Nagy várakozással vettük kezünkbe Nyomárkay István Szláv szomszédaink című művét. A szerző akadémikus, egyetemi tanár, a délszláv nyelvek kutatója, szűkebb szakterülete a burgenlandi horvát nyelv; éveken át vezette az ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszékét. A könyv az Akadémiai Kiadó új sorozatának, a Pont Könyveknek 5. köteteként jelent meg. A sorozat célja, hogy rövid és tömör, ám közérthető áttekintést adjon egy-egy tudományterület mai állásáról.

A Szláv szomszédaink cím azonban egyáltalán nem teszi világossá, melyik tudományterületről is ad számot a kötet. A szláv nyelvészeti kategória, ennek alapján a szláv nyelvek kutatásnak eredményeiről várhatnánk beszámolót. A szomszédaink azonban arra utal, hogy a magyarsággal szoros földrajzi kapcsolatban álló népekre és nyelvekre szűkül a kérdés: nyelvészeti szempontból azonban semmiképp sem indokolt e nyelvekre szűkíteni a kutatást – ha viszont a szomszédos népekkel, kultúrájukkal, történetükkel foglalkozunk, akkor nem indokolt a szláv nyelvűekre szűkíteni a kört.

Nem ad határozott eligazítást a kötet bevezető fejezete sem. Ez A közép-európai népek szellemi rokonsága címet viseli, de e rokonságról semmi nem derül ki belőle. A rövidke fejezet egy „eurolingvisztikai” szakkönyv méltatásával indul, majd olyan sommás (állítólag Gadamertől származó) megállapítással folytatódik, mely szerint „csak Európában alakultak ki az emberi tudásnak és tudásvágynak olyan mély kifejezési formái, mint a vallás, a filozófia, a művészet és a tudomány” (???), s oda lyukad ki, hogy szláv szomszédainkról keveset tudunk, pedig a nyelvüket is legalább társalgási szinten ismernünk illene, de ha már nem, „az viszont elengedhetetlenül fontos, hogy általános ismeretekkel rendelkezzünk róluk”. Mivel ez a bevezetés zárógondolata, joggal feltételezhetjük, hogy a kötet majd ezeket az elengedhetetlenül fontos általános ismereteket osztja meg velünk – bár még mindig nem sejtjük, milyen ismeretekre gondol a szerző, és miért tartja azokat elengedhetetlenül fontosnak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Sajnos a főbb kérdésekre a továbbiakban sem kapunk választ. A hosszú, általában kettős címet viselő  fejezetek – van fejezet, melynek három címe is van: Más típusú szláv nyelvi hatás. Utánzások. Szláv tükörszavak a magyarban – ötletszerűen követik egymást, az esetek többségében a fejezetcím sem fedi a fejezet tartalmát. A fejezetek terjedelméről sokat elmond, hogy a 140 oldalt el nem érő terjedelmű kötet 26 fejezetből áll. A kötetre jellemző az aránytalanság: szláv szomszédaink közül a szlovénekről szinte szó sem esik, de a szerbekről és horvátokról sokkal többet tudunk meg, mint a szlovákokról. Sokatmondó példa a kötet utolsó fejezete, mely azt hivatott leírni, hogy miként látják a szlovákok a magyarokat. Erre a témára a szerző egy szűk oldalt szán, de négy sor még ebből is a horvát történetírás terminológiai hagyományaira tér ki. A teljes kötetből az oroszról többet tudhatunk meg, mint pl. a szlovénről vagy a ruszinról. Időnként az az érzésünk, hogy írás közben a szerző maga sem tudta még, hogy végül a kötet az összes szláv népről, szláv szomszédainkról vagy csak a szerbekről és horvátokról fog-e majd szólni – aztán a kézirat nyomdába küldése előtt sem hozta meg a döntést.

E két fejezet állítása tudományosan nehezen igazolható. Nyomárkay „szellemi rokonság” alatt azt érti, hogy bizonyos elnevezések az európai nyelvekben hasonló módon jöttek létre: például a ’vonat’ jelentésű szavak a ’húz’ igéből keletkeztek. Csakhogy ezek gyakran egészen más korban, egészen más módon mentek végbe, és az elnevezések motivációja a mai beszélők számára egyáltalán nem világos, így ezen az alapon közös szellemiségről aligha lehet beszélni. Ráadásul az érvelés akkor lenne meggyőző, ha legalább kísérlet történne annak igazolására, hogy Európán kívül nem a bemutatott módon születtek meg az adott elenevezések.

