Olvastunk valamit. Nézegettük innen is, onnan is, miféle dolog lehet. Kétségtelenül vannak benne mondatok. Nem túl jók. Talán szól is valamiről, de ebben már bizonytalanok vagyunk. Végül is úgy találtuk, hogy ami a szemünk elé került, az nem más, mint egy állatorvosi ló. Egy ezer sebből vérző, se füle se farka állatorvosi ló. (Volt már ilyen állat a Rénhírekben.)

A mű címe: Mi az, hogy finnugor? Bihari Dániel jegyzi. A szövegből megtudjuk, hogy az újságíró információi Szabados György történésztől, az Árpád-kor és az Anjou-kor kutatójától (MTA-SZTE-MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport) származnak.

Bihari Dániel esetleg megkérdezhetett volna egy őstörténészt. És akkor nekünk sem kellene ennyit foglalkoznunk az írásával… Persze az is megoldás lett vona, ha Szabados György nem nyilatkozik a szakterületétől ennyire távol álló témáról.

Az írásban felbukkannak az interneten keringő téveszmék, ha úgy tetszik városi legendák, ugyanakkor nagyon hiányoznak belőle az alapvető finnugrisztikai ismeretek. Nézzük részletesen:

A „finnugor elmélet”

A szerző gyakran használja a „finnugor elmélet” kifejezést. Vele szemben a finnugristák viszont sohasem. Az interneten azonban sok helyen olvasható: mindenki ezt használja, aki hadat üzen a finnugor rokonságnak.

Tehát Bihari Dániel ilyen helyekről gyűjthette információit. Szegényt alaposan megvezették. Azt írja, hogy Budenz József és Hunfalvy Pál kizárólag nyelvi bizonyítékokra alapozva megalkotta a finnugor rokonság elméletét.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Arról azonban nem tud, hogy ez az elmélet hamar kimúlt. Vámbéry Ármin az ugor–török háborúként emlegetett tudományos vitában szépen levezette, hogy a nyelvi rokonság nem szükségszerűen esik egybe a kulturális rokonsággal és a néprokonsággal. (Vásáry István: Vámbéry és a magyar őstörténet. In: Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Bp. 2008, 194−195.) Ebben történetesen Vámbérynek volt igaza, noha az ugorokkal vívott háborúját elvesztette.

Akkor mi van a finnugor elmélet helyett? A finnugor nyelvrokonságról szóló, nyelvészetileg igazolt tudományos állítás. A nyelvészet a maga módszereivel megállapította, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvek családjába tartozik. E nyelvi kapcsolat történeti tartalommal való megtöltése (már amennyiben ez lehetséges) már a történészek dolga.

Kedves Bihari Dániel és Szabados György! Nem látják, hogy ami ellen rohamra indulnak, az nem páncélba öltözött lovag, hanem csak egy szélmalom? A finnugristák már 120 éve nem tesznek egyenlőségjelet a nyelvtörténet és az őstörténet közé.

Az egyszemélyes őstörténészkedésről

A cikk állítása szerint az egyszemélyes őstörténészkedésnek leáldozott. Ezt a szerző úgy érti, hogy a „korábban egyeduralkodóként jelen lévő nyelvtudomány” ideje lejárt.

Csakhogy „egyszemélyes őstörténészkedés” soha nem is volt.

Horvát István 1825-ben publikálta Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből című könyvét. Történeti munka volt, noha a szerző sok történeti badarság mellett nyelvi fantazmagóriáit is leírta. Az idő tájt a finnugor nyelvrokonság még csak egy lehetőség volt, de az őstörténet-kutatás már komplex módon jelent meg a szerző igen naiv és nemzeti gőzös munkájában.

A 19. század végén, amikor a finnugor nyelvrokonság ténye ismertté vált, Pósta Béla régész és Jankó János etnográfus, a Zichy-expedíció két tagja régészeti, néprajzi és antropológiai megfigyeléseket végzett Oroszországban, a régészek közül pedig Rómer Flóris és Hampel József járt ugyanott tanulmányúton. Vagyis a magyar őstörténet tudományos kutatása már a kezdetektől több tudomány együttműködésében zajlott. Egyszerűen nem igaz, hogy a nyelvtudomány valaha egyeduralkodó volt a magyar őstörténet kutatásában.

