A címben feltett kérdésre Stephen R. Anderson nyelvész próbál meg válaszolni a Linguistic Society of America (Amerikai Nyelvtudományi Társaság) honlapján. Bár sokan hihetik, hogy a minimum az lenne, hogy a nyelvészek egy ilyen kérdésre tudják a választ, e kérdésre válaszolni szinte lehetetlen. A választ nem csak azért nehéz megadni, mert a világ bizonyos területei (nyelvészetileg) még feltáratlanok, hanem azért, mert a nyelvek számlálásának kérdése sokkal bonyolultabb, mint hinnénk. Anderson a cikkben leírja a témával kapcsolatos közhelyszerű megállapításokat is, de kitér olyan szempontokra is, melyeket ritkábban szoktak hangoztatni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egyre több...

Az utóbbi százegynéhány év során a nyelvészek egyre nagyobbnak tippelték a létező nyelvek számát. AZ 1911-es Encyclopedia Britannica szerint a világon kb. ezer nyelvet beszélhettek. Ma azonban tudjuk, hogy csak a Bibliát – vagy legalábbis  egy részét – több mint 2500 nyelvre fordították le. A tekintélyes Ethnologue katalógusa 6909 nyelvet tartalmaz.

A nyelvek nem egyenletesen oszlanak el a földön: Európában mindössze 230 nyelvet tartanak számon, míg egyedül Pápua Új-Guineában 832-t: egy-egy nyelvnek átlagosan 4500 beszélője van, ezek pedig 40-50 nyelvcsaládba tartoznak. A tudományos eredmények persze módosulhatnak, de ezek a számok jelentősen nem fognak változni. (Legalábbis Anderson ezt állítja. Annak fényében, amit a nyelvek számának változásáról korábban ír, ilyesmit mi nem állítanánk.)

A számok nem csak az új területek feltérképezésének köszönhetően változtak. A francia állam évszázadokon át egységes nyelvűnek mondta az országot, az Ethnologue ma csak az újlatin nyelvekből tizet tart számon az ország területén (pl. a pikárdot, a gascogne-it, a provanszált stb.), és akkor kelta bretonról, a némethez közeli alemanról vagy a baszkról még nem is beszéltünk. Bár Észak-Amerikában többnyelvűségről általában angol–spanyol, illetve angol–francia viszonylatban szokás beszélni, a gyarmatosítás előtt beszélt több mint 300 nyelvből 165 még ma is él.

Az őshonos népek képviselői Brit Columbiából
(Forrás: Wikimedia Commons / Kriskrug / CC BY-SA 3.0)

Egyre kevesebb...

Miközben a nyelvészek egyre több nyelvvel számolnak, a valóságban a nyelvek száma folyamatosan csökken. Ha a gyerekek nem tanulnak meg egy nyelvet, akkor az halálra van ítélve. A fent említett 165 őshonos észak-amerikai nyelv közül csak nyolcat beszél legalább tízezer ember. 75-öt csak tucatnyi idős beszélő ismer, s ezek az ő halálukkal kihalnak.

Ez a helyzet nem csak Észak-Amerikára, hanem a világ nagy részére jellemző. Az Ethnologue-ban számon tartott 6909 nyelv közül legalább 3000 egészen biztosan kihal a következő évszázad során, ha a körülmények nem változnak. A kihalás veszélye nagyobb arányú a nyelvek, mint a fajok körében. Persze a két esetet nehéz összevetni.

Egyfelől mondhatjuk, hogy ha egy nyelv kihal, akkor fel lehet támasztani: ezt mutatja a héber esete is. Csakhogy ez a példa félrevezető. A héber ugyan kihalt abban az értelemben, hogy nem használták anyanyelvként, de ez idő alatt is aktívan tanulmányozták, használták. Ez a kihaló nyelvekre nem jellemző, inkább teljesen kivételesnek tekinthető.

Újra él
(Forrás: Wikimedia Commons / משתמש:מרקו)

Másfelől hivatkozhatunk arra is, hogy a beszélők általában jó okkal hagyják el nyelvüket: egy másik nyelv használata számukra gazdaságosabb. Csakhogy egy új nyelv megismerésének és használatának nem kell feltétlenül együtt járnia egy másik elhagyásával, elfelejtésével. A többnyelvűség a világ számtalan részén jól működik.

Ahány zászló, annyi nyelv

Max Weinreich aranyköpése szerint a nyelv olyan nyelvjárás, melynek saját hadserege és flottája van. A mondás arra utal, hogy az, hogy mit tekintünk önálló nyelvnek, sokkal inkább társadalmi és politikai, mint nyelvészeti kérdés. A kínai nyelvjárások olyan távol állnak egymástól, mint az újlatin nyelvek: a francia, a spanyol, az olasz, a román stb. Mivel azonban egy országban beszélik őket, és közös az írásrendszerük, gyakran egy nyelvnek szokták őket tekinteni.

Ezzel szemben a hindi és az urdu nyelvtana lényegében azonos, de a hindi Indiához, az urdu Pakisztánhoz kapcsolódik, más írásrendszert használnak, más vallásúak a beszélőik, külön nyelvnek szokás tekinteni őket. Hasonló a helyzet a délszláv nyelvekkel: az egységes Jugoszláviában még szerbhorvát nyelvről beszéltek, az állam felbomlása után viszont nem csupán szerbről és horvátról, de bosnyákról és montenegróiról is beszélni kezdtek.

A szerbhorvát nyelv elképzelt zászlaja
(Forrás: Wikimedia Commons / Friend5 / GNU-FDL 1.2)

Értik egymást vagy sem?

