Korábbi írásomban arra tettem javaslatot, hogy az állat- és növényfajok írása is kövesse az AkH. 105. pontjában kifejtett alapelveket:

Ha azonban a tagok együttes jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének együttese, akkor egybeírjuk őket, például:[...] forgószél (szélfajta), holtág (folyóé), melegágy (a kertészetben), söröspohár (= sörnek való pohár); [...]

Söröspohár, vagy legfeljebb sörös pohár? – bocsánat, ez hosszú lesz...
(Forrás: Wikimedia Commons / Scheggia.agm / CC BY 2.5)

Úgy érveltem, hogy ha ez a szabály, akkor a faj neveként barnamedvét kellene írni, megkülönböztetendő a barna medvétől, ami egy akármilyen medve színére utal. Azt javasoltam, hogy az összes melléknév + főnév kapcsolat esetén ez legyen az irányadó elv – később ezt annyival árnyaltam, hogy a házi és más -i képzős melléknevek esetében esetleg más megoldás is elképzelhető.

Kétségtelen, hogy mások érveinek, javaslatainak a lesöprésére az egyik legjobb retorikai módszer, ha rámutatunk, milyen szélsőséges, senki által nem kívánt következményei lennének annak, ha vitapartnerünk javaslatát elfogadnánk. Ezzel az eszközzel kívánt élni Mártonfi Attila is, amikor cikkeimre (illetve Szilágyi N. Sándor cikkeire) reagált:

Tehát a házi nyúl, a fekete rigó és a fehér akác különírandó, a házilégy, a sárgarigó és a lilaakác egybe. [...] Ha [...] mindegyiket egybeírnánk (mondván, az, hogy taxonnevekről beszélünk, eleve jelentésváltozás), [...] akkor a *házinyúl mintájára valóban a *hosszúkarmúfakúsz (helyesen: hosszúkarmú fakúsz) vezetne az üdvözüléshez?

A hosszúkarmúfakúsz írásmód valóban megrémisztene engem is. Az alábbiakban azonban rá szeretnék mutatni arra, hogy az én javaslatomból ez egyáltalán nem következik. Ellenben Mártonfi eme példája ismét rámutat arra, hogy mennyire valótlanok egyéb állításai.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mártonfi írásának egyes állításaira korábban már reagáltam: ott elsősorban azt mutattam be, mennyire nem igaz, hogy a helyesírás jól felépített rendszer lenne. Az írás végén arra tettem ígéretet, hogy a továbbiakban vitatni fogom, hogy csupán egyetlen egységes helyesírás is lehetséges, és hogy a szaknyelvi helyesírások adott esetben akár el is térhetnek a közcélú helyesírás elveitől. Mártonfi állításával szemben a biológiai taxonómiára épülő állat- és növénynév-helyesírás el is tér, személy szerint éppen ezért tartom helytelennek beerőszakolását a közcélú helyesírásba. Ráadásul ezek az írásmódok, szintén Mártonfi állításával szemben, nem értelemmegkülönböztető jellegűek, hanem éppen különböző dolgokat mosnak össze. Szerencsére a megoldás nem olyan bonyolult, mint az itt felvázolt helyzet.

Helyesírás és helyesírások

Az egymás mellett élő helyesírásokról Mártonfi igen talányosan fogalmaz:

Valódi alternatíva egy van csupán: a helyesírás eltiprása. Ez nem ördögtől való, de még az annyiszor (ellen)példaként emlegetett angol esetében is nagyon szoros szabályozásokat tudunk felmutatni (igen, több párhuzamos rendszer él egymás mellett, ahogy a magyar helyesírás történetében is annyiszor; igen, nem a nebulókat bosszantja a helyesírás, hanem a profikat segíti).

Egyfelől Mártonfi is elismeri, hogy vannak esetek, amikor több helyesírás él egymás mellett: erre angol és magyar történeti példákat is hoz – másrészt ezeket a helyzeteket mégis a helyesírás eltiprásának nevezi. Ugyanakkor arra hivatkozik, hogy még az ilyen helyzetekben is születnek ilyen szabályozások. Itt a Chicago Manual of Style-ra hivatkozik, ami valójában nem is helyesírási szabályzat, hanem kiadói szabályzat, mely csak részben foglalkozik helyesírási kérdésekkel.

