Péter nevű olvasónk, aki egyébként régi jó ismerősöm (innen a tegeződés), levélben szólt hozzá az új akadémiai helyesírási szabályzatról nemrégiben tett nyilatkozataimhoz. Ezekben a nyilatkozatokban azt mondtam el, amit egyébként ebben a rovatban is többször megírtam már, hogy a helyesírás rendszere nem hasonlítható a nyelv rendszeréhez, és másodlagos ahhoz képest. A helyesírás egy konvencionális szabályrendszer, ami arra vonatkozik, hogy az elsődleges, hangzó beszédet hogyan jegyezzük le. Az egyetlen értelme az lenne, hogy megkönnyítse a szövegek olvasását-felolvasását. Azt is el szoktam mondani, hogy a helyesírási hagyományok fenntartása és viszonylagos állandósága is csak annyiban fontos, amennyiben ebből levezethető. Hiszen mindenki tapasztalhatja, hogy elakad az olvasásban, ha szokatlan írásképpel találkozik. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni szoktam, hogy mivel a helyesírást kisiskolás-korunkban meg kell tanulnunk, az írástanulással egyidejűleg, a szabályoknak nem szabad túl bonyolultaknak lenniük, és nem szabad túl elvont nyelvtani terminusokban fogalmazni meg őket, különösen, ha az illető nyelvtani fogalmak még a felnőttek (sőt a nyelvészek) számára sem világosak.

Legyen neki könnyebb!
(Forrás: Fortepan / Kurutz Márton / CC BY-SA 3 0)

A másik téma, amiről a helyesírással kapcsolatban egyáltalán véleményt szoktam mondani, a választhatóság mértéke. Azt gondolom, hogy bár az olvasást megkönnyíti, ha nem találkozunk olyan írásmóddal, ami korábbi tapasztalatainkhoz képest nagyon szokatlan, egyáltalán nem baj, ha a helyesírási konvencióink szerint egyes kifejezéseket többféleképpen is le lehet jegyezni. Tapasztalati, mérések és vizsgálatok segítségével megválaszolandó kérdés, hogy mennyi és milyen az a változatosság, ami az olvasást nem nehezíti – például olyan kifejezések esetén, amikkel amúgy is ritkán találkozunk, nem fog rendkívüli elakadást okozni az írásmód, hiszen az ilyenekre vonatkozóan nincs az emlékeinkben bevett, megszokott forma. Ha az MTA Nyelvi Bizottsága valóban tudományos testületként működött volna az elmúlt harminc évben, akkor többek között ilyen vizsgálatokat végzett-végeztetett volna, ahelyett, hogy egyes kifejezések írásmódján vitatkozik. Ehelyett ennek a bizottságnak nyíltan kimondott álláspontja az, hogy minden területen el kell kerülni a válaszható írásmódot. (Lásd pl.: „Az is fontos követelmény, hogy a szabályozás minél kevesebb kivételt és szabadon választható megoldást tartalmazzon” – írja Siptár Péter az Élet ÉS Irodalomban nekem válaszolva.)

Azt írja az újság: „ideális helyesírás szükségképpen nem is létezik, legfeljebb optimális szabályozásról beszélhetünk
(Forrás: Fortepan / CC BY-SA 3 0)

Nézzük tehát Péter levelét:

Most hallottam a rádióban, hogy polgári engedetlenséget akarsz indítani az egy időben ’egyszerre’ egyidőben-nek írása érdekében. Kezdeményezéseddel szívből egyetértek, de javaslom, hogy ne álljunk meg félúton. Írjuk ezentúl azt, hogy: „egyhelyen” volt mind a kettő, „egynapon” születtek, „egylapon” se lehet említeni, „egyhúron” pendülnek, „egyalkalommal” megoldjuk mind a két problémát, „együlésben” letárgyaljuk a kérdést, és így tovább. Egyébként az egy időben már az előző kiadásban is két szóba volt írva, tehát nem új találmány. Mondhatnád, hogy ha „egyidejűleg”, akkor miért nem „egyidőben”, de ez nem ugyanaz. Hiszen: egyúttal, de egy úton (’ugyanazon az úton’), egyértelmű, de egy értelemben (’ugyanabban az értelemben’), egykorú, de egy korban (’ugyanabban a korban’), egyoldalú, de egy oldalon (’ugyanazon az oldalon’), egyszóval, de egy szóban (’ugyanabban a szóban’), egynyelvű, de egy nyelven (’ugyanazon a nyelven’), egycsapásra, de egy csapással (’ugyanazzal a csapással’) stb. Szóval akkor? Engedetlenség vagy nem engedetlenség?