A finnugor villámcsapásról

Azt írja Bihari Dániel, hogy

…„villámcsapásként” érzékelhetjük a finnugor elmélet megszületését és gyakorlatilag egyetlen hivatalos tétellé válását a XIX. század végén. Sőt, felmerül az a kérdés is, hogy miért kezdtek el egyesek rokonokat keresni, és miért épp északkeleten?

A tények nem ismeretét tükrözi villámcsapásnak nevezni egy több évszázados folyamatot. Julianus északkeleten, a Volga és a Káma találkozásánál bukkant magyarul beszélő rokonaira. Mátyás király udvari történésze, Bonfini ezt írta a 15. század második felében: „Pius pápa azonban, aki, szavamra, kiválóan művelt volt, nem egyezik bele a magyaroknak hunoktól való származtatásába … egy veronai ember tanúságát hozza fel, aki azt mondta, hogy mikor a Tanais forrásvidékéig hatolt, ott magyar nyelven beszélő népre akadt.” (Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford. Kulcsár Péter. Bp. 1995. 62.)

Kétszáz évvel később, az 1600-as évek második felében néhány európai tudós (pl. Fogelius, Stiernhielm stb.) felismerte, hogy a finn és a magyar nyelv rokon. Műveiket Magyarországon is olvasták.

Czvittinger Dávid ezt írta 1711-ben: „…a hunok és a magyarok különböző nemzeteket alkottak… a magyarok a messze szétszóródott finnekkel alkottak egykor egy törzset, ezt a vérrokonságot ismerte, mondja már Comenius és Stiernhielm is… A mi korunkban is Szibérián át nagy Tatárországba … eljutó kíváncsi utazók rájöttek, hogy még mindig beszélik a finn nyelvvel rokon nyelvet.” (lásd S. Sárdi Margit: Czvittinger Dávid bizonysága. Irodalomtörténet, 1975. 15−16. és Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. Bp. 1998². 42.)

1730-ban a svéd Strahlenberg felállította az ún. boreo-orientális nyelvek csoportját, amelyet hat osztályra bontott. Az első osztályba sorolta a magyar, finn, észt, lapp, lív, mordvin, cseremisz, permi, votják, vogul, osztják nyelvet. A szamojéd nyelveket a harmadik osztályba sorolta. Észrevette e két osztály közeli kapcsolatát is.

A felsorolt tények választ adnak Bihari Dániel kérdésére, arra, hogy miért éppen északkeletre mentek egyesek rokonokat keresni: azért, mert ők olvasták a szakirodalmat.

Az idézett cikkrészletben megjelenik egy tipikus téveszme is, arról, hogy a finnugor rokonság a 19. század végén hivatalossá vált volna. Demokráciákban nem lehet tudományos nézeteket hivatalossá tenni, avagy üldözni. Ráadásul nem is érdemes, mert a többi országban úgy is szabadon lehet hirdetni a különböző nézeteket. A finnugor nyelvrokonságot senki sem tette hivatalossá. Sem Magyarországon, sem másutt.

A családfaelmélet újabb keletű találmány

A cikk állítása szerint Sajnovics János 1770-ben csak a magyar–lapp–finn nyelvhasonlítással foglalkozott, a családfaelmélet nem vezethető vissza az ő koráig. A különböző nyelvrokonság-elméletek (családfa-, hullám-, szivárványelmélet) valóban a 19. század második felében születtek, de már 1730-ban, Sajnovics előtt 40 évvel Strahlenberg helyesen sorolta fel a finnugor nyelveket (lásd feljebb).

A finnugor nyelvrokonság korai kutatóiról ugyanazért felejtkezik el a szerző, amiért a finnugor nyelvek összekapcsolását is késői fejleménynek próbálja beállítani: az a célja, hogy ezt a folyamatot valami kívülről vezérelt, idegenek által ránk erőltetett dologként mutassa be.

