Van a helyesírási kifogásoknak egy olyan típusa, amikor a kifogást tevőnek alapvetően igaza van, mégis úgy érezzük, hogy kötözködik, amikor szóvá teszi a hibát. Az ilyen esetek körébe főként azok tartoznak, amelyeknél a szabály látszólag egyértelmű, ám az alkalmazása nem következetes. Ezért érezzük kissé kötözködésnek rendszeres kérdezőnk, Krisztián észrevételét is:

„Az egyesült államokbeli Georgiában szerdán kivégezték az állam egyetlen női halálra ítéltjét, annak ellenére, hogy az asszony gyermekei és Ferenc pápa is kegyelmet kért számára. Hetven éve ő az egyetlen nő, akit kivégeztek Georgiában.” Hogyan lehet valakit női halálra ítélni?

Őszintén bevalljuk, olvasáskor mi nem vettük észre a hibát, és eszünkbe sem jutott női halálra gondolni: azonnal úgy értettük, hogy a halálraítélt nő. Krisztián azonban a HVG-n találkozott a szöveggel, és itt egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően éppen a halálra szó került a sor végére – vélhetően neki ezért szúrt szemet a hiba. (Egyébként az MTI híréről van szó, mely a világhálón több helyen is szerepel, tehát legfeljebb az vethető a HVG szemére, hogy nem vette észre a hibát – ahogy sokan mások sem.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Tény, hogy a halálraítélt még a szabályzat szótári részében is szerepel: a halálra ítélt mellett ott áll, hogy főnévként bizony halálraítéltnek írandó. Az Akh: 11. kiadásában így hangzik az erre vonatkozó 136. pont:

Sok eset mutatja, hogy egybeírandó az olyan összetétel, amely egészét tekintve más szófajú, mint utótagja önállóan volt: csúszómászó, járókelő, földalatti, munkanélküli, ennivaló, hártyásszárnyúak stb. (melléknévből főnév); tegnapelőtt, visszafelé, éjféltájban, elsősorban stb. (névutós vagy egyéb kapcsolatból határozószó); ennélfogva, mindazonáltal, miután stb. (határozószóból kötőszó); nefelejcs, fogdmeg(ek), haddelhadd, nemtörődöm (ember), nemszeretem (dolog) stb. (igés kapcsolatokból főnév, ill. melléknév). – De természetesen: az utcán járó-kelő emberek, inni való víz, az első sorban ült, ennél fogva húzd stb.

A fenti szabály számos sebből vérzik. Egyfelől a megfogalmazása is furcsa: mi az, hogy „sok eset mutatja”? A szabályzatnak éppen azt kell megmondania, hogy mit hogy írjunk. (Vagy mondja meg, mit hogyan szokás írni, de akkor ne legyen szabályzat. Álom, álom, édes álom...) Másfelől egy laikus számára nehéz megállapítani, hogy mikor megy végbe szófajváltás. Ennek a cikknek az első sorában szerepel a kifogást tevő – az adott mondatban ez akár főnévnek is tekinthető, hiszen nem tudunk olyan szót megnevezni, amelyiknek a jelzője lenne. (Persze beszúrhatunk olyan szavakat, mint az olvasó, ember stb., de éppen az, hogy több ilyen „helyes megoldás” is lehetséges, mutatja, hogy nincs olyan szó, mely egyértelműen kimaradt.) Másfelől viszont kifogásttevő főnév nem szilárdult meg a magyar nyelvben, talán furcsának is találnánk, ha ez állna a mondatban. A szabály alapján azt gondolhatnánk, hogy az ilyen alkalmi főneveket is egybe kell írni, de ez nem szokás. (És most olvassa el még egyszer a cikk bevezetőjét! Hány helyesírási hibát fedez fel?)

Talán ez a sok probléma is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ez a pont el is tűnt a 12. kiadásból. (Biztosak nem lehetünk benne, hiszen más rossz szabályok megmaradtak.) A fenti szerkezetek szabályozása külön pontokba kerültek, ami a halálraítéltre vonatkozhat, az a 106. pontba:

A raggal jelölt tárgyas, határozós, valamint a birtokos jelzős kapcsolatok tagjait általában különírjuk egymástól [...]