A kötet szövege inkább tűnik ötletrohamnak, jegyzethalomnak egy leendő kötethez („ez is legyen benne, az sem maradhat ki”), és nagyon távol áll bármilyen jól felépített gondolatmenettől. Ennek szélsőséges példája, hogy két, egymástól távol álló fejezet (Az európai nyelvek szellemi rokonsága, 13–14., illetve Az európai nyelvek „szellemi rokonsága” közös szemléleten alapuló kifejezésekben, 93–99) lényegében ugyanazt a témát járja körül, részben még a példák is megegyeznek.

Kik is ezek a szomszédok?

A Szláv szomszédaink ma című fejezet egy oldalnál is rövidebben sorolja e népeket. Nyomárkay szerint ezek  a szlovákok, a ruszinok, horvátok, szerbek. Az ukránokról itt nem esik szó, holott az ukrán legnagyobb szomszédunk államnyelve, ráadásul ukránul közvetlenül határaink mentén is beszélnek. A szlovéneket a szerző éppen hogy említi. Mivel a kötetben történelmi kapcsolatokról is szó esik, nem egészen indokolt, hogy a magyarokkal szoros és fontos kapcsolatokat ápoló lengyelek és csehek egyszerűen kimaradnak, és a kötet nem tér ki az oroszokra sem, akik 1945 és 1990 között erős hatást gyakoroltak Magyarországra (Magyarországon valószínűleg ma is az orosz a legismertebb szláv nyelv), ráadásul ebben az időben szomszédainknak is tekinthetőek, hiszen a Szovjetunió hivatalos nyelve az orosz volt. A népek „ismertetése” a bemutató fejezetben értékelhetetlen: a horvátok közül is csak a burgenlandiakat említi a szerző. Példaként nézzük meg, mit tudunk meg a ruszinokról:

A ruszinok hazája is a történelmi Magyarország volt, nyelvük tudatos művelése, dialektusból irodalmi nyelvé fejlesztése csupán az utóbbi egy-két évtizedben vett lendületet.

Nem sokkal később, a Legfontosabb tudnivalók a szláv nyelvekről. „Új” szláv irodalmi nyelvek című fejezetben összes szláv nyelvet felsorolja – azonban sehol sem szerepel közöttük a ruszin. Akár az a szerző álláspontja, hogy a ruszin „csak” az ukrán nyelvjárása, akár az, hogy önálló nyelv – tisztelettel elfogadjuk, de legalább egyetlen ismeretterjesztő köteten belül megmaradhatna valamelyik vélemény mellett. A fejezet fennmaradó része elsősorban a szláv irodalmi nyelvek szétválásával foglalkozik, viszonylag részletesen tárgyalva a szerb és a horvát normák történetét, illetve a közöttük ma megfigyelhető különbségeket. (A cseh és a szlovák közötti különbségekről semmit nem tudunk meg, holott ez a kérdés legalább annyira érdekes lenne.) Furcsa az is, hogy az ukrajnai helyzetről a szerző személyes értesülések alapján számol be („ukrajnai kollégák mondják...”), holott az internet korában az ukrán sajtó követése vagy az ukrán törvények tanulmányozása sem okozhatna problémát. Az az érzésünk, hogy ha olvasóink csak a nyest vonatkozó cikkeit elolvassák, sokkal pontosabb képet tudnak rajzolni az ukrajnai nyelvi helyzetről, mint amilyen Nyomárkay írásában megjelenik.

 

Nyelvészeti bakiparádé

A bevezetőt követő fejezet azt a kérdést kezdi feszegetni, hogy mennyire nehezek a szláv nyelvek: nyelvi kérdésekben picit is járatos olvasóink számára is nyilvánvaló, hogy a kérdést így legfeljebb provokatív céllal lehet feltenni. Meglepő tehát olyasmiket olvasni, hogy „Általános vélemény, hogy a szláv nyelvek tanulását a többi indoeurópai nyelvhez képest több szabály [!? – FL] is nehezíti”. A furcsaságok azonban nem érnek végett. A szláv nyelvek és a magyar „tipológiai összevetésében” ezt olvashatjuk:

...ha ugyanis magyarul azt mondjuk: iskolában, ennek csak ez az egy, ti. ’hol?’ kérdésre felelő, belső helyviszont kifejező jelentése lehet.

