-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Metaforák helyett akkor mondd azt, hogy nt > nn. (Egyébként ezt se ...2024. 11. 13, 10:42 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 9 Gondolom félre értettél..: "....Csakhogy akkor a „keményebbé vált” volna" írt...2024. 11. 13, 10:06 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
ő csak az igazságot keresi
2012. november 23-án mutatták be az MTA székházában az Uralisches Etymologisches Wörterbuch (Uráli Etimológiai Szótár) elektronikus, az interneten keresztül szabadon hozzáférhető változatát. Az ünnepélyes bemutatón mások mellett beszédet mondott Nádasdy Ádám is.
A nyelvek szüntelenül változnak, méghozzá kétféle módon. Az egyik a szókincs cserélődése, bővülése, importja, mely a kultúrával, életmóddal függ össze. Például a kereszténység felvételével minden nyelvben megjelennek a vallás kifejezései, így a görög epískopos → magyar püspök. A régi kor emberét ez a fajta változás érdekelte: sokáig úgy osztályoztak, hogy vannak keresztény nyelvek, muzulmán nyelvek, pogány nyelvek. Keresztény nyelv volt a latin, az orosz, meg a magyar is, mert ezeken a nyelveken lehetett keresztségről, püspökről, szentháromságról beszélni.
Ám van a nyelveknek egy másik fajta változása, mely nem függ semmitől, nem tükrözi a kultúra változásait, hanem saját belső törvényeit követi: ez pedig a hangváltozás. Ezt vették észre a 18.-19. század fordulóján, s ekkor kezdték a nyelveket aszerint csoportosítani, hogy milyen hangváltozások történnek bennük, a hangváltozásokat pedig mintegy „visszaforgatva” meg lehet kapni a kiinduló nyelvet, melyből a vizsgált nyelvek származnak. A hangváltozás tehát rokonsági bizonyíték. A perzsáról például (amely kulturális értelemben muzulmán nyelv) tisztázták, hogy a hangmegfelelések alapján az indoeurópai (más szóval „indogermán”, régebbi szóval „árja”) nyelvek közé tartozik, rokona a latinnak, dánnak, orosznak, viszont semmi köze a törökhöz, arabhoz, melyekkel pedig ezer kulturális és történelmi szál köti össze (a perzsa írás is az arab betűket használja!).
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A nyelvtudomány ekkor születik meg, mert meglát a nyelvekben valami olyat, amivel más tudomány – történelem, teológia, logika – nem tud foglalkozni. A kutatás eredményeképp a távolabbi rokonságot is tudjuk bizonyítani, ám ez a laikusnak már nehezebben átlátható, mert nemcsak a szó hangalakja, hanem a jelentése is jócskán módosulhat. Például az angol rokona az olasznak, körülbelül olyan távoli, mint a magyar a finnek. Ám az angolt és az olaszt nem szokás így összehasonlítani, mert bőven vannak közelebbi rokonaik, meg nyelvemlékek is régebbi formájukból: az óangolból egyfelől, a latinból másfelől, s azok hasonlósága sokkal feltűnőbb – ahogy két nővér hasonlósága feltűnőbb, mint unokáiké, akik másodfokú unokatestvérek. Az uráli nyelvekből azonban csak késői nyelvemlékek vannak: a magyarból a 11., a karjalaiból és a komiból a 15., a finnből és észtből a 16. századból, a többiből még későbbről. Így a magyar nyelvtörténész arra kényszerül, hogy rég elszakadt, egymástól igen eltávolodott nyelveket rokonítson gyér és késői adatok alapján, avagy a mai nyelvállapotokból, amelyek még jobban „szétfejlődtek”. S ha ez nem is sikerülhet minden szónál (oly kevés az adat!), azt bátran mondhatjuk, hogy nincs más nyelv vagy nyelvcsoport, mellyel a magyart ugyanilyen elfogadhatóan lehetne rokonítani.
A magyar jó két és fél évezrede elvált utolsó rokonaitól, a vogultól és az osztjáktól is, és az érintett népek elfelejtették, hogy valaha egy nyelvet beszéltek. Olyasféle munka a finnugor rokonítás, mint amikor a régész néhány szokatlan helyzetű kőtömbből képes rekonstruálni a valaha ott állt épületet. A laikus hitetlenkedik: itt csakugyan palota állt valaha? De a szakember azt mondja: ilyen faragású kövek ilyen elrendezésben csakis ezt jelenthetik.
