H. Eszter kíváncsian várja a választ egy olyan kérdésre, amivel kollégáim, Törkenczy Miklós és Rebrus Péter sokat foglalkoztak, ezért véletlenül én is sokat hallottam róla:

Vannak a magyarban bizonyos igék, amiknek meglehetősen fejtörő a felszólító, illetve a feltételes módú változata. Most hogy is van akkor a helyes forma?

A nyelvészetben defektivitásnak (hiányosságnak) hívják azt a ritka jelenséget, amikor egy-egy szónak bizonyos alakjai hiányoznak, nem alkothatók meg. A hiánynak nem mindig hangtani okai vannak. Például jelentéstani oka van, hogy a magyarban a szokni igének (abban az értelemben, hogy 'szokásában van') csak múlt idejű alakjai vannak (szokott, szoktál, szoktunk volna, de nincs *szokjon, *szokni, *szokik), hiszen a múlt idejű alakok jelen idejű értelműek. Hasonló defektivitás az, hogy a jövő időt kifejező fog igének nincsenek múlt idejű alakjai: nem mondhatjuk ahelyett, hogy majd ha már megérkezett, azt, hogy *majd ha már meg fogott érkezni.

Vajon hogyan szólítanánk fel egy szóval ezt a kígyót, hogy vesse le a bőrét?
(Forrás: Satsal/sxc.hu)

Kétféle defektivitásról kérdez H. Eszter. Az egyik esetben olyan mássalhangzó-torlódás van az igető végén (rejlik: -jl, vedlik: -dl), ami már túl bonyolult ahhoz, hogy utána még egy mássalhangzó (a példákban j és h) állhasson. A másik esetben -tsz mássalhangzókapcsolat áll az igető végén.

Az első típusú defektivitás azért különösen érdekes, mert rengeteg igére kiterjed, de tapasztalataink alapján a beszélők egyáltalán nem egyöntetűen ítélik meg, hogy pontosan melyikekre, és sokszor nemcsak beszélők között van ebben eltérés, hanem egyes beszélők is ingadoznak, haboznak. Persze azt senki nem mondaná, hogy *csuklj, , de sok beszélő el tudja képzelni a csukolhat, csukoljon stb. alakokat, míg mások egyáltalán nem. Ebből a példából is látszik ennek a típusnak a másik érdekessége, hogy olyan igéket érint, amelyeknél felmerül a hangkivetés gyanúja. Hangkivetőnek azokat az ige- (és névszó-) töveket nevezzük, amelyek bizonyos toldalékok előtt mássalhangzó-torlódást tartalmaznak, mások előtt viszont nem. Például söprök és söprünk (nem pedig söpörök és söpörünk, legalábbis az én nyelvváltozatomban), de söpörsz és söpörnek (nem pedig söpresz és söprenek, legalábbis az én nyelvváltozatomban).

Azokat a toldalékokat, amelyek előtt a mássalhangzó-torlódásos változat jelenik meg, szintetikus toldalékoknak nevezzük, és jellegzetességük, hogy kötőhangzó állhat előttük. Azokat a toldalékokat pedig, amelyek a torlódás nélküli alakhoz járulnak, analitikus toldalékoknak nevezzük, ők kötőhangzó nélkül követik a tövet. Ilyen analitikus toldalék a kötő-felszólító mód -j- toldaléka és a -hat/-het is: söpörj, söpörhet (de ilyen például az ún. határozói igenév -va/-ve toldaléka és a birtokosra utaló -ja toldalék is).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nos, a defektivitás, a hiányosság akkor áll elő, amikor olyan igéhez próbálunk analitikus toldalékot illeszteni, amelyek nem hangkivetők, ezért nem tudjuk elkerülni a tiltott mássalhangzó-torlódást (pl. *csuklj). A sok bizonytalankodás abból adódik, hogy sokszor nem tudjuk eldönteni, egy ige hangkivető-e. Ha valaki úgy érzi, hogy a csuklik ige hangkivető (vagyis vannak csukol- alakjai is), akkor minden további nélkül megalkotja a csukolj, csukolhat stb. alakokat, és így elkerülheti a *-klj-, *-klh- torlódást. Másoknál ezek az alakok hiányoznak. Különösen érdekes, hogy a kérdéses igék, mint amilyenek Eszter példái is (rejlik, vedlik) mind olyan mássalhangzó-torlódást tartalmaznak, amelyek hangkivető tövekben is előfordulnak (vö. hajol-/hajl-, vádol-/vádl-), és – mint említettem – sokan egy csomó igéről nem is tudják biztosan eldönteni, hogy hangkivetőként használják-e, vagy nem, különösen, mivel ezek az igelakok ráadásul mind elég ritkák.

Különösen érdekes a vedlik esete. Ezt tudtommal senki sem használja hangkivető igetőként, viszont létezik a vedel ige (amelyik szintén nem hangkivető tő), és ennek az alakjai analitikus toldalékok esetében pont olyanok, mintha a vedlik nem létező, torlódás nélküli alakjai lennének: vedelhet, vedelj. Úgy látszik, hogy a vedel létezése teljesen legátolja, blokkolja, hogy a vedlik igét bárki is hangkivető tőként használja, hogy elkerülje a torlódást. A nyelv sokszor kiküszöböli az ilyen véletlen egybeeséseket.

A második típusú igékhez a nem ikes metsz ige, valamint a látszik, hallatszik, játszik és tetszik ikes igék tartoznak. A -hat/-het toldalékos alakjuk létezik (metszhet, látszhat stb.), de a kötő-felszólítómódú alakjaikkal baj van. Az -sz végű igetövek esetében általában a kötő-felszólító módú alakokban hosszú -ssz szerepel, például mász(ik) ∼ mássz. A játszik ezt a mintát követi: játssz (legalábbis írásban, mert persze kiejtve a játssz szóban ugyanúgy egyszerű hosszú cc-t ejtünk, mint a játszik-ban). Ennek ellenére a többi hasonló igénél, legalábbis az én nyelvváltozatban, az ilyen alakok nem léteznek: *metssz, *látssz stb. Érdekes, hogy a -dz végű töveknél ilyen problémát nem érzek, ott mindig lehet -dzz végű (kiejtve persze sima hosszú dz) a kötő-felszólító módú alak, pl. edzz.

Őszintén szólva nem tudom, mi a pontos magyarázata ennek a jelenségnek. Közrejátszhat, hogy némelyik érintett igének vannak régies kötő-felszólító módú alakjai, amelyekben hosszú -ss- mássalhangzó van, és erről a beszélőknek néhány megszilárdult alakulat miatt tudomásuk van: tessék, tessen, tessék-lássék. Ezért a beszélőkben felmerülhet, hogy nem *tess, illetve *láss-e a megfelelő alakjuk. Ezek azonban nem használatosak, illetve a láss egy másik igének, a lát igének a kötő-felszólító módú alakja, és a fent említett blokkolás révén a nyelv ezt az egybeesést is elkerüli.