@El Vaquero: „Apropó [x], aki nemt tudná, hogy micsoda: ez kemény-h, mint az oroszban. Ilyen van a magyar technika, pech szavakban.”

én speciel mindkettőt [ç]-vel ejtem (és még sokan mások, pl a németek, akiktől átvettük – forrás: de.wiktionary.org/ ). szerintem hamár példa, akkor a magyar _doh_ szót javasolnám. vagy Bachot.

@El Vaquero: >> a szerb magánhangzó-diagrammokon annyi allofón van feltüntetve, hogy karácsonyfa lesz belőle, a horvát nyelv leírása kapcsán sokkal kevesebb magánhangzót jelölnek <<

Szerintem ez a fonetikusok eltérő kultúráját minősíti, nem a nyelvek eltérő fonémakészletét. Amiből, ha az irodalmi nyelveket nézzük, akkor a horvátban még több is van, mert az megtartotta a Karadžić-féle ije-zést, míg a szerb változat áttért az e-zésre: ez – a rövid-hosszú ellentétet figyelembe véve – kettővel több mgh.-fonéma a horvátban (mert a sztenderd leírások diftongusnak tartják).

Ami a normát illeti, „amelynek hallatán a horvátok nem/nem nagyon tudják területileg leszűkíteni a beszélő származását”, az sem igaz, hogy a „horvát ć és a đ […] a horvátban a cs, dzs-vel egyezik meg”. Az egybeesés (egy köztes hangban) előfordul, de akkor már az illető származását be tudják lőni: ez ugyanis kaj-horvát jellegzetesség.

Ami a dolog hátterében lehet az az, hogy a magukat horvátnak azonosító délszlávok nyelvjárásilag sokkal tagoltabbak, mint a magukat szerbnek azonosítók. A közös irodalmi nyelv eredetileg a szerb Vuk Karadžić hercegovinai ije-ző új-što-dialektusa volt. Ez viszonylag csekély mértékben tér el a Belgrád környéki e-ző új-što-dialektustól, és a szerbek idővel ezt még tovább közelítették. A helyzet így nem feszítőbb Belgrádban, mint a magyar irodalmi nyelv és a budapesti beszélt nyelv esetén.

Zágráb környékén azonban e-ző kaj-nyelvjárást beszélnek (beszéltek), amely szinte egy másik nyelv az irodalmi ije-ző új-što-dialektushoz képest. Így a művelt horvátnak mintegy „tanult” nyelven kell beszélnie, emiatt a normatív nyelvállapotot nem tudta átszínezni a helyi dialektus, a helyi változatosság.

Ez lehet talán annak a hátterében, hogy „a horvát nyelv leírása kapcsán sokkal kevesebb magánhangzót jelölnek”, mint a szerb esetén. De úgy vélem, hogy ha a szerbet is úgy definiáljuk, hogy „amelynek hallatán a [szerbek] nem/nem nagyon tudják területileg leszűkíteni a beszélő származását”, akkor ennek a nyelvállapotnak a leírása is egyszerűbb lenne.

Amúgy, ha nyelvészetileg nézzük a horvátot, tehát az érintett dialektusokat is beszámítjuk, akkor itt szvsz nemcsak azért lehet több mgh.-t leírni, mint a szerbben, mert a horvát „három az egyben” nyelv, hanem azért is, mert vannak olyan dialektusai, amelyek feladták a mgh.-kvantitást és a zenei hangsúlyt: ezek mgh.-kvalitássá konvertálódtak. A Mura menti horvát tájszótár pl. négy különböző <e>-t ad vissza az igen zárttól a nyíltig.

srbija.blog.hu/2011/04/22/szvasztikatol_a_szlavisztikaig_szajbarago_

.

>> vannak ismerőseim, akik mindkettőt beszélik és a szerbet mondják bonyolultabbnak <<

Ez mindaddig szubjektív vélemény, amíg konkrét miértek fel nem merülnek. Én is bízvást tudnék találni olyan ismerősöket, akik pedig fordítva vannak ezzel.

@LvT: arra a "horvát"-ra gondoltam, amit horvát tévében, rádióban hallhatsz bemondóktól, és amelynek hallatán a horvátok nem/nem nagyon tudják területileg leszűkíteni a beszélő származását, nem tudnak a kiejtésbe belekötni. Amúgy kösz a Dubrovnik kiejtésének megerősítését.

