A magát Szemlélődőnek nevező olvasónk az úgynevezett vegyes hangrendű magyar szótövek toldalékolásáról érdeklődik. A fogalmak tisztázásának érdekében a kérdésre csak egy kicsit később térek rá, először néhány szót szólok a magyar magánhangzókról és a toldalékolásról.

A magyar nyelvnek közismert jellegzetessége, hogy a magánhangzóknak két sorozatuk van, az elölképzett („magas”) és a hátulképzett („mély”) magánhangzóké. Elölképzettek az e, é, i, í, ö, ő, ü és ű, hátulképzettek az a, á, o, ó, u és ú. (Ezt a magyar szakirodalomban úgy is nevezik, hogy a magyar magánhangzók hangrendje kétféle lehet: magas vagy mély.) A magyar szótöveknek és a toldalékolt alakoknak a sokaságára egyaránt jellemző, hogy vagy csupa elölképzett, vagy csupa hátulképzett magánhangzót tartalmaznak. Ezt hívják magánhangzó-illeszkedésnek (magánhangzó-harmóniának). A toldalékos alakokban a magánhangzó-illeszkedés azzal jár, hogy az eltérő hangrendű szótöveknek a toldalékos alakjai eltérő hangrendű magánhangzókra végződnek. Például a magas hangrendű tök szó toldalékolt alakjainak végén elölképzett magánhangzókat találunk (pl. tököt, tökkel, tökhöz), míg a mély hangrendű tok szó toldalékolt alakjainak a végződései hasonlóak, de hátulképzett magánhangzókat tartalmaznak (pl. tokot, tokkal, tokhoz).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mivel a toldalékolt alakok végződésében ilyen értelemben váltakozást figyelhetünk meg a magas és a mély hangrendű magánhangzók között, ezeknek az alapján párba állíthatjuk a váltakozó magánhangzókat. Csakhogy a magyar magánhangzórendszer többféle szempontból is aszimmetrikus, ezért a párosításban is vannak furcsaságok:

		Mély	Magas	Példa
Alsó nyelvállású	Rövid	a	e	-ban ∼ -ben
	Hosszú	á	é	-nál ∼ -nél
Középső nyelvállású	Rövid	o	ö/e	-hoz ∼ -hez ∼ -höz
	Hosszú	ó	ő	-ból ∼ -ből
Felső nyelvállású	Rövid	u	ü	-unk ∼ -ünk
	Hosszú	ú	ű	-jú ∼ -jű

A következő furcsaságokat figyelhetjük itt meg:

1. Az e egyszerre a rövid alsó nyelvállású és a rövid középső nyelvállású párban is szerepel. (Azokban a nyelvjárásokban, amelyekben különbség van az alsó nyelvállású e és a középső nyelvállású ë között, ez a furcsaság természetesen nem áll elő.)
2. A hosszú alsó nyelvállású á párja nem alsó nyelvállású, hanem középső (é).
3. A rövid középső nyelvállású o-nak két magas hangrendű párja van (e és ö). Ezek ajakkerekítésben különböznek egymástól: az e kerekítetlen, az ö pedig kerekített. Ebben az egyetlen esetben az illeszkedés a kerekítettségre is kiterjed, például fűhöz (mert a tő utolsó magánhangzója, az ű kerekített), de gyephez (mert a tő utolsó magánhangzója, az e nem kerekített).
   

   Az a szép zöld gyep...
   (Forrás: Wikimedia Commons / Ed Yourdon)
4. Hangtanilag az összes hátulképzett magánhangzó kerekített az á kivételével, míg az elölképzettek közül csak az ö, ő, ü és ű kerekítettek.
5. Ezért hangtanilag a nem kerekített magas hangrendű magánhangzóknak, vagyis az e-nek, é-nek, i-nek és í-nek nincs mély hangrendű párjuk. Bár az e a-val, az é pedig á-val váltakozik (-ban ∼ -ben, illetve -nál ∼ -nél), ezeknek a pároknak a tagjai között hangtanilag nemcsak a hangrendben van eltérés.

Mindezt azért bocsátottam előre, mert Szemlélődő kérdésében a „páratlan”, kerekítetlen magas hangrendű magánhangzók játsszák a főszerepet. Íme, a kérdés első része:

Az iskolában ma is azt oktatják, hogy a vegyes hangrendű szavaink helyes toldalékolása bizonytalan és bonyolult, illetve mély hangrendű toldalékot javasolnak különösebb indoklás nélkül (amolyan „ez a szabály” alapon). Miért éppen mélyet kéne használni? Ha a magánhangzó-harmóniát vesszük alapul, akkor magas szótaghoz magas, mélyhez mély toldalék járulna, nem? Mi ez a magánhangzó harmónia pontosan?

Az az érzésem, az iskolában is jól összekutyulják a dolgokat. Valójában kétféle dologról van szó.

1. Vannak olyan vegyes hangrendű szótövek, amelyeknek a toldalékolása teljesen egyöntetű, sem ingadozás, sem más változatosság nincs benne. Például sofőr ∼ sofőrrel vagy küklopsz ∼ küklopsszal. Ezeknek szépen az utolsó magánhangzójuk határozza meg a toldalékolt alakok végződésének magánhangzóit, és teljesen érdektelen, hogy egyébként (idegen eredetük miatt) maguk a tövek nem harmonikusak, nemcsak egyféle hangrendű magánhangzót tartalmaznak.
   

   Kép küklopsszal
   (Forrás: Wikimedia Commons / Arnold Böcklin)
2. Egészen más jelenség az, hogy a fent „páratlannak” nevezett magánhangzó, az e, é, i, í előfordulhatnak olyan szavakban, amelyek alapvetően mély hangrendűek, éppen azért, mert nincsen mély párjuk. De amikor éppen ilyen magánhangzó a tő utolsó magánhangzója, akkor nagy változatosságot, sőt, ingadozást is tapasztalunk:

   Utolsó tőbeli magánhangzó	Mély toldalék	Magas toldalék	Ingadozó toldalék
   e	haver-om (nincs sok ilyen)	október-ben (nagyon kevés ilyen van)	fotel-ben/fotel-ban (az esetek többsége ilyen)
   é	karéj-jal (nincs sok ilyen)	(ilyen talán nincs is)	klarinét-en/klarinét-on (nagyon sok ilyen eset van)
   i, í	radír-ok (szinte minden eset ilyen, ha csak egy i, í van a tő végén)	(ilyen valószínűleg nincs)	alibi-vel/alibi-val (a maradék esetek ilyenek)

Mit válaszolhatunk ennek alapján Szemlélődőnek? Ha az iskolában hallott „szabályt”, hogy inkább a mély végződést válasszuk, ezekre a szavakra alkalmazzuk, akkor ritkán fogunk nemlétező alakot mondani vagy írni (az október elég kivételes, kevés ilyen szótő van), de az igazságnak inkább az felel meg, hogy igen sok az ingadozás azoknak a töveknek a toldalékolásánál, amelyeknek „páratlan” az utolsó magánhangzójuk.

A fenti példákból az is látszik, hogy az e esetében több az ingadozás, mint az é, i, í esetében. Minél magasabb nyelvállású a tő utolsó „páratlan” magánhangzója, annál kevésbé tűri vagy kívánja meg az elölképzett végződéseket. Az is látszik továbbá, hogy ha egynél több ilyen „páratlan” magánhangzó követi egymást a tő végén, akkor hajlamosabbak vagyunk a magas végződéseket használni. A radír, tapír, csalit stb. tövek, amelyekben csak egy i, í követi a mély hangrendű magánhangzót, mindig mély végződést kapunk. Viszont az alibi, kompatibilis, plauzibilis töveket, amelyekben kettő vagy három i követi egymást, sokkal hajlamosabbak vagyunk magas hangrendűen toldalékolni.

Megemlítem még azt is, hogy mindez igaz a toldalékolt szavakra is, ha a toldalék magánhangzója „páratlan”: Vácon (a Vác mély hangrendű tő) és váciak (az -i toldalék, mivel magánhangzója „páratlan”, nem teszi magas hangrendűvé a tövet). Ingadozás is sokszor tapasztalható: Horváthnéval vagy Horváthnével (mert a -né „páratlan” magánhangzót tartalmazó toldalék).

Következzen most Szemlélődő kérdésének második része. Erre már rövidebb válaszokat tudok adni.

Kutakodtam és most olvasom, hogy eredetileg létezett mély i, í, e, é hangunk, amelyre a vegyes hangrendűnek tartott szavak visszavezethetőek. Ez magyarázná a férfi ∼ férfiak, derék ∼ derekam szavak toldalékolását. Például a Rétság helynév is őrzi a mély é-t.

Nos, a rövid válaszok következnek. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy léteztek hátulképzett (mély) párjai a ma „páratlan” magyar magánhangzóknak. A csupa ilyen magánhangzót tartalmazó tövek némelyike magas, némelyike mély hangrendűként viselkedik (például a szív főnév magas hangrendű, a szív ige pedig mély), de hogy ez hogyan alakult ki, az nem tisztázott, és valószínűleg tövenként nem is egységes.

A határon és az Ipolyon átvelő vasúti híd Ipolyságnál
(Forrás: Wikimedia Commons / Szeder László / GNU-FDL 1.2)

A Rétság helynév viszont nem azért hangzik így, mert korábban lett volna egy mély hangrendű rét szótő, hanem azért, mert összetett szó, utótagja egy régi ság, sák, sáh alakú tő, ami 'dombot' jelenthetett. Ugyanez az utótagja például az Ipolyság helynévnek is (szlovákul Šahy).