A Chicago Manual of Styel 1906-os kiadásának címlapja: maga is tipográfiai szabályokról beszél
(Forrás: Wikimedia Commons / Staff of the University of Chicago Press)

Szemben az AkH.-val, követése semmilyen értelemben nem várható el, nem iskolai tananyag, akinek tetszik, annyiban tartja magát hozzá, amennyire szeretné – és senkinek eszébe nem jut számon kérni, ha valaki nem követi. A linkelt Wikipédia szócikkben pedig megnézhető, hány hasonló jellegű, de eltérő szabályozást előíró kiadvány van még. Éppen ezért teljesen érdektelen, mennyire „szoros” szabályozások ezek: bárki készíthet jóval „szorosabbat” is, azzal senkit nem bánt, hiszen követése senkire nézve semmilyen értelemben nem kötelező.

Hasonló a helyzet a szaknyelvi helyesírással is. Korábban is leírtam, ha számukra a hÁzI-nYúL forma szimpatikus vagy hasznos, használják nyugodtan, csak ne kelljen az összes nyelvhasználónak ezt követnie, pláne ne ezt kérjék számon az iskolásokon. Mártonfi szerint ez az út járhatatlan, mivel:

Ha valami igazán nagy nehézséget okozna, az épp annak az eldöntése lenne, hogy az adott mondatban épp köznyelvi vagy szaknyelvi házi nyúlról van-e szó.

Ez a megjegyzés azért is érthetetlen, mert sem a házi nyúl, sem a házinyúl formának, sőt a kettőnek együttvéve sincs két különböző jelentése. Ha több helyesírási norma lenne, akkor is legfeljebb az merülne fel kérdésként, hogy a két forma közül melyiket használjuk. Ezzel azonban nem lehet probléma, hiszen a szöveg szerzője vagy a kiadvány szerkesztője ezt annak figyelembe vételével dönthetné el, hogy ki a célközönsége. Az AkH. 12. megjelenéséig mindenképpen ez volt a helyzet, hiszen a szabályzat szótári részében házinyúl állt, a szaknyelvi helyesírás viszont a házi nyúl formát követelte meg – egyik forma sem volt hibáztatható, így szabadon lehetett dönteni, ki melyiket használja. Ha kedves olvasóink ismernek olyan esetet, amikor ez gondot okozott, feltétlenül írják meg nekünk!

Na mégis, melyikről van szó?
(Forrás: Wikimedia Commons / Michelle Spaulding / CC BY 2.0)

Még az sem lenne ördögtől való, ha esetleg bizonyos tekintetben a közcélú, bizonyos tekintetben a szakmai helyesírást követné valaki. Zavaró legfeljebb az lenne, ha felváltva használná a házi nyúl és a házinyúl formát: ekkor esetleg elgondolkodhatna az olvasó, hogy a két különböző írásmód milyen különbséget takar.

Mérlegen a jelentés

Írásában Mártonfi azt próbálja meg igazolni, hogy az állat- és növénynevek helyesírása illeszkedik a szabályzat által meghatározott egybe- és különírás rendszerébe. Érdekes retorikai húzásként Mártonfi a szabályzat kritikusaival szemben hozza azt az érvet, hogy a szabályzat pontatlan. A jelentéskülönbségek mérlegelése mellett azt is megjegyzik, hogy az úgynevezett „állandósult szókapcsolatokat” (példái: lovak közé csap, csabai kolbász) eltérő jelentésük ellenére sem írjuk egybe. Megjegyezzük, hogy a szabályzatban elő sem fordul az állandósult szókapcsolat kifejezés, az állandósult is csak egyszer, akkor is az „állandósult kifejezésekben” előforduló tulajdonnevek kapcsán. Azt sajnos Mártonfi sem árulja el, hogyan kellene megkülönböztetnünk az összetett szavakat az állandósult szókapcsolatoktól – bár az -i képzős alakulatokról mondtam már egyet s mást. Eszerint ugyan a szabályzat azt írja, hogy „ha két szó kapcsolatának jelentése több vagy más, mint a tagok jelentésének együttese, akkor ezt az alkotóelemek egybeírásával érzékeltetjük”, Mártonfi szerint a helyzet ennél bonyolultabb, hiszen a jelentésbeli eltérés különböző fokú lehet, és „ha a legkisebb mértékű jelentésváltozást is egybeírással jeleznénk, akkor el is feledhetnénk a szóközt”, ezért „tekintélyesebb mértékű jelentésváltozás esetén írjuk egybe az alakulat tagjait” – azt azonban elmulasztja leírni, hogy mekkora különbség esetén kell egybeírni. A fajnevek kapcsán már ezt írja:

