Árpád nevű olvasónk érdekes kérdést tesz fel:

Évek óta dilemmát okoz a következő kérdés, megtisztelnének azzal, ha Önök, mint a téma szakértői megválaszolnák: A semleges szavunk ragozását illetően, nem tudom, hogy írjuk helyesen: semlegest vagy semlegeset?

Olvasónkat a neve alapján inkább magyar anyanyelvűnek gondolnám, de ennek ellentmond a kérdés, amit feltett. Hiszen magyar anyanyelvű beszélőknek nem okozhat gondot, hogy nyelvileg mi „helyes”, és mi nem. Itt inkább arról lehet szó, hogy Árpád mindkét alakot hallotta, talán használta is már, nyilván mindkettőt magyarosnak, tehát „helyesnek” érzi, és inkább arra kíváncsi, hogy melyik gyakoribb, melyiket használják inkább mondjuk az írók, akiknek a fogalmazás a mindennapi munkájuk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Érdekes, hogy mind a történeti korpuszban, mind pedig a Szószablya webkorpuszban nagyjából egyforma számban fordul elő a semlegest és a semlegeset alak. Ugyanakkor az internetes keresés során kb. 90 ezer találatot ad a semlegest, és csak kb. 3 ezret a semlegeset, és éppen ellenkező eredményt ad a Szószablya keresőfelülete (2 a gyakorisági kódja a semlegest szónak, és 7-es a semlegeset-nek). Erre nem tudok magyarázatot adni, én mindenesetre egyformán jónak érzem mind a kettőt.

A magyarban nincsen hangtani akadálya annak, hogy egy „magánhangzó + s” felépítésű tő tárgyesetű alakjában az s-t közvetlenül -t kövesse: húst, levest. Azoknak a főneveknek, amelyekben -s képzőt fedezhetünk fel, szintén -st végű a tárgyesete: adóst, fenyvest. Ugyanakkor nagyon erős tendencia a magyar nyelvben, hogy a melléknévi szerepben álló névszók tárgyesetű alakjában megjelenik egy ún. kötőhangzó, mégpedig mindig nyílt (alsó nyelvállású), tehát nem o vagy ö. Sok kivétel van (például gazdagok, nagyok), de az összes melléknév számához képest elenyésző mennyiségű. A tipikus melléknév olyan, mint a zöld (tárgyeset: zöldet, és nem zöldöt), és az igaz (tárgyeset: igazat, és nem igazt), vagy -s végűekkel: mint a fontos (tárgyeset: fontosat) és az érdekes (tárgyeset: érdekeset). De ingadozó melléknév is rengeteg van, ahol tehát mindkét alak egyformán előfordul, ahogy a semleges esetén is (pl. csúfot vagy csúfat, soványt vagy soványat).

Ez a jelenségkör rengeteg érdekességet, kivételt és meglepetést tartogat, ezeket még vázlatosan sem fogom itt ismertetni. Csak megemlítem, hogy bizonyos végződések, amelyek jellegzetesen melléknévi használatú tövek végén fedezhetők fel, okvetlenül nyílt kötőhangzóval járnak, például a „középfok” -bb toldaléka (okosabbat, nem *okosabbot) és az előidejű „melléknévi igenév” toldaléka (forraltat, nem *forraltot). És a melléknévi szerep olyan erősen összefügg ezzel a jelenséggel, hogy olyan szótövek esetében, amelyeknek van főnévi és melléknévi használata is, igen gyakori, hogy a kettőt a kötőhangzó nyíltsága, illetve jelenléte különbözteti meg: biztost ’rendőrt’, de biztosat ’megbízhatót’; objektívot ’fényképezőgép-lencsét’, de objektívat ’tárgyszerűt’.

Az objektívok nem mindig objektívak
(Forrás: Wikimedia Commons / Bill Ebbesen / CC BY 3.0)

Összefoglalva: olyan területe ez a magyar nyelv rendszerének, ahol rengeteg átmeneti esetet, furcsa alakban rögzült használatot és más érdekességet figyelhetünk meg. Tanulságos abból a szempontból, hogy milyen a nyelvi szabályszerűségek természete: különböző tendenciák különböző erővel nyilvánulhatnak meg, egymást keresztezve, és ebből nagyon gyakran keletkeznek olyan helyzetek, amikor nem beszélhetünk egyetlen „helyes” alakról.