A szerb kiejtését azért gondolom nehéznek, meg a szerb magánhangzó-diagrammokon annyi allofón van feltüntetve, hogy karácsonyfa lesz belőle, a horvát nyelv leírása kapcsán sokkal kevesebb magánhangzót jelölnek Ugyanez a mássalhangzókkal. Nekem sokkal bonyásabbnak tűnik, és vannak ismerőseim, akik mindkettőt beszélik és a szerbet mondják bonyolultabbnak.

@El Vaquero: >> amiben nem vagyok teljesen biztos, mivel nem tudok horvátul, az a Dubrovnik kiejtése <<

Az irodalmi nyelvben szerb-horvát hangsúlyjelöléssel: <Dùbrōvnīk> (Szerbhorvát-magyar szótár, Újvidék, 1968), APhI-val: [dǔbro̞:vni:k]. Azaz az első szótagi magánhangzó rövid emelkedő hangsúlyú, a maradék kettő pedig hosszú hangsúlytalan.. A közép-délszláv diarendszer azon nyelvjárásaiban, amelyek megőrizték a hangsúlytalan szótagokban a magánhangzó-kvantitást, a <-nik> képző hosszú.

.

>> a szerb kiejtése már nagyon nehéz, nincsenek egy súlycsoportban <<

Nem értek egyet a szerb és a horvát ilyen kiélezett szembeállításában, főleg, hogy írod, nem tudsz horvátul. Egyébként is, egy fonetikusnak mi az a „horvát”, amelyről ilyen kategorikusan nyilatkozhat..?

Mondjuk én nem mostam volna össze ennyi nyelvet. A horvátot és a szlovént még csak-csak össze lehet, de a szerb kiejtése már nagyon nehéz, nincsenek egy súlycsoportban. A horvát a legkönnyebb mind közül. Meg nekem az összes szláv nyelv közül a horvátnak tetszik legjobban a hangzása, ennek a legkevésbé agresszívan szlávos a hangzása, meg olyan nagyon magyar fül számára bántó hangok sincsenek benne.

Mondjuk Fejes elvtárs újfent meg van dicsérve, bár aggasztó, hogy túl sokat kezd foglalkozni kiejtéssel, nehogy elvigye a mentő. Szerintem mikor nem látja senki, már IPÁ-zik is titokban. A cikk is elég korrekt magyaros kiejtés szintjén, ha a szerbet nem számítjuk és eltekintünk a h-s tévedéstől.

Apropó [x], aki nemt tudná, hogy micsoda: ez kemény-h, mint az oroszban. Ilyen van a magyar technika, pech szavakban.

Illetve egy dologban nem tudok napirendre térni Caneparinál: szinte minden szláv nyelvnél azt írja, hogy a t, d, c, dz tisztán dentális (csak a felső fogsornak ér neki a nyelv, a felső ínyhez nem), azaz nem denti-alveoláris (mint a magyarban, ahol a fognak és ínynek is nekiér egyszerre), ami elvileg lehetséges, de nekem elég hihetetlennek tűnik.

A másik, amiben nem vagyok teljesen biztos, mivel nem tudok horvátul, az a Dubrovnik kiejtése. Több nem hiteles forrás azt írja, hogy [ˈdubɾɔːvniːk], de az í így nekem elég furcsán hangzik, de még a szó eleji főhangsúly is kérdéses lehet. Ez tényleg így ejtendő?

@Antiszociális Nyelvészkedő: de, igazad van, [x]-nek ejtik, abból is inkább közelítőhangként, mint réshangként használják, persze a magyarban is sokszor közelítőhanggá lágyul.

"az a ejtése inkább a magyar á-éhoz áll közel". Olyannyira közel áll, hogy szinte majdnem teljesen megegyezik vele (bár a magyarban nagyon szűk kettőshangzó, de ezt a mikroszkópnyi különbséget egyik szláv beszélő sem fogja észrevenni).

A horvát ć és a đ kérdésköre: a horvátban a cs, dzs-vel egyezik meg. Persze ez a fajta horvát cs, dzs nem csücsörítéses, ahogy a magyarban (és angolban), hanem csücsörítetlen, mint a spanyolban.

Horvátban az "ell" lehet félsötét is, de lehet opcionálisan világos, magyaros ell is.

A másik az j, nj, lj kérdése a horvátban. Ezek a palatális hangok a horvátban nem palatálisak, hanem prepalatálisak (kevésbé lágyak), azaz a j olyan j, mint a magyar "foJcs" szóban, az nj olyan hang, mint a magyar "kiNcs" szóban, és az lj olyan, mint a magyar "kuLcs" szóban.

A h nem inkább [x], mint a lengyelben, szlovákban stb.?