Ez természetesen nem igaz, a Csalódtam az iskolában, Bízom az iskolában vagy a Hiszek az iskolában mondatokban az iskolában nem – vagy nem feltétlenül – helyviszonyt jelöl, és nem is lehet rá hol? kérdéssel kérdezni. Ennek alapján már el lehet képzelni, hogy a felvázolt magyarázat mennyire helytálló.

A ragozási rendszer mellett a másik kiemelt vonás a folyamatos és befejezett aspektusú igék rendszere: azonban ez is azt a téves állítást tartalmazza, hogy a különböző aspektusú igék párba rendezhetők. Bár akik még tanultak oroszt az iskolákban, emlékezhetnek ilyenre, de ha tanulmányaik sikerre vezettek, tudják, hogy ennél jóval összetettebb a kép. Nyomárkay példájával élve: a читать [csitaty] ’olvas’ és прочитать [procsitaty] ’elolvas’ egyfelől azért nem alkot párt, mert más hasonló jelentésű befejezett igékkel is összekapcsolható: дочитать [docsitaty] ’végigolvas’, зачитать [zacsitaty] ’felolvas, (fennhangon) kiolvas’, считать [szcsitaty] ’felolvas, tollba mond’, почитать [pocsitaty] ’olvas egy keveset’ stb. Másfelől ezekből újabb folyamatos igék képezhetőek, pl. прочитывать [procsitivaty] ’elolvas (pl. több alkalommal)’. A szerző tehát igen sommásan (torzan) éppen azokat a kérdéseket tárgyalja, amelyet egy hozzá nem értő összeszedne a szláv nyelvekről – egy szakértőtől ennél többet várnánk. Máshol Nyomárkay minden fenntartás nélkül idézi Swadesh elképzeléseit, még a „felezési időre” vonatkozóakat is, holott ezt a feltételezést sosem sikerült igazolni.

A fejezet kitér a bolgár és a macedón ábécére is holott a bolgárok és a macedónok nem szomszédaink. Ugyanakkor a latin betűs írású szláv nyelvek esetében csak a szlovákra és a horvátra (illetve szerbre) tér ki, a szlovénra, a csehre vagy a lengyelre nem. (Nyomárkay szerint a szlovák ä kettőshangzót jelöl, ráadásul æ-t: sejtelmünk sincs, miféle kettőshangzót kíván ezzel a szerző jelölni, de tudomásunk szerint az ä sosem hangzik diftongusként.)

A szláv írás. A szláv nyelvek és az indoeurópai nyelvcsalád című fejezetben – melyben egyetlen szó sem esik az indoeurópai nyelvcsaládról – Nyomárkay igen tömören mutatja be a cirill írást: ennek  alapján aligha tudja a tipikus magyar olvasó a cirill betűkkel leírt szavakat akár nagyjából kiolvasni, ha előzőleg nem tudta. Érthetetlen, hogy például a ж hangértékeként miért ž, és nem zs van megadva, ha egyszer a kötet a szláv nyelveket nem ismerő laikusoknak szól. Az ы ejtésének magyarázata pedig egészen megtévesztő:

...helyes kiejtéséhez – énektanárok útmutatása szerint – akkor juthatunk, ha ajkunkat „ü”-re nyitjuk, de a hangot ajakkerekítés helyett nyílt ajakkal képezzük.

Nos, lehet, hogy vannak énektanárok, akik ezt így tanítják, de miért énektanárokra hivatkozik egy nyelvész? Aki csak egy bevezető fonetikai kurzust elvégzett, az tudja, hogy ha az [ü]-t ajakréssel próbáljuk ejteni, [i]-t. kapunk. Az ы-höz úgy juthatunk el, ha [u]-t próbálunk ejteni úgy, hogy ajakkerekítés helyett széthúzzuk az ajkunkat – vagy [i]-t úgy, hogy hátrahúzzuk a nyelvünket. (Arról nem is szólva, hogy a щ ejtése az oroszban már régen nem šč (azaz [scs]), hanem egy olyan hang, melyet lágy (sejpített) [s] hanghoz áll közel. Nem tudunk mit kezdeni azzal sem, hogy Nyomárkai szerint „a közismert хорошо ’jó, jól van’ kb. ch’r’só-nak hangzik” – az aposztróf hagyományosan a kieső hangokat jelöli, tehát eszerint az ejtés [xrsó] lenne – ehelyett magyarosan [harasó]-nak szoktuk ejteni a szót, nem véletlenül: hangzanak ott magánhangzók, melyek a magyar [á] rövid változatához állnak legközelebb. (Hallgassuk csak meg!)

A Legkorábbi kapcsolataink a szláv nyelvekkel. Szláv jövevényszavaink című fejezetben a szerző leírja, hogy vannak olyan szláv jövevényszavaink, melyeknek volt magyar megfelelőjük, de a szláv jövevények kiszorították őket (erre példa a kovács által kiszorított verő, illetve a takács által kiszorított szövő). Ezek kapcsán Nyomárkay így ír:

Az ilyenfajta átvételeket, melyekre tulajdonképpen nem volt szükség, amelyek semmiféle szókincsbeli űrt nem töltöttek be, luxus jövevényszavaknak szokták nevezni.

Ez az állítás azonban tarthatatlan, mert a mai nyelvállapotból indul ki. Általános tapasztalat, hogy a nyelvben nincs két teljesen azonos jelentésű szó – még az igen hasonló jelentésűek között is szokott lenni stilisztikai eltérés. Amikor a magyar nyelvű beszélők átvették a kovács szót, minden bizonnyal éreztek különbséget közte és a verő között – még ha ma nem is tudjuk, miféle különbséget. A szükséges és szükségtelen jövevényszavak megkülönböztetése azért is értelmetlen, mert minden jövevényszót feleslegesnek minősíthetünk – elvben ugyanis mindegyik helyett alkothatunk vagy kitalálhatunk „saját” szót.Számukra tehát az új szóra szükség volt – később a verő valamiért kiszorult, de egyáltalán nem biztos, hogy azért, mert „feleslegessé vált”. Ami pedig a luxus jövevényszó terminust illeti, némi internetes kutakodás alapján biztosan állítható, hogy Nyomárkayn kívül csak Pacsai Imre használja.

 

A Más típusú szláv nyelvi hatás. Utánzások. Szláv tükörszavak a magyarban fejezetben olyan sommásan téves megállapításokkal is találkozhatunk, mint „Az orosz nyelv a magánhangzóra végződő idegen szavak problémáját egyszerűen oldja meg: nem ragozza őket.” Ezzel szemben az -a végű főnevek csak egészen kivételes esetekben nem ragozódnak. Sok esetben eltérés van az irodalmi norma és a hétköznapi nyelvhasználat között: a közismert példa a nem ragozhatókra a метро [metro] ’földalatti, metró’ szó, de a beszélt nyelvben gyakran ezt is ragozzák. Gyakorlatilag csak az -у [u] végűekről mondható ki egészen biztosan, hogy nem ragozhatóak.

Annak ellenére tehát, hogy a kötet szerzője szaktekintély, igen sok fura tévedésre lelhetünk. Ennek kapcsán nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy a kötet impresszumában lektor nincs feltüntetve. Úgy tűnik, a műtartalmát senki nem ellenőrizte, holott ebben az esetben igen nagy szükség lett volna rá.

Általános értékelés

A fentiek ellenére azt nem szeretnénk állítani, hogy a kötet teljesen érdektelen. Találhatunk benne jó néhány adatot, mely nem közismert, ám annál érdekfeszítőbb lehet. A probléma az, hogy a szerző ezeket nem foglalja semmiféle rendszerbe. Mi több, bár felhánytorgatja, hogy a magyarok milyen keveset tudnak szláv szomszédaikról, nincs koncepciója arról, hogy mit is kellene tudniuk. Valóban hasznos ismeretek helyett egyetemi kurzusok anyagából vesz elő adatokat, meglehetősen ötletszerűen. Bármennyire is érdekes, hogy milyen magyar szavak kerültek be a 19. századi horvátba, vagy hogy milyenek voltak a 18. századi szerb–magyar irodalmi kapcsolatok, nehezen hisszük, hogy éppen ezekre az ismeretekre van szükségünk egymás jobb megértéséhez.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

A kötetet azonban ettől még ajánlhatnánk. Átláthatatlan szerkezete miatt azonban sosem világos, merről merre tart a szerző gondolatmenete – sőt, az is megkérdőjelezhető, hogy van-e ilyen egyáltalán. Ez aztán minden apró értéke ellenére összességében élvezhetetlenné, ismereteink bővítésére alkalmatlanná teszi a művet.

 

Reméljük, az Akadémiai Kiadó új sorozatában egyszeri kisiklásról van szó, és a többi mű alaposabb szöveggondozáson megy keresztül. A kötet kiállítása egyébként tipográfiailag igényes, sajtóhibát talán nem is találtunk, és ez mindenképpen dicséretes. Reméljük, a továbbiakban a tartalomnak is sikerül ennyi figyelmet szentelni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése