„Hááát, ez, kérlek szépen, ööö, egy nagyon szép, ööö, rotációs kapa.” – Ha valaki őzve beszél, sokszor megkapja a magáét, hogy nem beszél rendesen, hogy csak húzza az időt, hogy azt sem tudja, mit akar mondani. Az őzést, és a hozzá hasonló, beszédbe ékelődő, „időnyerő” technikák – általában nem tudatos – alkalmazását hezitálásnak nevezzük. A hezitáló ember valóban bizonytalannak tűnhet – akár a mondanivalójában, akár annak kifejezésében. Nem ritka az sem, hogy aki nagyon precízen akarja magát kifejezni, annak van szüksége némi „átfutási időre”, amíg megtalálja az épp odaillő, lehető legpontosabb kifejezést. A hezitálás mennyisége utalhat a beszélő izgalmi állapotára, de valamilyen mértékben mindenkinek a beszédét jellemzi különböző helyzetekben. Ez abból adódik, hogy a spontán beszéd során kevéssé tervezzük előre a mondanivalónkat, főleg akkor nem, ha nem egy formális helyzetben kell helytállnunk. A hezitálásnak kézenfekvő oka lehet az is, hogy párbeszédeink folyamán néha elbizonytalanodunk abban, hogy a partner milyen formában értené meg a legkönnyebben azt, amit mondani akarunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az azonban, ha egy előadó vagy egy tanár hezitál, már sokkal kevésbé elfogadott. Sokan idegesítőnek, kibírhatatlannak tartják azt az előadót, aki nemhogy nyomdakészen nem beszél, de még ráadásul minden megnyilatkozásában őzik is. Azt mondják, képtelenség rá odafigyelni. (Azoknak, akik így gondolják, javasoljuk, hogy hallgassák végig egyszer egy nyomdakész szöveg felolvasását, és merengjenek el rajta, hogy arra mennyire lehet odafigyelni.) Sokan gondolják, hogy a megértésre és így a tanulásra rossz hatással van a hezitálás – főleg abban az esetben, ha a tanulás a mintakövetésen alapul. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen hatása van a kisgyerek nyelvtanulására a hezitálásnak.

Egy kísérlet ebben a kérdésben meglepő eredményt hozott: Celeste Kidd, Katherine S. White és Richard N. Aslin azt vizsgálták, hogy milyen hatással lehet a szülő vagy a nevelő őző beszéde a tipegő korúak nyelvtanulására. A kísérletben 18–30 hónapos kisgyerekeket figyeltek meg nyelvtanulási helyzetben. A gyerekek a szüleik ölében ülve két képet láttak. Az egyik képen egy szokásos, a gyerekek számára jól ismert tárgy (például egy ágy) volt látható, a másikon pedig egy ismeretlen objektum. A szülők kétféle mondatot használtak: egy hezitálás nélkülit és egy őzőt.

A kutatók azt figyelték meg, hogy amikor az anyukák a hezitálás nélküli mondatot használták, és a jól ismert tárgyra utaltak (Az ott egy ágy.), akkor a gyerekek azonnal annak a  képére néztek. Amikor azonban az anyukák a hezitálós mondatba kezdtek (Hát, ööö, az ott, ööö, egy, ööö...) akkor még mielőtt megnevezték volna a tárgy nevét, a gyerekek automatikusan az ismeretlen tárgy felé néztek.

Ennek az a magyarázata, hogy a hezitálást a gyerekek úgy értelmezték, hogy az az újonnan megtanítandó tárgy nevét előzi meg. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a hezitálás általában az új tanulnivalót előzi meg. Azaz a beszéd megakadása annyiban segíti a tanulást, hogy felhívja a gyerek figyelmét arra, hogy ami következik, arra nagyon oda kell figyelni. Azt jelenti ez, hogy minden szülőnek többet kéne hezitálniuk, hogy jobban segítsék a nyelvtanulást?

Erről szó sincs. Azonban az kiderült a kutatásból, hogy nem feltétlenül szükséges nyomdakészen beszélniük a szülőknek ahhoz, hogy a gyerekeik jól megtanulják az anyanyelvüket. Sőt, még szerepe is lehet a nyelvtanulásban az őzésnek.

Forrás

Parents' Ums And Uhs Can Help Toddlers Learn Language