Egyik olvasónkat (nevezzük Máténak) Dugonics András (1740–1818) könyvének alcíme gondolkoztatta el:

A Nyesten olvastam egy cikket, aminek hatására beleolvastam Dugonics András Etelka Karjelben című szomorkás történetébe. [...] A címoldalon ez áll: Szomorkás történet. Négy szakaszokban. Miért tűnt el nyelvünkből az, hogy az egynél nagyobb mennyiséget kifejező számok után többesszám áll? A legtöbb (általam ismert) nyelvben ugyanis így van, és a fent említett példa is ezt mutatja.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mielőtt nekiveselkednék a válasznak, egy-két szóban összefoglalnám, mik a legfontosabb tudnivalók a nyelvtani számmal kapcsolatban.

A világ nyelveiben korántsem olyan egyöntetű a nyelvtani számoknak az a megkülönböztetése (egyes számú és többes számú szóalakok), mint a legtöbb Európában beszélt nyelvben. Számos olyan nyelv van, amelyekben egyáltalán nincsenek egyes számú és többes számú alakok. Ilyen például a japán nyelv. (Az ’én’ és a ’mi’, a ’te’ és a ’ti’, az ’ő’ és az ’ők’ névmások között minden általam ismert nyelv különbséget tesz, de ezek jelentéstanilag nem is tisztán számbeli különbségek, például a ’mi’ nem több ’én’-nek felel meg.) Persze ezekben a nyelvekben is kifejezhető, hogy egy fajtának nem egyetlen egyedéről van szó, olyan külön szavakkal, amelyek erre utalnak (’több’, ’három’, ’sokan’, ’mind’ stb.).

A baglyok trendik (*trendi) a neten.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ken Bosma / CC By 2.0)

A nyelvészeti gyakorlatban a többes szám valójában nem pusztán alaktani kategória. Csak akkor szoktunk „igazi” többes számról beszélni, amikor valamilyen egyeztetési jelenség is kapcsolódik a többes szám jelöléséhez, például ha a nyelvtani alany és a ragozott igealak a nyelvtani számtól függő egyezést mutatnak, ahogy a magyarban is: a bagoly trendi és a baglyok trendik, de nincs *a bagoly trendik, és nincs *a baglyok trendi.

De azok a nyelvek sem egységesek többes szám dolgában, amelyek ilyen „igazi” többes számmal rendelkeznek. Vannak olyan nyelvek, amelyekben csak a névszók egy részének van többes számuk, és hogy mely névszóknak van, az mindenféle jelentéstani, formai vagy származásbeli tényezőktől függhet. Ezekre az „átmeneti” nyelvekre az is jellemző, hogy a névszói többes szám alkotása nem rendszeres, nem egyetlen eszközzel történik (mint a magyar -k toldalék esetében), és nem is ragozási osztályok szerint változik, mint például a latinban. Például a velsziben sok névszónak van ugyan többes számot kifejező alakja (messze nem mindegyiknek!), de ezeket az alakokat nem egységes módon képezik, hanem sokféle különböző módon. Például a llyfr ’könyv’ (kiejtése nagyjából [livr]) többes száma llyfrau (kiejtése nagyjából [livra]), míg a iâr ’csirke’ (kiejtése: [jár]) többes száma ieir (kiejtése nagyjából [jeir]).

Csirkék
(Forrás: Wikimedia Commons / HerbertT; Waugsberg / GNU-FDL 1.2)

Vagyis ezekben az átmeneti nyelvekben a többes szám alkotása még nem vált teljesen a névszóragozás részévé: bizonyos szempontokból inkább a szóképzésre emlékeztet. Ugyanis a ragokkal szemben a képzőkre jellemző az is, hogy nem minden tőhöz járulnak, és az is, hogy ugyanahhoz a funkcióhoz sokféle alak tartozhat. Például nem minden cselekvésre utaló igetőből lehet a cselekvés eredményére utaló névszótövet alkotni: van tojik ∼ tojás vagy sérül ∼ sérülés, de nincs például kapál ∼ kapálás (abban az értelemben, hogy a kapálás eredménye, ami a földön látszik). Azt is könnyű belátni, hogy sokféle jelölője van ennek a funkciónak, hiszen például az ültet igetőhöz tartozó, az ültetés eredményét jelölő tő nem ültetés, hanem ültetvény, az írás eredményére pedig az írás, iromány, irat tövek valamelyikével utalhatunk.

Az olyan nyelvekben tehát, mint a velszi, létezik többes szám az egyeztetés szempontjából, de a kifejezésére használt eszköz inkább képzőszerű, olyan, mint az ún. kollektívum-képzők. A kollektívum-képző olyasmi, mint a magyarban a -ság/-ség képzőnek az a szerepe, amelyet a hegy ∼ hegység párban figyelhetünk meg. A kollektívumképzős nyelvekben általában az egyeztetés ritkább vagy csökevényesebb (például attól is függhet az igei egyeztetés, hogy az igealak megelőzi-e, vagy követi a nyelvtani alanyt).