Jeleznem kell, hogy mindezek a tudomány számára nem is elsősorban az eredmény (tehát a belőlük nyert információ) miatt érdekesek, hanem az eljárás, a bizonyítás stratégiája miatt. A tudomány döntő kérdése nem a „mit tudok?”, hanem a „honnan tudom, amit tudok?”. Hiszen ha nem tudom kellően demonstrálni, hogy honnan tudom, akkor nem tudom: akkor az nem tudomány, legföljebb hagyomány, sejtés vagy intuíció.
A laikussal ez fordítva van: őt a nyelvrokonságból nem a nyelv, hanem a rokonság érdekli. Azt gondolja, hogy ha két közösség rokon nyelvet beszél, akkor maguk a beszélők is rokonai egymásnak, azaz hogy a nyelvrokonság egyben néprokonság is. Sokszor hallunk ilyet: „északi rokonaink, a finnek” – pedig csak rokon nyelvet beszélő népek vannak.
A 19. sz. derekától a világ legkülönbözőbb nyelveire kezdték alkalmazni az összehasonlító (ún. „újgrammatikus”) nyelvészeti módszert, amellyel vissza lehet következtetni a kulturális emlékezetnél régebbre, úgy három-négyezer évnyire. Ez a nyelvtörténeti módszer arra jó, hogy a mai nyelveket (illetve ahol vannak, a régebbi írásos nyelvemlékeket) összehasonlítva, szigorú szakmódszertan alapján képesek legyünk nagy biztonsággal megállapítani, hogy az adott nyelvek rokonok-e, és az adatokból visszakövetkeztetni az eggyel vagy kettővel megelőző nyelvállapotra, az érintett nyelvek közös „alapnyelvére”. Ezt hívjuk rekonstrukciónak. Így bizonyították be, hogy a finn, a vogul, a cseremisz és más nyelvek a magyar nyelv rokonai és mind egy közös ősből, a finnugorból származnak. Később, már a 20. században kiderült, hogy a rokonság ennél bővebb, mert a finnugoron kívül a Szibériában beszélt szamojéd nyelvek is ide tartoznak, s ettől kezdve a nyelvcsaládot urálinak nevezzük. A magyar tehát mai szakszóval uráli nyelv, így tartja számon a nemzetközi szakirodalom is.
(Forrás: Wikimedai Commons / Mikhail A. Sayenko)
Mint mondtuk, a nyelvrokonság valódi bizonyítéka nem valamilyen történelmi-civilizációs érvrendszer, hiszen azt egy történész is átlátja, ahhoz nem kell nyelvésznek lenni. A lényeg a szóalakok hangeltéréseiben van, és a nyelvtani elemek megfeleléseiben. Ám mivel a magyar rég elvált a rokonaitól, s így mind ő, mind a rokonai másfélezer éve más-más irányban változnak, nem könnyű a rokonságot a laikus számára bizonyítani. Ahogy az Uralonet-adatbázis egyik készítője, Sipos Mária írja: az iskolában az összehasonlító nyelvészet módszertanát a jelenlegi lehetőségek mellett nem lehet sikeresen bemutatni. Más nyelvcsaládoknak könnyebb dolga van. Azt könnyű megmutatni, hogy az olasz cantare ’énekelni’ szónak rokona a román cânta, a francia chanter, a spanyol cantar, s mind a latin cantare szóból származnak. Azt viszont már körülményesebb bizonyítani – de lehet! –, hogy a magyar ég (’égbolt’) szónak pontos megfelelője a finn sää ’időjárás’ és a zürjén szined ’levegő’. Ezek ránézésre egyáltalán nem hasonlítanak, de nem ez a döntő. Például A francia yeux [jő] ’szemek’ és az olasz occhi [okki] se hasonlít, pedig mindkettő a latin oculi leszármazottja, pontos etimológiai megfelelője. A lényeg ugyanis nem a hasonlóság, hanem az ismétlődő, megjósolható eltérés, szakszóval a hangmegfelelés. A finn-magyar rokonságot nem az bizonyítja, hogy a szauna finnül is sauna [szauna]!