vagy melléknévi minőségjelzős szerkezet a fajnév, amelynek az alaptagja annak a nemnek/nemzetségnek [...] a neve, amelybe az adott faj tartozik, akkor pontosan két szóba írjuk a fajnevet [...], minden egyéb esetben egy szóba.

Azaz ha a türüf röcök, ha a röckök egyik fajtájáról van szó (és a türüf is melléknév), de tüfüfröcök, ha nem a röckök közé tartozik. A két jelentésszerkezet a nyelvtudomány is megkülönbözteti: amikor a teljes szerkezet a fő elem (fej) által jelölt dolgok egy csoportjára vonatkozik, akkor endocentrikus (szó szerint kp. ’belső központú’), más esetben exocentrikus (’külső központú’) szerkezetekről beszélünk. A fajneveknél tehát az a szabály, hogy csak az exocentrikus neveket írjuk egybe.

„Biologusul” (Sz. N. S.) „jelző lámpa” lenne...
(Forrás: Wikimedai Commons / ŠJů / CC BY-SA 3.0)

Van olyan nyelvtani és helyesírási hagyomány, mely csak az exocentrikus szerkezeteket tekinti összetételeknek. Ilyen például a komi helyesírás, illetve a mögötte álló nyelvtani gondolkodás. Eszerint például a magyar vasút szó (szerkezetileg pontos) megfelelője is külön írandó, mondván, hogy a vasút is egyfajta út. (Mindenki döntse el maga, hogy ez így van-e.)

Ez akkor felelne meg a magyar helyesírás általános szabályainak, ha más esetekben is ez érvényesülne. Csakhogy ez nem így van, a szabályzat példái között is számos endocentrikus szerkezet szerepel: a szárazföld egyfajta ’föld’, a gyorsírás is ’írás’, a jelzőlámpa is ’lámpa’. Ráadásul a szabályzat külön kiemeli, hogy a jelentésváltozás miatt írjuk egybe pl. az alig-alig, a búbánat, a süt-főz vagy a nemsokára szavakat is, holott ezek jelentése csak minimálisan különbözik összetevőik jelentésétől.

Nehezen tudjuk megjegyezni, hogy egyébként a fenti állítás sem igaz. A barnamedve és a jegesmedve egyaránt fajokat jelöl, mindkettő az Ursus nembe tartozik, s így mindkettő a medvefélék családjába is, ám az új helyesírási szabályzat szerint a a jegesmedve egybeírandó – holott Mártonfi fejtegetése alapján külön kellene, a korábban egyben szereplő barnamedvét pedig egyszerűen törölték a szótárból. A Mártonfi által (társ)szerkesztett, az Osiris által kiadott Helyesírásban barna medve szerepel, de itt is az egybeírt jegesmedve van helyes alakként feltüntetve.

... meg a jegesmedve!
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Fish and Wildlife Service Headquarters / CC BY 2.0)

Az pedig végképp nem felel meg a helyesírás általános szabályainak, hogy „a nemi neveket és a nemzetségneveket mindig egybeírjuk”, minden másra való tekintet nélkül. A helyesírási szabályzatban példa nélküli, hogy bizonyos jelentésű alakulatokat szerkezeti és jelentésbeli felépítésükre való tekintet nélkül mindig egybeírjunk. Ebben legfeljebb a tulajdonnevek tűnhetnek látszólagos kivételnek (Mártonfi utal is a településnevek példájára), de ott is könnyű belátni, hogy jelentős része van a sajátos jelentésnek: Sárospatak nem ’patak’ stb., az olyan esetek, mint Dunaújváros (mely valóban város), inkább véletlen kivételnek számítanak.