Idegenek és titkosügynökök a finnugrisztikában

Elérkeztünk ahhoz a fejezethez, mely fölött a „Német modellt használtak” cím olvasható. Ez a cím kizárólag a nemzeti érzelmek felkorbácsolására szolgál, s mint ilyen, semmi helye egy tudományos ismeretterjesztő cikkben. Vajon miért baj az, ha valami német? Az iparban a német minőség fogalom, a tudomány számos területén a német tudósok vezető szerepet töltenek be.

E fejezetben a szerző Hunfalvy Pált és Budenz Józsefet német anyanyelvű magyarnak nevezi, Hunfalvyt pedig meggyanúsítja némi titkosszolgálati együttműködéssel is („Hunfalvy Pál szorosabb kapcsolatot ápolt az osztrák titkosrendőrséggel, mint az egy tudóstól elvárható lenne…”). Ezzel Bihari Dániel azt sugalmazza, hogy a finnugor nyelvrokonságot idegenek találták ki. Ez teljesen tudománytalan érvelés: attól, hogy idegenek találták ki, a finnugor nyelvrokonság még nyugodtan lehet igaz. A spanyolviaszt és még sok mást sem magyarok találták fel, de azért használjuk s élünk velük.

Ugyanakkor semmi okunk Budenz és Hunfalvy magyarságában kételkedni. Mint ahogy az obi-ugoroknál járt Reguly Antal is igaz magyar ember volt (noha tudományos jegyzeteit német nyelven írta!). Ők a magyar nemzet tagjainak tekintették magunkat. Nekünk pedig nincs jogunk bárkit is kizárni a magyar nemzetből.

Egy ügynök a magyar őstörténet-kutatásban

Kiszely István, a finnugor nyelvrokonság megrögzött ellenfele, amatőr őstörténész Feledy Zsolt néven a belső elhárítás (III/III. osztály) lelkes ügynöke volt. 18 éves besúgói ténykedése során 481 jelentést írt, több mint 1500 oldalon. Tevékenységének részletesebb bemutatására sem gusztusunk, sem helyünk nincsen.

Kiszely István már korábbi Rénhírekben is szerepelt:

Megoldódott a Trefort-idézet rejtélye?

Kiszely elismeri, hogy nem látta az állítólagos Trefort-idézetet?

Nem tanítják a finnugor rokonságot Finnországban?

„Engem mindig mindennel megfenyegettek”

Arról, hogy Hunfalvy Pál Habsburg-ügynök lett volna, mi nem olvastunk semmiféle tudományos közleményt. Ha megjelent ilyen, kérem, tudassák velünk. Mi csak arról tudunk, hogy Hunfalvy Pál 1848–49-ben a forradalmi országgyűlés tagja volt és a debreceni parlament egyik jegyzője. Mely parlament kimondta a Habsburg-ház trónfosztását… Hunfalvy a forradalom és szabadságharc vezetőivel együtt menekült Debrecenből Szegedre, majd Aradra.

Lehet, hogy Hunfalvy, Budenz meg a többi finnugrista mind a sátán különböző reinkarnációi. Ha bebizonyítják, el is hisszük. Ennek azonban semmi köze a finnugor nyelvrokonság bizonyításához, avagy cáfolatához. Egy tudományos ismeretterjesztő cikk egyszerűen nem ereszkedhet le az érvelés ilyen alacsony szintjére.

Folytatása következik…

Ajánlott irodalom

Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. Bp. 1998².

Egy III/III-as ügynök fejlődéstörténete: a Feledy-dosszié. In: Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. (A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990.) Bp. 2008, 214–227.

Finnugor kalauz. Bp. 2001².

Nyelvrokonaink. Bp. 2000.

A nyelvrokonságról. Bp. 2010.

Pusztay János: Az ugor−török háború után. Bp. 1977.

Uráli népek. Bp. 1975.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése