha azt mondjuk, hogy nem éri meg a fáradságot, inkább arra gondolunk, hogy nem éri meg elfáradni miatta, mint hogy nem éri meg fáradni miatta. (A kérdést bonyolítja a fárad ’szíveskedik’ jelentése, de valljuk be, csodálkoznánk, ha valaki azt mondaná: nem éri meg a szíveskedést.)

Vétség
(Forrás: Wikimedia Commons / Ukjent Sted, Municipal Archives of Trondheim / CC BY 2.0)

Néhány esetben úgy tűnik, hogy a -sÁg képzős szó magát a cselekvést jelöli, így az azonos tőből -Ás képzővel képzett szóval (megközelítőleg) azonos jelentésű (vagy a helyett használatos): mulatság ~ mulatás, segítség ~ segítés, vesződség ~ vesződés, vétség ~ vétés. Ide sorolható a gyűlölség ~ gyűlölés is, bár ez esetben is inkább a gyűlölködéssel való megfelelésről van szó. Mint korábban láttuk a veszteség esetében, bizonyos  tárgyas igéknél a főnév az ige tárgyába helyettesíthető be: veszteség ’amit (el)vesztünk’, fizetség ’amit fizetünk’, izzadság ’amit (ki)izzadunk; verejték’, kívánság ’amit kívánunk’, költség ’amit költünk’, nyereség ’amit nyerünk’, tanulság ’ami (meg)tanulunk’. Ráadásul ezekben az esetekben is a -sÁg képzős szavaknak sajátos a használatuk vagy specializálódott a jelentésük: a nyereség és a veszteség csak elvont értelemben használatos (a vetélkedőn nyert hangszórót nyereménynek, nem nyereségnek nevezzük; az elveszett esernyőnkre nem mondjuk, hogy a veszteségünk); a mulatság nem kifejezetten mulat(oz)ás, inkább bármilyen tevékenység, amit élvezünk; nem minden tanulság, amit tanulunk stb.

Nem éri meg a fáradságot

Mindebből látható, hogy a magyarul beszélők fejében nincsen olyan nyelvi minta, melyben az igetőhöz járul a -sÁg képző. Ennél fogva nem várhatjuk tőlük, hogy a [fáraccság]-nak hangzó szóalakot fárad-ságnak elemezzék – a fáradt-sággal semmi probléma, hiszen melléknévhez vagy befejezett melléknévi igenévhez számtalan esetben járul ez a képző. Ráadásul a fáradság – fáradtság mellett csupán két olyan szópár van, melyben hasonló jelenséget figyelhetünk meg, és fejben kell tartanunk: az ijedség – ijedtség és az izzadság – izzadtság. Az imádság mellett nincs *imádtság, a vesződség mellett *vesződtség – több igető pedig a fenti szavak közül nem végződik d-re.Van viszont egy sor -dtsÁg végű szó: a már említetteken kívül ilyen a bágyadtság, csüggedtség, dermedtség, higgadtság, lankadtság, tespedtség, zsibbadtság – ráadásul ezek jelentésükben is közel állnak a fáradtsághoz, mindegyik valamilyen visszafogott, lefojtott lelkiállapotot jelöl.

Mit ábrázol a kép? Izzadság vagy izzadtság?
(Forrás: Wikimedia Commons / Minghong / CC BY-SA 3.0)

De ha a fáradság esetében olyan fontos a szóelemzés, akkor a fenség esetében miért nem? Bizonyára nem sokaknak jut eszébe, hogy ezt a fen igéből képeznénk, egyértelműen a fenn határozószóból alakult. 

Ráadásul nem ez az egyetlen eset, amikor a helyesírás következetlen. Korábban már írtunk arról, hogy a kiejtés változását követve a korábbi frisseséget a helyesírásban is felváltotta a frissesség. Ugyanakkor a ki[ss]ebbet továbbra is kisebbnek írjuk. A klasszikus kérdés persze az, hogy ha a kist egy s-sel írjuk, miért írnánk a kisebbet kettővel. Csakhogy a kérdést úgy is feltehetjük, hogy ha a kist rövid s-sel ejtjük, miért ejtjük a kisebbet hosszúval. Erre a kérdésre pedig nincs értelmes válasz, hacsak nem az, hogy a nyelv már csak ilyen... Azt a kérdést viszont joggal tehetjük fel, hogy a helyesírás miért nem olyan, mint a nyelv.

Természetesen nem arról van szó, hogy ezentúl feltétlenül tekintsük hibásnak a kisebbet, és legyen kötelező a kissebb. Inkább csak arról, hogy ha valamit kétféleképpen is indokolt lehet írni, akkor ne minősüljön hibának egyik sem. És persze ha valamit többféleképpen ejtünk, lehessen többféleképpen írni is.

Ide vezet a fáradság!

Erre nem azért van szükség, mert elvi szabadságharcot szeretünk folytatni, hanem azért, mert a felesleges túlszabályozás olyan valódi hibákhoz vezet, melyek egyébként nem jöhetnének létre. Ha a nyelvhasználó arra van kényszerítve, hogy a kiejtést mellőzve elemezzen (kisebb) vagy a kézenfekvő elemzést félredobva olyan szerkezeteket állítson elő, melyek nem (aktív) részei a nyelvnek (fáradság), akkor óhatatlanul megtörténik, hogy ott is bizalmatlan lesz a kiejtéssel, illetve a kézenfekvő elemzéssel szemben, ahol nem kellene annak lennie. Ráadásul ez nem csupán a rosszabb helyesírókra hat, hanem olyanokra is, akik professzionálisan alkotnak szöveget.

Az MTI hírei között az alább, május 14-én megjelent hírre figyeltünk fel (kiemelés tőlünk):

[...] Mivel pedig az arctalanság megóv a kijelentésekkel járó felelőségtől, az effajta indulatok mindinkább elszabadulhatnak, egyre vaskosabb sértegetésekben merülhetnek ki. [...] Az MTI-nek kifejtette: néhány vonatkozásban szabadságban, demokratikus viszonyokban élni nehezebb, mint önkényuralomban, amelyben az ember külső okokra hivatkozva mentesítheti magát az egyéni felelőség alól. [...]   "Cselekedeteinkért a felelőség vállalása autonóm személyiséget feltételez", ami a demokratikus értékrend, létforma alapja - magyarázta a pszichológus.

Látható, hogy a híríró következetesen felelőséget ír felelősség helyett. Ráadásul május 22-én ismét felbukkan a hiba:

Szombathely polgármestere azt hangsúlyozta: napjainkban egyre nagyobb a szerepe és egyben a felelősége is az embereket leginkább érdeklő helyi információk átadásának, amelyért szerinte a helyi médiumok tehetnek a legtöbbet.

Erre a hibára nincs igazán magyarázat: a felelősség szóban egyértelműen hosszú s-t ejtünk, és az is világos, hogy amikor felelősségről beszélünk, arról van szó, hogy ki a felelős, nem arról, hogy ki a felelő – bár persze a -sÁg képző a felelőhöz (akár főnévként, akár melléknévként használjuk) éppúgy járulhatna, mint a felelőshöz. Valódi magyarázat csak az lehet, hogy az MTI egyik hírírójánál valahol félrecsúszott a szó szerkezetének elemzése, és a téves írásmód állandósult is – tehát nem pillanatnyi zavarról van szó. (A pillanatnyi zavart meg sem tudnánk különböztetni az egyszerű félregépeléstől.)

Ki a felelő?
(Forrás: Wikimedia Commons / Raysonho)

Azt tehát, hogy hibásnak minősítünk olyan alakokat, melyeknek megvan a maguk oka, végül oda vezet, hogy megszületnek olyan torz alakok, melyeknek semmilyen okuk nincs: valóban hibák. Hát megéri ez a fáradságot?