Ezekre az átmeneti nyelvekre egyébként az is jellemző szokott lenni, hogy vannak bennük olyan egyszerű, toldalék nélküli szótövek, amelyek önmagukban sokaságokra utalnak, és ezekből egy ún. egységképző segítségével lehet egyetlen egyedre utaló alakot alkotni. Például a velsziben a plant szótő jelentése ’gyerekek’ (és persze ennek nincs is többes számú alakja), az egyes számú ’gyerek’ jelentésű szó áll szemben az -yn toldalékos plentyn ’[egy] gyerek’ (ejtsd: [plentin]) alakkal. Hasonlóan az arabban a zajt ’olajbogyók’ tő áll szemben az -un képzős zajtun ’[egy szem] olajbogyó’ alakkal (ennek al- névelős alakjából, az azzajtun-ból származik a spanyol aceituna ’olajbogyó’ szó).

Olajbogyók
(Forrás: Wikimedia Commons / United States Federal Government)

A többes számú névszókkal egyáltalán nem rendelkező nyelvekkel szemben a másik végletet az a csoport alkotja, az, amelyben lényegében minden névszónak van egyes és többes számú alakja, és a többes számú alakok alkotása nagyjából egységes. Ez nem zárja ki, hogy legyen néhány nagy ragozási osztály, mint a latinban vagy a szláv nyelvekben. És az is előfordul, hogy a nyelvtani szereptől függően különböző jelölői legyenek a többes számnak, mint a magyarban: birtokosra utaló toldalékolásnál -i- jelöli a többes számot (baglyom : baglyaim : baglya : baglyai), míg ha nincs jelen ilyen toldalék, akkor a -k: bagoly : baglyok. (A világ sok nyelvében létezik még külön kettes számú alak, amely két egyedre utal, sőt, vannak ’nagyon sok’ jelentésű alakok is, de ez a tárgyunk szempontjából nem érdekes.)

Hazai pálya

Térjünk rá akkor a magyar nyelvre. A mai magyar nyelv az utolsónak említett típusba tartozik, hiszen a névszóknak szabályos, rendszeres többes számú alakjuk van, amelyet a -k vagy -i- toldalékkal alkotunk. Ennek megfelelően a ragozott igealak számban egyezik a nyelvtani alannyal. Így van ez a magyar nyelv első ismert nyelvemlékei óta. De vajon milyen lehetett a magyar nyelv azelőtt? Erre vonatkozóan csak hipotéziseket fogalmazhatunk meg. A többi finnugor nyelvvel összevetve azt lehet megállapítani, hogy a -k toldalék nem ősi örökség, hanem kései fejlemény. A különböző finnugor nyelvekben egymástól teljesen eltérő többes számú toldalékokat találunk. A nyelvtörténészek szerint könnyen lehet, hogy a -k valamilyen kollektívumképzőből alakult ki. Tehát feltételezhető, hogy a magyar nyelv korábban inkább abba a típusba tartozhatott, mint a velszi vagy az arab, sőt, még korábban esetleg abba is tartozhatott, amelyikbe a japán. De persze ez mind csak feltételezés.

Az viszont tény, hogy a magyar nyelvnek a mai napig vannak olyan saátosságai, amelyek eltérnek az Európában általános mintától. Ilyen például az, amire Máté is rákérdez: az egynél nagyobb számra utaló módosítók és determinánsok (névelőszerűségek) után nem többes, hanem egyes számban áll a névszó: öt bárány, sok zebra, minden liliom. Ez is így van az ómagyar kor óta, Máté tehát téved, amikor azt gondolja, hogy régen többes számú alaptag volt használatos, és ez „eltűnt a nyelvünkből”. A 18. századi szövegben, mint ahogy más régi szövegekben is szereplő egy-egy adat (például három királyok) inkább más európai nyelvekből való tükörfordításnak tulajdonítható, ez sosem volt általánosan elterjedt minta.

A három király(ok)
(Forrás: Wikimedia Commons / James Joseph Jacques Tissot )

Más olyan magyar szerkezetek is vannak, amelyekben az egyes és többes számot megkülönböztető rendszerektől eltérő módon gyakran egyes számot használunk. Például a a tipikusan tömegesen előforduló fajtákra utaló névszótövek egyes számban is jelölhetnek egynél többet: vettem szilvát (nyilván egynél több szemet); ha a szövegkörnyezetből világos, hogy sok egyedről beszélünk, akkor is használatos az egyes szám: tele volt az utca rendőrrel. Az ún. páros testrészek nevét is egyes számban szoktuk használni (a „páros” egy kicsit pontatlan: többlábú állatok esetében kettőnél több végtagra is lehet egyes számmal utalni): megmosom a kezem (nyilván mind a kettőt); a kutyámnak mocskos a lába (nyilván mind a négy).

Végül érdemes megemlíteni, hogy a ragozott igealakoknak a nyelvtani alannyal való egyeztetése is mutat furcsa, a legtöbb európai nyelvre nem jellemző vonásokat a magyarban. Ha a nyelvtani alany olyan sokaságra utaló kifejezés, amelyik nem többes számú, hanem több egyes számú szerkezet mellérendelő kapcsolata, akkor általában nem többes számú ragozott igealakot használunk, sőt, csak akkor használunk többes számú igealakot, ha az követi a nyelvtani alanyt: