Közép-Amerika különleges helynek számít az írástörténet szempontjából: a Közel-Kelethez és Kínához hasonlóan ugyanis itt is függetlenül alakult ki az írás. Bár legalább hatféle közép-amerikai írásmódot ismerünk, eddig csak egyet sikerült megfejtenünk ezek közül: a maják írását, amely a jelek szerint a legteljesebb és legfejlettebb volt mind közül. A különböző kultúrák (az olmek, a zapotek, az epi-olmek, az izapan és az azték) eltérő írásmódokat fejlesztettek ki, ám mivel a maja kultúra és a maja írás tudott a leghosszabb ideig fejlődni, a legtöbb emlék is tőlük maradt ránk.

A maja hieroglifák kialakítása önmagában is lenyűgöző művészeti teljesítmény volt
(Forrás: Wikipedia)

Piramisok és kalendáriumok kultúrája

A maja kultúra nemcsak a képekről jól ismert piramisai és fejlett csillagászata révén hasonlít az ókori Egyiptom kultúrájára, hanem az írása alapján is. Az egyiptomiakhoz hasonlóan a maják is önálló írást hoztak létre, amely idővel képes lett a beszélt nyelv szinte összes jellegzetességét kifejezni. A klasszikus maja írás egy kombinált kép- és szótagírás, hasonlóan a mai japán betűvetéshez. A kínaiból átvett japán kandzsi jelek elvont jellegével ellentétben a maja írásjelek vizuálisan sokkal felismerhetőbb formában maradtak meg, akárcsak az egyiptomi hieroglifák. A viszonylagos külső hasonlóságok miatt ragadt a maja írásjelekre is a hieroglifa elnevezés. Maga a maja szó pedig valószínűleg a Yucatán-félsziget Majapan városának névéből származik.

A maja kultúra klasszikus korának általában az i.sz. 300-tól 950-ig tartó időszakot számítják. Maga a maja kultúra azonban ennél jóval hosszabb időszakot ölel fel: a régészeti és nyelvészeti kutatások szerint i.sz. 300-hoz képest több ezer évvel korábban kezdődött, és az utolsó maja város (Tajaszal) csak 1697-ben esett áldozatul a spanyol hódítóknak.

A maja nyelvcsalád kb. 30 nyelvét még ma is legalább 6 millióan beszélik a mai Guatemala, Mexikó, Belize és Honduras területén. A maja nyelvnek valószínűleg már a klasszikus időszakban is sok változata létezett, de a ránk maradt feliratok túlnyomó többsége a maja nyelvcsalád csolti (a nemzetközi irodalomban ch'olti') nyelvének klasszikus változata. (Noha léteznek jukaték-majául íródott leletek is, ezekből jóbal kevesebbet ismerünk.) A kutatók feltételezik, hogy a csolti egy lingua franca (nagy presztízsű közvetítő nyelv) lehetett a maják között: az elit és a papok nyelve, kicsit hasonlóan a latin nyelv szerepéhez a középkori Európában.

A hódítások idején a maja társadalom már túl volt fénykorán, a klasszikus időszakon. A maja kőtemplomokat és piramisokat többnyire a klasszikus időszakban építették, és a maja írásemlékek is jobbára ebből az időből származnak. A fejlett csillagászat és a kalendáriumok révén sokáig egyfajta békés csillagászokként gondoltunk a majákra, egészen addig, amíg az írásuk megfejtéséből ki nem derült, hogy rájuk is jellemző volt a viszály, az ármány és a háború – csak úgy, mint a legtöbb más népre.

Maják Európában

Legalább tízezer maja feliratot ismerünk jelenleg. A legkorábbi fennmaradt írás az időszámítás előtti harmadik évszázadból származik, a legkésőbbi pedig a 16. század végéről. Kőbe faragott maja feliratok fennmaradtak emlékműveken és épületeken, továbbá barlangokban, fába vésve, kerámiákon és szinte minden lehetséges időtálló tárgyi leleten. Egyebek mellett kódexekben is, ez utóbbiak azonban sajnos csak igen kis számban – köszönhetően a Diego de Landa püspök (1524-1579) által elrendelt kódex-megsemmisítéseknek.

Jelenleg mindössze négy maja kódex létezéséről tudunk, és ebből csak három eredetiségéhez nem férhet kétség. Ezeket – a jelenleg őket őrző városok nevei alapján – Drezdai, Párizsi és Madridi kódexekként ismerjük. Hogy hogyan kerülhették el a kódex-megsemmisítéseket, és miként jutottak át Európába, máig tisztázatlan. (Régészek további kódexeket is találtak helyszíni ásatásokon, ám ezeket a trópusi környezet annyira megrongálta, hogy mára már mind olvashatatlan.)

A Drezdai kódex egy lapja
(Forrás: Wikipedia)

A maja hieroglifák hosszú és kalandos megfejtése

A 16. század végére a maja írás szinte teljesen feledésbe merült. A tudósok és a kutatók értetlenül álltak a mívesen vésett maja jelek előtt. Csak az egyiptomi hieroglifák 1824-es megfejtése után merült fel a remény, hogy a maja jelek is megfejthető nyelvet kódolnak. Amikor egy francia pap 1862-ben rábukkant a már korábban említett Diego de Landa püspök 1566-os Relación de las Cosas de Yucatán című kiadatlan kéziratának másolatára a madridi Királyi Akadémián, a kutatók azt hitték, hogy a maja hieroglifák rosette-i kövét találták meg. (A rosette-i kő az az 1798-ban talált három nyelvű kőtábla, amely alapján végül sikerült megfejteni a rejtélyes egyiptomi hieroglifákat.) Ebben a kéziratban de Landa úgy írja le maja jeleket, mintha azok egy ábécét alkotnának, ahogyan ő azt hitte.

Sajnos azonban gyorsan kiderült, hogy de Landa tévedett. Alaposabb vizsgálatokat követően a de landa ábécét teljes mértékben elvetették a tudósok, és így a kézirat további 90 évre feledésbe merült. Ebben az is közrejátszott, hogy a 19. század vége felé egy német könyvtáros, Ernst Förstemann elkezdte megfejteni a maja kalendáriumok logikáját. Azt fedezte fel, hogy a maják húszas számrendszert használtak, és ezután hamarosan már a maja kalendáriumok dátumait az európai időszámításhoz tudták egyeztetni. A maja kalendáriumokban azonban a hieroglifák jobbára mind logogrammok, azaz szójelek, és ezért a kutatók körében kezdett az a nézet kialakulni, hogy maga a maja írás is teljes egészében képírás.

A maják számmisztikáját vizsgálva egyes szerzők úgy vélik, hogy a 13. baktun (egy baktun nagyjából 394 és egynegyed évet, azaz 144 ezer napot jelölő időegység) végén nem csak az időszámítás, de a világ is véget ér. E kutatók igen jól keresnek az utóbbi időben apokalipszis-irodalmukkal. Számukra elkeserítő, de a kiskertekben elkeseredett tempóban atombunkerekeket építő polgárok számára talán reményt keltő információ lehet, hogy az e cikkben taglaltak alapján megfejtett feliratok bizony 13. baktun utáni eseményeket is taglalnak – evilági környezetben.

Végül egy pulyka segített

A maja hieroglifák megfejtésében végül Jurij Knorozov (1922-1999) szovjet nyelvész 1952-es Közép-Amerika Ősi Írása című tézise hozta meg a várva várt áttörést. Berlin elfoglalásával a második világháború végén ugyanis szovjet kézbe került a Porosz Állami Könyvtár számos értékes kötete – többek között egy ritka kiadás, amely a ma még létező három maja kódex másolatait tartalmazta. Knorozov ezt tanulmányozta egyetemi évei alatt, és jó megfigyelőképessége, illetve egy még élő maja nyelv ismerete hozzásegítette a sikerhez. (Érdekes módon ez utóbbit addig alig próbálták más kutatók felhasználni.)

Knorozovnak feltűnt, hogy a de landa ábécében egy pulyka képe felett szerepelt a latin betűs cu és egy addig azonosítatlan jel, amely a kódexekben is gyakran állt pulykák képe mellett, továbbá jukatán-majául a pulyka kutz – régiesen írva cutz. Ehhez hasonló apró lépésekből jött rá, hogy a de landa ábécé jeleit és a maja hieroglifák többségét szótagjelekként kell értelmezni.

A maja „pulyka” szó szótaghieroglifája

Knorozov 1952-es tézisének másik jelentős és később beigazolódott felfedezése pedig a szóvégi magánhangzó-egyeztetés (szinharmónia) elmélete volt. A maja szavak egy jó része mássalhangzóra végződik, míg a szótagjelek mind magánhangzóra. Knorozov javaslata szerint egy mássalhangzó-magánhangzó-mássalhangzó (Má-Ma-Má) felépítésű szót két Má-Ma szótagból állítottak össze a maja írnokok, ahol a második magánhangzó az elsőt ismételte. Később kiderült, hogy lényegesen bonyolultabb rendszerről van szó, de Knorozov alapelképzelése helyesnek bizonyult.

A hieroglifák megfejtése Knorozov publikációjának ellenére még bő húsz évig igen visszafogott tempóban haladt, mert a hidegháború, a vezető maja szakértő Eric S. Thomson ellenállása, illetve a nyelvi korlátok miatt a világ maja kutatói csak lassan fogadták el Knorozov elveit.

Maguk a hieroglifák, és megfejtésük nehézségei

A maja jelek négyzetes alakúak és balról jobbra, fentről lefelé, kettes oszlopokban kell őket olvasni. Az évszázadok alatt a maják kb. 1000 hieroglifát használtak – bár ezekből valószínűleg egy időben maximum 300-at – melyeknek 70 százalékát jól értjük, 20 százalékát pedig csak többé-kevésbé. A jelek közül 200 darab szótagokat jelölt, amivel elméletileg a beszélt nyelv minden apró részletét ki lehetett fejezni. Mivel sok szótagnak több jele is volt, valójában összesen csak 80 szótagról van szó. A többi hieroglifa főneveket jelölt, és sok embléma-jel is létezett, mint például a maja városok jelei.

A hieroglifák megfejtését a mai napig megnehezíti, hogy két vagy több –logikailag egymás után következő – jelet többféleképpen is összekombinálhattak a maja írnokok. Az egyik jel a másikat félig eltakarhatta, vagy egyik a másikon belülre kerülhetett, mi több, a két jel akár teljesen is egybeolvadhatott, az eredeti jelek különböző tulajdonságait megőrizve. Fél tucat különböző jelet használtak pédául az ő-re, az egyes szám harmadik személyére.

A hieroglifák megfejtését nagymértékben bonyolította a többféle jelösszevonás

Akár a legtöbb írott nyelvben, a majában is van többhangértékűség (mint például magyarban a nő lehet a főnév asszony vagy a növekedni ige), valamint rokonhangzás (például a folyt és a fojt igék), de a képírás jelleg miatt ezeket lényegesen nehezebb megkülönböztetni.

Bár bőven van még teendő, a maja hieroglifák megfejtése a 80-as évek óta felgyorsult tempóban halad.

Forrás:

Harri Kettunen, Christophe Helmke: Introduction to Maya Hieroglyphs, Sixth Edition, 2004