Sokan vélik úgy, hogy annak alapján kell eldönteni, hogy egy nyelv két változatáról vagy két különböző nyelvről beszéljünk-e, hogy a beszélők értik-e egymást. A gyakorlatban ennek az elvnek az alkalmazása igen nagy nehézségekbe ütközik.

Nem ritkán előfordul, hogy míg az egyik változat beszélői azt állítják, hogy értik a másikat, a másik beszélői tagadják, hogy értenék az elsőt. Amikor 1995-ben Gligorov macedón elnök Zselev bolgár köztársasági elnöknél járt látogatóban, tolmácsot vitt magával, holott Zselev állítása szerint mindent értett, amit Gligorov mondott. A nigériai kalabari és nembe két közel álló nyelv(változat), ám míg a (szegényebb) nembe beszélők azt állítják, hogy értik a kalabarit, addig a kalabari (tehetősebb) beszélői azt állítják, hogy nem értik a nembét.

Egy másik ok, amiért a kritérium nem használható, hogy számos esetben a változatok nyelvjárás-kontinuumot alkotnak. A nyelvjárás-kontinuumok jellemzője, hogy a szomszédos települések lakói mindig jól értik egymást, de minél távolabbi települések nyelvváltozatát vetjük össze, annál nagyobb lesz a különbség.  Például eljuthatunk gyalog úgy Berlinből Amszterdamba, hogy az út során úgy érezzük: bármelyik faluban vagy városban állunk meg, ott pont úgy beszélnek, mint az előzőben. A berliniek és az amszterdamiak mégsem értik meg egymást. Az ilyen nyelvjárás-kontinuumok Ausztráliában ezer kilométernél is többre is elnyúlnak. A kérdés ráadásul az időre is kiterjeszthető: milyen alapon mondjuk, hogy Jókai, Károli vagy éppen a Halotti Beszéd nyelve ugyanúgy a magyar nyelv, mint a mienk?

Brünn nem esik bela Berlin–Amszterdam nyelvjáráskontinuumba, mégis ott látható ez a graffiti
(Forrás: Wikimedia Commons / Mark Ahsmann / GNU-FDL 1.2)

Legalább 500, de az is Észak-Olaszországban...

Segít a nyelvészet? Aligha. Ha tisztán nyelvészszemmel nézzük a kérdést, arra a megállapításra juthatunk, hogy nagyon különböző nyelvekben találjuk meg ugyanazokat a szavakat (egy részüket persze jövevényszóként), miközben „ugyanannak” a nyelvnek a beszélői egészen különböző szavakat használnak (például műveltségük szintjének vagy egyéni stílusuknak köszönhetően). Egészen különböző nyelvekben léteznek azonos mondatszerkezetek, miközben egy nyelvben is rengetegféle mondatszerkezet fordulhat elő. A nyelvészek arra a következtetésekre jutottak, hogy nem ezeket a felszíni jelenségeket érdemes vizsgálni, hanem azt, hogy mi van a fejükben: a belső nyelvi tudásukat, ami lehetővé teszi, hogy ezeket a szavakat és szerkezeteket megértsék és használják. De hogyan hasonlítsuk össze ezeket?

Abban a mondatban, hogy Ő úgy véli, Mari okos, az ő bárkire utalhat, csak Marira nem. Ez a világ bármelyik nyelvére igaz – persze mondjuk a mondat angol megfelelőjében a she csak nőre utalhat, de ez egy másik kérdés. Vannak azonban olyan szerkezeti tulajdonságok, melyekben a nyelvek különböznek. Például a magyarban vagy az angolban  a jelző megelőzi a jelzett szót (piros lufi, red balloon), míg a franciában pont fordított a helyzet (ballon rouge – szó szerint ’lufi piros’). Elvben elképzelhető lenne, hogy felvesszük egy leltárba az összes ilyen lehetséges különbséget, és ha egy nyelvhasználónál találunk ilyet, akkor azt mondhatjuk, hogy ő már egy másik nyelven beszél.

Piros lufik
(Forrás: Wikimedia Commons / GAD / CC BY-SA 4.0)

Ha ezt az elvet akár csak olyan szűk területen alkalmazzuk, mint Észak-Olaszország, és csak tíz ilyen paramétert használunk (Anderson hoz néhány konkrét példát is a tagadás területéről, akit érdekelnek a részeltek, olvassa el az eredeti cikket), akkor elvben 2¹⁰, azaz 1024 különböző nyelvtant találhatunk (persze feltételezve, hogy mindegyik paraméternek csak két értéke lehet: megelőzi a jelző a jelzett szót, vagy sem stb.). Észak-Olaszországban 1024 ilyen értelemben vett nyelv ugyan nincs (azaz nem létezik az összes kombináció), de körülbelül 300-500 van. Persze minél több paramétert használunk, annál több „nyelv” lesz, és minél nagyobb területre terjesztjük ki a vizsgálatot annál is több. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy az észak-olaszországi változatoknak vannak olyan közös tulajdonságaik, amelyekben határozottan elkülönülnek a világ összes többi nyelvétől.

Forrás: Wiukimedia Commons / Simoninter

Csak egy!

Bármilyen változatosnak is tűnnek a világ nyelvei, vannak dolgok, melyekben nem különböznek. Az emberi kommunikáció határozottan különbözik minden más faj kommunikációjától. Elsősorban abban, hogy nem közvetlen ingerekre adott válasz, és végtelen különböző üzenet generálható vele. Egy zárt eszközkészletből végtelen mennyiségű közleményt lehet felépíteni minden nyelven. Az állatok ilyesmire nem képesek. Ha ebből a szemszögből nézzük, azt kell mondanunk, hogy az emberi nyelvek közötti különbségek elhanyagolhatóak: valójában egyetlen emberi nyelv létezik.