Lehet néhol azt olvasni, hogy a finnugor eredet nem állja meg a helyét, mert azzal a sanda céllal dolgozta ki egy német, hogy a magyarokat megalázza, minthogy a finnugor népek cseppet sem előkelő vagy dicső rokonok. Ez a német – így a felvetés – bizonyára ügynök volt, aki „Habsburg hátszéllel” alkotta volna meg a finnugor elméletet, melyet nekünk magyaroknak muszáj volt sokáig tűrnünk és elfogadnunk, ám most már ideje, hogy lerázzuk magunkról s igazibb, méltóbb eredet után nézzünk.
Ezzel nem az a baj, hogy ostoba fantazmagória (mint a magyar nyelv sumér meg mindenféle más eredete), hanem hogy az illető nem veszi észre, miről beszél. A nyelvészet ugyanis szaktudomány. Képzeljük el a párhuzam kedvéért, hogy Kopernikuszról kiderülne: ügynök volt, s a Nap-központú világképpel alá akarta ásni az egyház tekintélyét és hatalmát. Ám még ha ezt adatolni tudnám is, a dolog nem érintené Kopernikusz felfedezésének tudományos érvényességét. Az ő tétele ma is bebizonyítható, nem személy- vagy korszakfüggő: ezért nevezzük a csillagászatot objektív tudománynak. Nincs ez másképp a nyelvészettel sem, csak meg kell érteni, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet is objektív tudomány. Azaz még ha felfedezéseinket aljas indokból követnénk is el, ez nem változtatna érvényességükön, hiszen a magyarnak a finnugorból való származása az adatok alapján bármikor bizonyítható – mint egy kísérlet a fizikaórán, nem függ attól, hogy a tanár hány éves vagy milyen nemzetiségű.
Akik ilyen feltevéseket gyártanak, azok a nyelvtörténetet nem objektív szaktudománynak gondolják (mint a fizikát), hanem olyasminek, amiben a megalkotó, a szerző emberi vagy politikai vélekedése, alantas (vagy éppen nemes) szándékai megjelennek. Azt hiszik, hogy a nyelvtörténet olyan, mint a történelem, amit elő lehet adni így is, úgy is: ki lehet belőle domborítani ezt is, azt is – azaz manipulálni lehet. A történelem valóban ilyen, hiszen ugyanazt az eseménysort elő lehet adni diadalként és tragédiaként, és előfordul, hogy más-más történészek – más érzelmektől vagy hatásoktól befolyásolva – ellenkező előjellel adják elő ugyanannak a korszaknak a történelmét.
Csakhogy a nyelvészet nem ilyen. Amit állít, az vagy működik, vagy nem (és ha nem, akkor új megoldással kell előállni). Ha jól van megcsinálva, akkor – a szerző személyétől függetlenül – az adott tényhalmazból mások is ugyanarra az eredményre jutnak. A nyelvészet persze adatokat szolgáltat a történésznek (valahogy úgy, ahogy a régészet, mely szintén objektív szaktudomány). Mivel a magyar nyelv uráli nyelv, a történésznek ezzel valamit kezdenie kell. Hogy került ide ez a nyelv? Az már a történész feladata (és szabadsága), hogy ezt interpretálja, hihető láncolatba helyezze. Talán arról is beszélhet, hogy jó ez nekünk vagy rossz. A nyelvésznek ennél könnyebb dolga van: ő csak az igazságot keresi és – mint a jelen esetben – meg is találja. Íme. A magyar minden kétséget kizáróan finnugor nyelv, és az uráli nyelvcsaládba tartozik. Bámulatos, hogy a szakemberek mennyi bizonyítékot szedtek össze ehhez az elmúlt kétszáz év alatt, és bámulatos, hogy ezt most széles körben elérhetővé tudják tenni.
Hölgyeim és uraim, jó böngészést kívánok az Uraloneten. Álmélkodjanak, mert gyönyörű dolog a tudomány.
Olvassa el az Uralonetet és történetét bemutató cikkünket a Rénhíreken. (A szerk.)