Mielőtt az olvasó esetleg félreértené, tegyük világossá, hogy Péter itt a szarkazmus eszközével él, ezen belül pedig ironikusan fogalmaz, hiszen éppen az általam javasolt írásmód (egyidőben ’egyszerre, egyidejűleg’) tarthatatlanságát próbálja meg érzékeltetni. Az iróniával semmi baj, én is ironikusan mondtam a rádióban, hogy polgári engedetlenségi mozgalmat indítok: nem is lehetett másképpen érteni, hiszen a helyesírási „szabályzat” nem jogforrás, nem kötelező, ezért teljesen értelmetlen vele kapcsolatban az „engedelmesség” és az „engedetlenség”.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Akkor most fejtsük fel, hogy min gúnyolódik Péter. A magam részéről a rádióban is és máshol is abban láttam az egyszerűbb, az iskolában jobban tanítható szabályozás kulcsát, hogy az írásnak, mint a beszélt nyelv lejegyzésének, elsősorban a kiejtést kell tükröznie. Vannak persze ez alól indokolt és a magyar hagyományoknak megfelelő kivételek (például az, hogy a teljesen automatikus, megjósolható hasonulásokat írásban nem jelöljük), de az írásnak mégiscsak a kiejtéshez van a legtöbb köze. (Ha például azt akarnánk, hogy a leírtak értelméhez legyen inkább köze, akkor fogalmakat jelölő, ún. ideografikus írást kellene használnunk, mint amilyen az azték írás volt.)

A jelenlegi magyar helyesírás nagyon sok tekintetben a kiejtéshez alkalmazkodik a problematikus esetekben. Például oda teszünk vesszőt, ahol a beszéddallam emelkedhet, és szünetet lehet tartani – ahol mégsem felel meg ennek a szabályzat szerint a jelzőhasználat, ott az emberek rengeteget hibáznak. Vagy általában azokat az összetett kifejezéseket írjuk egybe (ill. kötőjellel), amelyeket semleges körülmények között (vagy, ahogy ahogy Nádasdy Ádám írta: amikor nem érvényesülnek felülkerekedő hangsúlyszabályok) egyetlen hangsúllyal ejtünk, és szünetet sem tarthatunk a részkifejezések között. Ahol mégsem, ott az emberek rengeteget hibáznak. És mivel sok ilyen eset van, az írástudó magyarok nagy tömegei már teljesen meg vannak zavarodva.

Hogy az olvasás gyerekjárték legyen
(Forrás: Fortepan / CC BY-SA 3 0)

A jelenlegi MTA-szabályzat alig említi a kiejtést ilyen problematikus esetekben. Ehelyett megpróbálja zűrzavaros nyelvtani és vulgár-szemantikai okfejtésekkel alátámasztani, hogy mit miért rendel így vagy úgy írni. Például az iskolásoknak nem okoz súlyos gondot, hogy a házi feladat kifejezést két szóba írják, mert így is ejtik, viszont eszükbe sem jut (hacsak nincsenek már teljesen összezavarva a rengeteg hibás kiírás és a sok kivétel miatt) két szóba írni a háziasszony vagy a háziállat kifejezéseket, mivel ezeket így is ejtik. A szabályzatnak a „nem szó szerinti jelentésre” meg a többi borzalmasan nehéz és problematikus „magyarázó” fogalomra való hivatkozása többet árt, mint használ. Ha pedig egy szónak többféle kiejtési változata is van (külön vagy egybe), abban se látnék semmi tragikusat, ha ezeket többféleképpen írhatnánk. Nagyon kicsi áldozat lenne ez azért, hogy cserébe könnyebb legyen megtanulni a helyesírást.

Mindezek miatt, mondtam én, néha ebből többet-kevesebbet elmagyarázva, amennyit az idő engedett, hogy igazodjunk a kiejtéshez. Ha a hallgatót zavarja, hogy az egy időben kifejezést olvasva a ’valamikor’ értelmű kifejezés ugrik be (amelyikben az időben a hangsúlyos), és megakad, amikor rájön, hogy az ’egyidejűleg’ értelemre gondolt a lejegyzője, annak pofonegyszerű megoldása az, hogy írjuk egybe, amikor úgy értjük, hogy ’egyidejűleg’. Például: A disznókkal egy időben mindenfélét megetettek, de A disznókkal egyidőben a kutyákat is megetették. Kinek lenne ebből baja?

Megetették őket egy időben...
(Forrás: Wikimedia Commons / Zsanda Zsolt, Vajszada Károly / CC BY-SA 3 0)

A Péter által idézett példák egyike sem hasonlít erre az esetre. Sem félreértésre nem adnak okot, sem pedig nem olyan kifejezések, amelyeket semleges hangsúlyozás esetén is egybemondunk. Ezért igen egyszerű a válasz a kérdésére: Igen, engedetlenség.

És vajon miért írja Péter egy szóba azt, hogy félúton? A szabályzat a fél írásmódjáról annyit mond, hogy ’félig’ jelentésben egybeírjuk, viszont ’egyketted’ vagy ’egyik’ jelentésben különírjuk. Most a félútonban miért éppen ’félig’, nem pedig ’egyketted’ jelentésben van? Miért van az, hogy a szabályzat szerint fél óra ’harminc perc’, de egy nyugodt félóra? Hogy fél deci rum, de több féldecit megivott? Mindezt nem magyarázza az általános „szabály”, ami a ’félig’ és az ’egyketted’ közötti zűrös megkülönböztetésen alapul. Hanem mi magyarázza? Az, hogy egy szóba mondjuk azt, hogy félúton meg a többi egybeírtat, és két szóba a különírtakat. Péter is ezt a szabályt követte: nem tudta, de tette. Ezért ismétlem: Ne álljunk meg félúton!