Ha azonban a jelölt tárgyas, határozós és a személyjellel ellátott birtokos jelzős kapcsolatnak a jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének együttese, akkor egybeírjuk őket, például: egyetért (= azonos véleményen van), helytáll (= derekasan viselkedik, megfelelően végzi a feladatát), idejétmúlt (= elavult), jótáll (= szavatol), semmittevő (= lusta, dologtalan); ágrólszakadt (= szegény), napraforgó (növény), semmirekellő (= haszontalan), tagbaszakadt (= jól megtermett), tökkelütött (= buta); barátfüle (tésztaféle), bolondokháza (= felfordulás, zűrzavar), istennyila (= villám), vásárfia (= ajándék).

Valójában ez sem a korábbi 136. pont megfelelője, hiszen ezek a példák korábban a 125 b) pontban szerepeltek:

A jelölt határozós kapcsolatokból keletkezett összetételeket egybeírjuk. Ezek tagjainak együttes jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének összege: észrevesz (= észlel, megfigyel), véghezvisz (= befejez), ágrólszakadt (= szegény), napraforgó (növény), semmirekellő lead(= haszontalan), tagbaszakadt (= jól megtermett), tökkelütött (= buta) stb.

Ráadásul a 12. kiadás 106. pontja esetében azt is meg kell kérdőjeleznünk, hogy nevezhetjük.e egyáltalán szabálynak. A 137. pont ugyanis így szól:

Különírjuk számos, mindig együtt használt, egységet alkotó állandó szókapcsolat (szólás, szakkifejezés stb.) elemeit, például: állást foglal, szemet szúr, véget ér; dugába dől, lépre csal; főnévi igenév, virtuális tér. [...]

A helytáll és a szemet szúr között semmi különbség nincs. Képmutatás azt mondani, hogy az előbbit a 106. pont alapján írjuk egybe, az utóbbit a 137. pont alapján külön. Mivel a két „szabályt” teljesen esetlegesen kell „alkalmazni”, valójában arról van szó, hogy nincs szabály. Ha az elcsépelt KRESZ-hasonlattal élünk: ha a kereszteződésekben teljesen véletlenszerűen – tehát nem a tábláktól vagy egyéb jelzésektől függően – hol a balról jövőknek, hol a jobbról jövőknek kell elsőbbséget adnunk, akkor értelmetlenség azt mondani, hogy az egyik kereszteződésben a balkézszabály, a másikban a jobbkézszabály érvényesül. Persze az ilyen szabályozás törvényszerűen balesetkehez vezet, mert a járművezetők nem tudják észben tartani, hogy melyik kereszteződésben melyik „szabályt” kell betartaniuk. Lehet ezután csodálkozni, ha a nyelvhasználók időnként azt írják, hogy helyt áll vagy szemetszúr?

Kérdés azonban az is, hogy vonatkozhat-e a 12. kiadás 106. pontja a halálraítéltre, hiszen ebben az esetben igazi jelentésváltozásról nem beszélhetünk. Amellett ugyan szólnak érvek, hogy magát a szófajváltást önmagában is jelentésváltozásnak tekintsük, de ez vitatható, és a szabályzatból nem derül ki, hogy annak kell tekinteni.

Persze lebecsülnénk a szabályzatot, ha nem találnánk erre is szabályt. Itt van például a 135. pont:

A kialakult szokást megtartva jelentésváltozás nélkül is egybeírjuk néhány alanyos, minőségjelzős, jelölt határozós és jelölt birtokos jelzős kapcsolat tagjait, például: átokverte (ház), dércsípte (levelek), dérlepte (fa), molyrágta (szőnyeg), napsütötte (táj), porlepte (könyv), szúette (bútor); fiatalkorú, haditerv, jótett, útitárs; bérbeadás, célravezető, életbelépés, kézhezvétel, lényegbevágó, rendbehozatal; szeretetreméltóság; holdtölte, napkelte, tojásfehérje.

Minket ezek közül leginkább a bérbeadás, célravezető, életbelépés, kézhezvétel, lényegbevágó és a rendbehozatal  érdekel, hiszen ezek elején van ragos névszó, végén pedig igéből képzett névszó, mint a halálraítéltben. (Az célravezető és az lényegbevágó még abban is hasonlít, hogy utótagja igenév.) Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk ezeket a szerkezeteket, akkor rájövünk, hogy ezekben igenis van jelentésváltozás, amit például azzal igazolhatunk, hogy az előtag nem bővíthető: nincs *magas bérbe adás, *végső célra vezető, *bal kézhez vétel stb. Ezzel szemben pl. a halálraítélt esetében valóban nincs jelentésváltozás: mondhatjuk, hogy szörnyű halálra ítélt (fogoly) – ami persze más lesz, mint a szörnyű halálraítélt. A fenti kifejezésekben persze a jelentésváltozás már az igés szerkezetben végbemegy: nincs *magas bérbe ad, *végső célra vezet, *bal kézhez vesz stb. Valójában tehát azt kellene magyarázni, hogy a miért nem azt írjuk, hogy bérbead, célravezet, kézhezvesz, hiszen ezeket a 106. pont szerint a jelentésváltozás miatt egybe kellene írni. A 135. pontra azért van szükség, mert ott a 137. is.

Mi lenne az értelmes megoldás? Az, ha azt vennénk figyelembe, hogy az írás célja az egyértelműség. Éppen ezért fontos, hogy megkülönböztessük a szörnyű halálra ítéltet a szörnyű halálraítélttől. Így aztán amikor a szónak jelzője van, akkor mindenképpen egybe kell írni. Más esetekben viszont a kérdés lényegtelen, hiszen a kivégezték a halálra ítéltet és a kivégezték a halálraítéltet között semmi olyan különbség nincs, ami miatt az egyiket vagy a másikat kellene helyesnek tartanunk.

Teljesen értelmetlen azonban az, hogy bármiféle „kialakult szokásra” hivatkozzunk, amikor az ilyen főneveket egybeíratjuk. A helyesírási szabályzat például ragaszkodik ahhoz, hogy a lépre csalból képzett lépre csalás is külön legyen írva. Holott ha a szerkezet külön van írva, az borzasztóan megtévesztő: a király álnok lépre csalása írásmód azt sugallja, hogy a lép volt álnok, holott a léphez ebben a kifejezésben semmiféle jelzőt nem tudunk rendelni. Ezzel szemben az a király álnok léprecsalása írásmód teljesen egyértelmű lenne.

De ha a lépre csalban sem kaphat jelzőt a lép, nem kellene ezt is egybeírnunk? Nem, hiszen két szóban ejtjük, azaz mindkét tagra eshet hangsúly. Arra sincs szükség, hogy egyben ejtsük, hiszen az egyik eleme névszó, a másik ige, és más bővítményeket kapnak: az álnokul lépre csal esetében nincs arra szükség, hogy jelezzük, hogy az álnokul az igéhez tartozik, hiszen határozószó a főnévhez nem is tartozhat. Éppen ezért ezt nem is igazán ejtjük egyben, bár előfordulhat, hogy egyeseknél már egy szóvá vált. De az sem baj, ha ők léprecsalt írnak, hiszen ugyanúgy értjük. A belőle képzett főnevet viszont mindig egybeejtjük, ha jelzője van. A helyesírásnak nem lenne más feladata, mint hogy leképezze azt, ami a nyelvben működik: ezzel segítené a kommunikációt, és ezzel tenné lehetővé, hogy a szabályokat követni tudjuk.

Amíg azonban a helyesírás kivételekkel, egymásnak ellentmondó és nyakatekert szabályokkal operál, esély sincs arra, hogy ezeket követni tudjuk. Ezért véljük úgy, hogy kötözködés a fenti hibába belekötni, még akkor is, ha egyébként persze olvasónknak maradéktalanul igaza van. Az igazi kritika nem a nyelvhasználókat, hanem a szabályozást illeti.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)