Ezen a ponton érdemes kitérni Mártonfi legmeggyőzőbbnek látszó érvére, a hosszúkarmúfakúsz írásmód nemkívánatosságára. Mártonfi szerint a faj nevének helyes írásmódja hosszúkarmú fakúsz. Minden bizonnyal igaza van abban, hogy a szaknyelvi helyesírás ezt írja elő. Csakhogy a szabályzat egészen mást mond. Az AkH. 127. pontja kimondja:

Ha egyetlen képző járul egy különírt szókapcsolathoz, akkor általában megtartjuk a különírást: házhoz szállít, házhoz szállítás. Ha azonban több képző kapcsolódik a különírt alakulathoz, akkor azt egybeírjuk, például: házhozszállítási (szolgáltatás), egymásutániság, egyenlőoldalúság, megnemtámadási (szerződés). [...]

Az elsődleges példák ugyan ragos kapcsolatok, de az egyenlőoldalúság (← egyenlő oldalú ← egyenlő oldal) példája egyértelműen mutatja, hogy a szabály vonatkozik a melléknév + főnév kapcsolatokra is. A szabályzat szótári részében is olyan példákat találunk, mint göndör hajú, ősz hajú, , kérges kezű, ügyes kezű, hosszú lábú, kék szemű, kis értékű, kis fokú, kis méretű, nagy alakú, nagy fokú, nagy méretű stb. Vannak ugyan egybeírt példák is – enyveskezű, keménykezű, kishitű, kiskorú, nagyképű, nagyigényű, nagyhangú –, de ezek vagy egyértelműen sajátos jelentésűek, vagy a melléjük írt értelmezésből derül ki, hogy a szótár annak tekinti őket. Mindenesetre az utóbbiak megint jó példáját szolgálják annak, hogy nagyon minimális jelentéskülönbség elég ahhoz, hogy a szabályzat egybeírasson valamit. Ugyanakkor találunk olyan furcsa példákat is, amikor egyértelműen sajátos jelentésű szerkezetet is külön íratnak, pl. hirtelen kezű – már a hirtelen kéz is meglehetősen ritka kapcsolat (pl. a hirtelen keze van formában fordulhat még elő), de sajátosságát legjobban azt mutatja, hogy a hirtelen ilyesmi jelentésben nem használatos, pl. a hirtelen lábú, hirtelen szemű, hirtelen szájú kapcsolatok legfeljebb a hirtelen kezű analógiájára, alkalmi, játékos fordulatként fordulnak elő (akár külön, akár egybeírva).

Mindenesetre általánosságban az a jellemző, hogy az ilyen szerkezeteket nem írják egybe, tehát a hosszúkarmú alak szóba sem jöhet, kizárólag a hosszú karmú lenne a lehetséges. A hosszúkarmú írásmód akkor lenne indokolt, hogy ha a jelző nem a madár hosszú karmára utalna, hanem mondjuk ’mohó’ jelentésben használnánk. Ilyesminek nyomára nem bukkantunk (és van rövidkarmú fakúsz is). Ha tehát a szaknyelv ezt a formát használja, akkor újból sikerült fülön csípnünk: ismét eltér a szabályzattól, és külön utakon jár. Ennyit arról, hogy „a köznyelvi és a szaknyelvi szabályzatok szerves egységet alkotnak, azaz a szaknyelvi helyesírások integráns részei a magyar helyesírás egészének”, pláne arról, hogy „nem is lehet másképp”.

Rövidkarmú fakúsz
(Forrás: Wikimedai Commons / Ignacio García / CC BY-SA 2.0)

Mivel pedig a hosszú karmú fakúsz nem melléknév + főnév, hanem melléknév+ melléknév + főnév szerkezetű – vagy ha egészen precízek akarunk lenni: (melléknév + főnév)+melléknévképző + főnév –, nem is vonatkozhat rá a javaslatom. Persze azt semmi nem zárná ki, hogy a (melléknév + főnév)+melléknévképző szerkezeteket egybeírjuk, hiszen ugyanezt tesszük akkor, ha a kiinduló szókapcsolatban a melléknév helyén számnév áll: kilenckarú, tízkarmú, kevéskarmú, sokkarmú, sőt többkarmú. De még ha így is lenne, akkor sem következne feltétlenül, hogy a hosszúkarmú fakúszt egybeírjuk: korábban láthattuk, hogy nem egy eset van a magyar helyesírásban, amikor az egyébként egybeírandó szerkezetet különírjuk, ha valamelyik tagja összetett: anyagnévi jelzős kapcsolatok (fehérarany lánc), számnévből és más névszóból képzett melléknevek (tizenkét emeletes), az -ó, -ő képzős igenevek és főnevek kapcsolatai (növényvédő szer) stb. Ezt a szabályt itt is alkalmazni lehetne.

Az hosszúkarmúfakúsz írásmódot tehát sem a helyesírási szabályzat oldaláról, sem a javaslatom oldaláról nem támogatja semmi. Ez Mártonfi saját szüleménye, melyet teljesen alaptalanul köt javaslatomhoz, hogy azt elfogadhatatlannak mutassa be.

Szalmabáb
(Forrás: a.te.ervelesi.hibad.hu)

Értelemtükör által homályosan

Mártonfi szerint a magyar helyesírás értelemtükröző, azaz „ahhoz, hogy le tudjunk valamit írni, tudnunk kell, mit is akarunk leírni”. Nyilván vannak ilyen esetek: folyt (a víz) – fojt (a füst); súlyt (emel) – sújt (az asztalra); helyiség – helység; áru és árú; fáradság – fáradtság stb. – még ha ennek nem is mindig látjuk értelmét. Gyakran ide sorolják az olyan különbségeket is, mint a meleg ágy – melegágy, sörös korsó – söröskorsó, sok szög – sokszög stb., holott ezeknek (legalábbis elszigetelt helyzetben) egyértelműen különbözik a hangsúlyozásuk. A helyesírás szabályzói azonban tagadják a hangsúlynak akár a létét is, de minimum arra hivatkoznak, hogy a hangsúly nem határozható meg egyértelműen. Persze Mártonfi fejtegetése után nem tudjuk belátni, hogy a jelentés(különbség) ennél jobban megfogható kritérium lenne. Mindenesetre Mártonfi minden bizonnyal ilyen esetekre gondol, amikor arra hivatkozik, hogy enciklopédikus tudásunkra kell támaszkodnunk, amikor fel kell idéznünk, hogy „a házi nyúl, a fekete rigó és a fehér akác különírandó, a házilégy, a sárgarigó és a lilaakác egybe”. Ezt pedig azért kell szigorúan betartani, mert

Az írásbeliségben a kommunikáció aktív szereplője ezzel szemben alig-alig tud valamit az olvasójáról: lehet, hogy kétszáz év múlva olvassa a szövegét egy teljesen más nyelvjárásban beszélő ember, aki nem tud visszakérdezni, és az író szándékára sincs lehetősége következtetni mimika, intonáció stb. alapján. Hogy a kommunikációs aktus mégis sikeres legyen, számos biztosítékra van tehát szükség. Ezért alakult ki a nyelvnek a beszélt nyelvitől merőben eltérő formája az írásbeliség számára.

Feketerigó tojója – mondaná rá, hogy fekete rigó?
(Forrás: Wikimedia Commons / Rasbak / GNU-FDL 1.2)

Csakhogy Mártonfi elfeledkezik arról, hogy miközben a jelenlegi szaknyelvi helyesírás pontosan tükrözi, hogy a házi tücsök faj, a házitücsök pedig nem, addig mit fog kezdeni az olvasó – Tudva, hogy az átlagos szövegalkotó mennyire követi a helyesírási szabályokat, én már most elvenném annak a kétszáz év múlva kutató filológusnak a diplomáját, aki e helyesírási szabályok alapján próbálja kikövetkeztetni, hogy mit akart írni egy-egy szerző. nemhogy kétszáz év, két nap múlva! – egy sarkkutató azon bejegyzésével, hogy a jégtáblán egy barna medvét figyelt meg? A szaknyelvi helyesírás, melyben a faj neve is barna medve, egyáltalán nem ad lehetőséget arra, hogy megkülönböztessük, hogy a kutató határozottan megállapította a medve faját is, vagy csak a színére utalt. A helyesírás éppen akkor tölthetné be „értelemtükröző” szerepét, ha a faj nevét egybeírnánk.

Közelíthető álláspontok

Láthattuk tehát, hogy a szaknyelvi helyesírás szabályozása ma is erősen eltér a helyesírási szabályzat által előírttól – sőt, a Mártonfi által vázolt szabályoktól is. Ez nem probléma: a probléma az, hogy ezek az alakok megjelennek a közcélú helyesírásban. Ráadásul úgy, hogy a rájuk vonatkozó szabályok sem a szabályzatba nem kerülnek be, sőt a nagyközönség számára hozzáférhető kiadványban sem jelennek meg. Legalábbis az állat- és növénynevek, mert a csillagászat és bolygókutatás szakhelyesírása – jobbára szerencsére – csöppet sem foglalkoztatta a bizottságot. Tegyük hozzá: nem is várható el, hogy az összes tudományág szaknyelvi helyesírását integrálják – éppen ezért ésszerű egyiket sem integrálni.

Cikke végén Mártonfi is elismeri, hogy a jelenlegi helyzet nincs rendben, és teljesen abszurd, hogy a helyesírás egészét „rátoljuk az iskolákra”. Ő azt látja megoldásnak, hogy a diákoknak nem tanítjuk, és főképpen nem kérjük tőlük számon a részletesen szabályozott helyesírás teljes egészét. Ha mégis szükségük lesz a tanultakon kívüli alakokra, akkor majd utánanéz.

Ez az út azonban járhatatlan, több okból is. Először is, attól még, hogy valamit nem tanítottunk, egy-egy írásmód továbbra is helyesnek vagy helytelennek minősül, és a helytelen írásmódnak köszönhetően a nyelvhasználó továbbra is megszégyeníthető. Lehet erre azt mondani, hogy nem a helyesírás szabályozásának, hanem a közgondolkodásnak kellene megváltoznia, de ez utóbbi pontosan akkor változhatna meg, ha a helyesírás hatáskörét csökkentenénk, és nem mutatnánk jelentőségét a valóságosnál nagyobbnak.

Másodszor: különösen az állat- és növénynevekre jellemző, hogy közülük számos nem csupán szakszóként használatos, hanem a leghétköznapibb nyelvünknek is része. Nem várható el, hogy ha a nyelvhasználó feketerigóról, sárgarigóról, házinyúlról, barnamedvéről stb. szeretne írni, akkor csapja fel a szótárat. Ez nem életszerű elvárás.

Különben is: tényleg nem nevezné rigónak?
(Forrás: Wikimedia Commons / Michel Idre / CC BY 2.0)

Éppen ezért az egyetlen lehetséges megoldás, ha a helyesírás követhető módon szabályozza ezek írásmódját, a szaknyelvi helyesírás pedig, melyet kizárólag a szakembereknek kell megtanulniuk, úgy írja ezt felül, ahogy akarja. A szaknyelvi helyesírás azonban csak szakkiadványokon lesz számon kérhető, ott is csak szakmai okokból.

Látszólag a két elgondolás homlokegyenest ellenkezik egymással, de ez csak a külső látszat. A gyakorlatban ugyanis úgyis az fog érvényesülni, hogy hiába próbálják erőszakkal integrálni a közcélú helyesírásba a szaknyelvi szempontokat, az egyszerű nyelvhasználó képtelen lesz azt követni. Az egyetlen különbség az lesz, hogy Mártonfi elgondolása szerint kimondható róla, hogy helytelenül írt valamit – én viszont azt javaslom, hogy ne legyen ilyesmivel megszégyeníthető.