A megakadásjelenség terminus egy sor spontán beszédben észlelhető jelenséget takar, amelyek némelykor zavaróak, máskor plusz időt biztosítanak a beszédünk belső előkészítő folyamatainak lejátszódására. Annyi bizonyos, hogy ezek a jelenségek a beszédet megakasztják, tartalmilag pedig nem adnak hozzá újat. Hiányukat viszont hallgatóságként igencsak megéreznénk, mert mások beszédének feldolgozásakor nagy segítséget jelentenek: a hallgató számára plusz időt biztosítanak.

Elég egy mikrofon, hogy habogni kezdjünk...
(Forrás: iStockPhoto)

Beszédprodukció mint folyamat

A spontán beszéd eléggé megbízható és hatékony kommunikációs eszköz, különféle rendszerek működésének eredménye. Azonban ezek a működések nem mindig tökéletesek, s az eredményben hibák is megjelennek. A tökéletlen működések tanulmányozása, elemzése kulcs a beszédprodukciós működések és különféle összefüggések mélyebb felismeréséhez és megismeréséhez.

Az agyunkban lezajló folyamatokról keveset tudunk, mindenesetre kevesebbet, mint szeretnénk. Gyakran hasonlítják egy fekete dobozhoz: van bemenet (például a hallott beszéd, amelyet feldolgozunk) és van kimenet (például a hangzó beszéd mint produktum), de hogy belül mi történik, azt nem lehet pontosan megmondani. Különféle olyan beszédtervezés-elméletek születettek, amelyek modellezik a beszédtervezés, azaz a beszédprodukció belső, fejünkben zajló folyamatait. A legelfogadottabbak a hibaelemzésből indulnak ki. Ezek szerint ha beszéd közben hibázunk, akkor a belső folyamatok nem zavartalanul zajlottak, s a hibák elemzésével megállapíthatjuk, hogy a tervezés mely szakaszában keletkezett a hiba.

Megakadásjelenség vagy nyelvbotlás?

A magyar spontán beszédre jellemző megakadásjelenségeket többféleképpen is csoportosíthatjuk. Például funkcionális szempontból két nagy halmazba sorolhatjuk őket: a bizonytalanságból adódó jelenségek vagy a téves kivitelezések csoportjába. Az előbbieket hezitációs jelenségeknek is nevezhetjük: ezek azok a jótékony megakadások, amelyek időnyerésre használhatók. Ilyen az öö-zés, a töltelékszavak (tehát, szóval, gyakran a hogy-gyal kísérve), nyújtás szó elején vagy szó végén (azz…, elhagytaa aa…, ), vagy például az indokoltnál hosszabb néma szünet tartása két szó között. A másik csoportot olyan hibázások alkotják, mint például a freudi elszólások, egyszerű nyelvbotlások (pl. szó eleji hangok felcserélése), grammatikai hibák, téves szótalálások, változtatások és a „nyelvem hegyén van” jelenség. Ezeket a „tartalmasabb” hibákat nyelvbotlásnak is hívhatjuk, bár a szakirodalomban változó, hogy milyen jelenségeket tekintenek nyelvbotlásnak. A két terminus: a megakadásjelenség és a nyelvbotlás tehát nem fedik egymást; nem minden nyelvbotláskutató foglalkozik ugyanis a hezitációs jelenségekkel. A megakadásjelenségek csoportja viszont ezeket is magában foglalja.

Meg kell jegyezni, hogy természetesen egészséges emberektől származó spontán beszédanyagban előforduló hibákról beszélünk itt. Más természetűek az idegen nyelvet tanulók által vétett hibák, valamint más módszertant kíván a sérült agyi területekkel és idegrendszeri problémákkal rendelkező beszélők hibáinak vizsgálata is.

Gyakoriságot befolyásoló tényezők

A megakadásjelenségek, mint említettük, bizonyos előfordulási gyakoriságban inkább segítenek, mint zavarják a kommunikációt – főleg a hezitációs jelenségekre igaz ez. Azonban ha sokat ö-zik valaki, vagy éppen sok (hiba jellegű) nyelvbotlást produkál, az inkább zavaró, és nehezíti a megértést. Ilyenkor a hallgatóság már felkészült a beszédfeldolgozásra, és persze az információ megismerésére, de az az elvárásokhoz képest késik és nem az elvárt formában érkezik.

Melyek azok a tényezők, amelyek növelhetik a spontán beszédben a megakadásjelenségek előfordulását? Számos belső tényezőt említhetünk itt: a stressz; a fáradtság; betegség (itt nem az afáziára és hasonlókra gondolunk, hanem például az influenzára, ami átmeneti gyengeséggel jár); egy-egy gyógyszer mellékhatásaként jelentkező bágyadtság (vannak olyan gyógyszerek, amelyek zavarják a koncentrációt, vagy éppen altató hatásúak); tudatmódosult állapot: például alkohol hatása. De külső tényezők is előidézhetik a megakadásjelenségeket. Ilyenek a zajok (zajszennyezés), amelyek zavarják a kommunikációt.

Fontos belső tényező még, és külön említést érdemel a pszichés állapot, ugyanis egy magabiztos beszélő valószínűleg kevesebb megakadásjelenséget produkál beszédében. Ezzel szemben a kevésbé gyakorlott beszélő, aki önbizalomhiányban is szenved, határozatlan; az ő beszédében tükröződik a bizonytalanság, s ez megnövelheti a hezitációs jelenségek előfordulását.

Az is befolyásolhatja a megakadásjelenségek számát, hogy hol és kivel kommunikálunk. Valószínűleg ez is pszichológiai alapon magyarázható: azokkal nehezebb spontán beszélni olyanoknak, akik előtt zavarba jövünk – nem feltétlenül a viselkedésük miatt, hiszen az is elég a hebegés-habogáshoz, ha a szakmai előmenetelünk függ a beszélgetéstől.

Tanári hiedelmek

Eddig a spontán beszéd megakadásjelenségeiről beszéltünk, de félspontán, azaz tudatosan valamennyire előkészített beszédben is előfordulhatnak megakadások. Kevésbé spontán, de élőbeszédet követelő szituáció például a szóbeli vizsga. Mivel ismerjük az anyagot, amiből fel kellett készülnünk, és szerencsés esetben még a tételeket is ismerjük, vázlatot írhattunk belőle otthon, vagy még a tételkifejtés előtt, így nem teljesen „in medias res” kerülünk a vizsgaszituációba: előadandó szövegünket tulajdonképpen előre felépítettük, megszerveztük. (Persze ha megfelelően felkészültünk.)

A tanár feltételezése, hogy a „nyökögés” a nem tudás, pontosabban a nem tanulás jele – ez azonban nem biztos, hogy minden diák esetében így is van. A vizsgahelyzet stresszhelyzet, és nem mindenki számára pozitív stressz. Az sem feltétlenül igaz, hogy valaki azért stresszel vizsga előtt, mert nem készült fel. Maga a tanár személye, viselkedése (vagy bármilyen más előzmény) is kelthet stresszt, és ettől a diák hebeghet-haboghat, hezitálhat, netán nem találja a megfelelő szavakat, és a spontán beszédhez hasonló megakadásokat produkálhat.

Az élőműsor varázsa

Bár az interjúk, riportok nem spontán készülnek, és a sajtótájékoztatókat sem felkészülés nélkül szokás tartani, azért becsúszhat egy-egy baki, nyelvbotlás, amit, ugye, élő közvetítésből nem lehet kivágni. Szituációtól, témától és magának a beszélésnek a fontosságától is függ, hogy a kiemelt beszélő milyen kreatív megoldással él, illetve javítja-e magát vagy sem. Például egy kormányszóvivő vagy politikus esetében a nyelvbotlások eléggé emlékezetesek lehetnek, és ezek miatt bizony el is ítélhetjük őket, mondván: „nem tudnak rendesen beszélni”. (Hát még ha a javítás sem sül el a legjobban.) Pedig ők is emberek, még ha gyakorlott beszélők is; őket is befolyásolhatják olyan tényezők, amelyek előidézik a megakadásjelenségeket. Az elvárásunk az, hogy aki hivatalos vagy tudományos ügyekben nyilatkozik, az hibák és hezitálások nélkül, azaz tökéletesen beszéljen, holott a beszédtervezés nem minden esetben működik zavartalanul, és nem is lehet tudatosan kiküszöbölni minden hibát, minden előzetes tervezés és felkészülés ellenére sem.

Bakik és természetességet biztosító megakadásjelenségek

Már gondolkodtunk kicsit az élő közvetítésről, élő műsorról, most irányítsuk a figyelmünket a nem élő műsorok felé. Egy műsor, film különböző részeinek felvételét megismétlik, ha becsúszik egy-egy baki a szövegmondásban. Ezek a hibák persze más természetűek, mint a spontán beszéd megakadásjelenségei, de előfordulnak köztük azokhoz hasonlók is. A hezitációs jelenségek, amelyek a nem megfelelő mélységű szövegismeretből is fakadhatnak, a megfelelő helyen és időben realizálódva akár hasznosak is lehetnek, és nem kell feltétlenül kihajítania őket a vágónak. A se vége-se hossza valóságimitáló sorozatokban például amúgy is nagy feladat a dialógusok természetes, életszerű reprodukálása, spontán jellegének hű visszaadása. A spontán jelleghez pedig hozzátartoznak a megakadásjelenségek is, amelyek beszédünk közel egy harmadát teszik ki átlagosan.

Ha tudatosabban nézzük az említett sorozatokat, megfigyelhetjük benne a „laza” alakítást, azaz a szereplőknek már nem kell szigorúan ragaszkodni a képernyőn történő megjelenés „megakadástalanságához”. Egészen valóságfestő lehet tehát néhány kreatívan beékelt megakadásjelenség. Igaz, azért a képernyőn sok lenne az egyharmados eloszlás. Míg a spontán beszédben a megakadások egy része fel sem tűnik, figyelmünket nem összpontosítjuk minden egyes hibára vagy hezitálásra, addig a televízió (vagy rádió) esetében jobban odafigyelünk a hallottakra, így sokkal feltűnőbbek a megakadások is. Már csak azért is jobban figyelünk, mert ha valamit elmulasztottunk, arra – hacsak nincs szuper visszapörgethető tévénk – nem tudunk visszatérni, rákérdezni meg egyáltalán nem.

Források:

Gósy Mária: Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Gósy Mária: Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

Huszár Ágnes: A gondolattól a szóig. Tinta könyvkiadó, Budapest, 2005.